–

 Ilyen is csak velünk fordulhat elő.

Az alaptézist, miszerint életünk egyik nagyon nagy, és pontról pontra eltervezett napját csakis nekünk sikerült elszúrnunk ezen a bolygón, számtalan ember érzi magáénak. Sőt: amikor megkérdeztem az ismerőseimet, kiderült,

inkább azok vannak kisebbségben, akiknél nem gyulladt fel minimum egy ruhaujj vagy hajfürt az anyakönyvvezető előtt álló gyertyától, nem esett a levesestálba a szeszkazán nagybácsi vagy nem mondott teljesen más nevet a pap.

A dolog némiképp érthetetlen is, hiszen olyan pontosan megterveztünk mindent, ki csak sima listát, ki komplett esküvői tervet írva, hogy ezek után maximum az univerzum humorérzékének tudhatók be az események.

Nincs zseb a menyasszonyi ruhán

Nálunk a kifizetetlen, és egyre türelmetlenebbül mosolygó taxist megelőzte egy botorul le nem mondott egyházi esküvő, az autópályán az összes süteménnyel egy szerencsés kimenetelű koccanásban fejre állt rokoni autó… és egy komplett eltévedt násznép. Utóbbi tagjait, mondjuk, mi hagytuk lógva a boldogító igen kimondására szolgáló épület előtt, amikor az autóba vágódva előrementünk az étteremig, nem sejtve, hogy a többiek kalauzolásával megbízott örömszülők is ugyanezt teszik. Miután ők is kilőttek izgatottan az épület elől,

a vidéki, helyismerettel nem rendelkező százfős násznép úgy húsz percig tanácstalanul ácsorgott az ismeretlen nagyvárosban, hátha mégis visszajön értük valaki. Tévedtek.

A ti bulitok!

„Az első és legfontosabb, szinte állandóan ismételt tétel, hogy a házasulandók ne a szülőknek, a családnak vagy a rokonságnak akarjanak megfelelni, hanem a saját igényeiknek” – szögezzük le ezt a véleményt – nagy egyetértésben – Bertók Varga Viktória rendezvényszervezővel, aki 14 éve gardírozza az egybekelőket, és százas nagyságrendben szembesült az ilyenkor előforduló kisebb-nagyobb gikszerekkel. Közbevetésemre, hogy a megfelelés nem mindig egyértelmű és könnyű, ha az esküvőt fizető szülőkkel kell egyeztetni, Viki azt mondja, ilyenkor érdemes csak igazán megbízott szervezőre hárítani a felelősséget: egyezkedjen a kedves mama az esküvőszervezővel, a párocskát meg hagyjuk nyugodtan megélni a várakozást.

„Igaz, megtörtént olyan is, hogy az anyós egymaga jött minden részletet tisztázni, és amikor azt kértem, legközelebb hozza már magával a fiatalokat is, hiszen mégiscsak az ő lakodalmukról lesz szó,

a hölgy értetlenül nézett rám: Minek? Hiszen én fizetem az egészet!”

Hangyák a süteményben

Viki tanult pszichológiát is, így meg sem rezdül, ha a szervezésben megfáradt menyasszonyok sorban sírják ki a vállán magukat. A feladat- és felelősségmegosztást azonban mindenkinek javasolja. És a B-terveket is.

„Az egyik pár mindenképpen a rokonsággal akarta megsüttetni a lagzis süteményeket.

Amikor kibontottuk a hetven süteményes dobozt, nagyjából hatvanban hemzsegtek a hangyák…

A rovarokat egyesével leszedegetve végül is összeraktunk egy süteménykészletet, de alaposan leizzadtunk a végére!”

És ez csak egyetlen vészhelyzet volt. Kipipálhatták a teljes díszben vízbe esett menyasszony esetét is, aki mindenáron egy romantikusan kivilágított hajón akarta kimondani az igent. (A vőlegény, azaz immár friss férj viszont készségesen a párja után ugrott, és szakszerűen kimentette. Szerencsére volt másik ruhájuk, és végigcsinálták a szertartást.)

Oh, Mr. (és Mrs.) Alkohol…

Előfordult, hogy a decens kiskosztümös, mindig kimért örömanya koktélpartit rendelt a szabadtéri lakodalomba, majd addig tesztelte az alkoholkészletet, míg meg nem fürdött talpig selyemsantungban a kerti szökőkútban… Olyan is volt, hogy otthon felejtődtek a csokrok, nem készültek el az ültetőkártyák, elszakadtak a ruhák – úgyhogy a filigrán termetű Vikinek mindig kéznél van a hatalmas túlélőbőröndje, amiben a harisnyától a szabóollón át a lampionig szinte mindent tart. A túlélőbőrönd mellett más fontos tanácsa is van: kezelje a párocska a nem várt helyzeteket némi humorral, az mindig átlendít a nehézségen.

Ez nem utolsósorban azt is megmutatja, mennyire lesznek kompromisszumkészek közös életük során a házasfelek.

„Menyasszörnyek” márpedig tényleg léteznek?

Az esküvőszervezők között dívó közkeletű szakkifejezéssel élve, bizony bőven vannak túlszervező, mindent kicentiző menyasszonyok. Az ő szemszögükből nézve persze érthetetlen a gonoszkodó elnevezés, hiszen miért fáj az másnak, ha a reménybeli feleség a különleges nap minden részletét különlegesre és tökéletesre szeretné? Semmi – csak erre aztán rendre rácáfolnak a bekövetkező események:

az elgurult jegygyűrűt kúszva-mászva kereső násznép, a fényképezőgép nélkül érkező hivatalos fotós, a kismamaként a fényképezéshez egy süppedős baldachinra fektetett, majd szépen ott felejtett ara, a piros zoknis vőlegény, a leborult emeletes torta… és még sorolhatnánk.

A tanú és a videós

Éváék esküvőjén például az egyik nagyothalló tanú többször szóvá is tette, hogy nem lehet hallani, mit mond az anyakönyvvezető. Aztán egyszer csak nem bírta tovább: „Aranyoskám, akinek a munkájában ennyit kell beszélnie, az egyen cukorral kikevert tojássárgáját az esküvő előtt!” – harsogta a pulpitus felé, az ifjú pár pedig visítva röhögött.

Editék csak a videók visszanézésekor szembesültek vele, hogy ők, a házasulandók sokkal kevésbé tetszettek a felvétel készítőjének, mint a násznép egyik hölgytagjának piros ruhába bújtatott feneke.

„De a klasszikus eset is megtörtént velünk” – meséli: „a lelkes és illuminált násznép felpakolt minket egy asztalra, hogy ott táncoljunk tovább. Az újsütetű férj egyetlen szökkenésétől aztán ripityára tört alattunk az asztal, én pedig nagy abroncsos hófehér menyasszonyi ruhában kipróbálhattam, tudok-e fejen állni. Tudok…”

„Nálunk szétesett az esküvői kocsi váltója, az autó hátulja tele volt frissen vágott baromfival, a torták az utánfutón. Mindez rekkenő hőségben” – meséli Ildikó. „Az éjszakai sufnituning keretében én, azaz a menyasszony váltóolajat szívogattam fecskendőbe, aztán indultunk a fehér kesztyűs, sátoros lagziba.

A második esküvőm előtti napokban az étteremtulaj kidobott minket azzal, hogy »bocs, de időközben tönkrementem«. Szereztünk új helyet, de a foglalóra keresztet vethettünk – ez a házasság viszont még most is tart!”

És boldogan éltek, míg…

A legtöbb bakis esküvőre a felek életük legemlékezetesebb napjaként gondolnak vissza – annak ellenére, hogy bekövetkezett minden, ami csak bekövetkezhet. Ágit az anyakönyvvezető a tanúhoz akarta hozzáadni (mert ugyanolyan öltönyben feszített a két úriember), Gábor rossz ujjára húzta a gyűrűt (a középsőre), majd azzal mutatott be a szertartást vezető hölgynek. Mártiéknál a rendőrség akarta elszállíttatni a városháza előtt álló, virágokkal díszített autót. Emesééknél

a taxis teljesen más kerületbe vitte a késésben lévő tanút.

Ella szexi, fehér papucsot választott a ruhájához, amiben viszont nem tudott járni, így végül mezítláb és koszos talppal lépkedett végig a teremben a pulpitushoz. Eleonóráéknál a menyasszony nevének többször is nekifutott az anyakönyvvezető (lásd Rowan Atkinson a Négy esküvő és egy temetésben). A fenti házasságok mintegy feléből egyébként később válás lett, a többi pár viszont ma is – többé-kevésbé boldogan – él. Sőt, egyesek negyed százada együtt vannak, annak ellenére, hogy az esküvői előkészületek során tízszer is idegösszeomlást kaptak. Szóval recept nincs. És ne is legyen.

Ennyi baki nincs is egyszerre

Az igazi bakihalmozó díját pedig kiosztottam Juditnak, aki – szintén orvos férjével – manapság két gyönyörű, okos gyerekére büszke. Pedig ahogy a dolog indult…

„Az egyházi szertartáson egyszer csak azt láttam, hogy a templomszolga elalszik. Én végig csak arra tudtam koncentrálni, hogy le ne forduljon a székről. Közben a kántor ellapozhatott a kottában, mindenesetre a lelkész egy teljesen más dallamot énekelve próbálta őt túlharsogni. A beszédében is megkaptuk a magunkét: a szűk körű násznépet látva – hatan voltunk, a két tanún kívül még a férjem előző házasságából való két fia volt velünk – azzal kommentálta: „lám, az ifjú pár kirekesztette a családot”.

A polgári esküvőn az anyakönyvvezető végignézett hatunkon, és belekezdett: »Kedves egybegyűlt ünneplő násznép!«

De kibírtuk röhögés nélkül. Nem kértünk se külön virágot, se pezsgőt, se különösebb beszédet, erre jött a kérdés: »Gyűrűjük legalább van?« Felhúztuk, mire a hölgyemény ránk rivallt: »Csókolják már meg egymást!« Megtettük. És ennek épp húsz éve.”

Kocsis Noémi