–

A férfi már legalább fél órája ült a kisszoba sarkában, halálos csöndben, mozdulatlanul. Még a lélegzését is igyekezett visszafojtani, amennyire lehetett, tudatosan a száján véve a levegőt, hogy minél halkabb legyen. Egyre az alvót figyelte, hogyan emelkedik meg a háta, lágyan, ütemesen. Egyszer elmosolyodott álmában, a férfit pedig boldoggá tette a gondolat, hogy a fiának ezek szerint örömteli élete van. Óvatosan magába szívta a szobában terjengő babaszagot. Talán nincs is ennél csodálatosabb dolog a világon, jutott eszébe, ha tehetné, egész nap csak a kisbaba buksiját szagolgatná. Hiszen mindig is erre vágyott, családra, gyerekekre. Hányszor elképzelte a felesége várandóssága alatt, hogyan fogja kényeztetni a kisbabájukat, hogyan sétálgat majd fel-alá a bömbölő újszülöttel, amíg az meg nem nyugszik, simogatja a hasát csikarás ellen, altatódalokat énekel neki, ringatja, fürdeti, pelenkázza, lehozza neki a csillagokat is az égről. Aztán valahogy másképp alakultak a dolgok.

A kisfia megszületése előtt pár héttel az anyósa feljött vidékről, és beköltözött a kis vendégszobába, hogy kéznél legyen, amikor szükség van rá, és hogy segítsen az előkészületeknél is. 

– Neki sokkal több tapasztalata van, hisz négy gyereket is felnevelt, okosabb, ha rá hallgatunk – csitította a felesége, amikor a férfi nem értette, miért kell most az összes döntéshez kikérniük a véleményét, és minden ruha, bútor és babaholmi megvásárlásához magukkal cipelni őt is. Az anyós ráadásul mint egy büszke hadvezér, úgy masírozott az élen az áruházak folyosóján, szigorú tekintettel végigmérve a portékát: mi az, ami esetleg alkalmas lehet a kis trónörökös igényeinek kielégítésére, és mi az, ami szóba sem jöhet, ne is akarják megsérteni vele. A levelibéka formájú fürdővíz-hőmérőről, amit a jövendőbeli apuka a kezébe vett, fitymálva közölte:

– Nézze meg ennek a csúfságnak a lábait, elállnak mind! Még a végén felsérti vele a baba érzékeny bőrét! – Helyette inkább egy csónak formájúra esett a választás. 

– Nektek is épp ilyen volt, kincsem! Emlékszel még rá? – ölelte át a lányát szeretettel. 

Ugyanígy folyt aztán a kiságy, a pelenkázólap és a mózeskosár kiválasztása. Az anyósnak mindenről volt legalább két olyan szempontja, amire ők valóban nem is gondoltak. A férfi csupán egyetlenegyszer, a multifunkciós babakocsi kiválasztásánál szeretett volna közbeszólni, de a felesége akkor félrevonta.

– Hát nem látod, milyen örömet szerez neki? Hagyd, hadd mondja, neki ez boldogság, nekünk meg óriási segítség.

A férfi beletörődve kullogott hát utánuk.

Azt már nehezebben tudta lenyelni, hogy az utolsó pillanatokban a felesége a kisfiuk nevével kapcsolatban is meggondolta magát, és már nem az ő, hanem az elhunyt édesapja keresztnevét szerette volna a babának adni.

– Ez a mi családunkban afféle tradíció, hisz te is tudod, hogy minden férfit Istvánnak hívnak. Nekem sokat jelentene, ha ily módon én is meg tudnék emlékezni édesapámról. Te nem ismerhetted őt, nem tudhatod, milyen áldott jó ember volt. Abban is biztos vagyok, hogy anyu nehezen viselt gyászán is sokat könnyítene ez a gesztus. Kérlek, ne ellenkezz, tegyél meg ennyit a kedvemért! Ráadásul igazán olyan szép név! Becézhetnénk Pistinek, ugye, milyen kedves? Sőt tudod, mit? – tette még hozzá, engedékeny mosollyal. – A második neve lehetne akkor a tiéd. Aztán ha mégsem szereti az Istvánt a mi kis Pistink, akkor gond nélkül átnevezheti magát Mihálynak. Budai István Mihály! Ugye, milyen gyönyörűen hangzik? Mintha csak egy herceg neve lenne! A mi kis hercegünké!

A férfi mit tehetett, meghajlott a felesége akarata előtt. 

– Egy utolsó órás kismamát különben sem ildomos elszomorítani – tette hozzá az anyósa is, látva a hezitálását.

Amikor megszületett a kisfiuk, a férfi boldogan ölelte magához az apró, még iszamós testet. Végre itt tarthatja a kezében! Mióta várt erre a pillanatra! Gyönyörködve nézte a kis csomag minden apró részletét, a pici, csücsöri szájat, a gondterhelten összeráncolt homlokot, a sötétbarna hajpihéket, a hihetetlenül apró körmöcskéket a lábujjai végén.

Most, a hálószoba sarkában megbújva keserűen emlékezett vissza arra a kezdeti, háborítatlan és békés pillanatra. Ha csak sejtette volna, hogy azok az áldott percek ennyire múlandók lesznek, talán ki sem adja a kezéből aznap a fiát.

Amint hazaérkeztek a kórházból, az anyósa azon nyomban elfoglalta őrhelyét a kisbaba mellett. Folyamatosan a baba körül tüsténkedett, minden vele kapcsolatos feladatot önként és kérés nélkül magára vállalt.

– Te csak pihenjél, kincsem! – nyugtatta a lányát, akinek láthatóan valóban jólesett a hozzáértő segítség és gondoskodás, szívesen vette az édesanyja irányítását. A férfi azonban épp fordítva érzett. Szerette volna kivenni a részét a babázásból, azonban rendre kiderült, nem jól csinálja. Ha a kisbaba bukott, akkor az azért volt, mert nem büfiztette meg rendesen. A pelus átáztatta a rugdalózót, mert ő nem jól tette rá. A fürdetővíz túl forró lett, a baba fejét nem jól tartotta, és az sem jutott eszébe magától, hogy a munkából hazatérve egy tiszta pólót vegyen fel, mielőtt kézbe veszi a kisbabát. A férfi kezdte azt érezni, már azelőtt távolabb sodródik a fiától, hogy egyáltalán lett volna lehetősége közelebb kerülni.

De most ennek vége. Inkább átvirraszt ki tudja, mennyi éjszakát, de akkor is a kezében fogja tartani a gyerekét, ugyanolyan békésen és háborítatlanul, mint két hónapja, a kórházban. Nem kell mást tennie, csak lesben állni a kisszoba sötétjében. Ha majd a baba felébred, ő itt lesz, és szép csendben elringatja.

A kiságy felől halk nyöszörgés hallatszott. A baba emelgetni kezdte a fejét, a nyöszörgés pedig hamarosan fájdalmas sírásra váltott. 

Eljött hát a pillanat, amire várt. 

A férfi nesztelenül odalépett, óvatosan felemelte a babát, és magához ölelte. 

– Jól van… Nincs semmi baj. Aludj, kicsikém, aludj csak. Itt a papa. Majd én vigyázok rád – dörmögte halkan, majd puha léptekkel fel-alá kezdett sétálni, a kisbabával a karjában. 

Ám ahogy az ablaktól visszafordult, az anyósa megrovó tekintetével találta magát szemközt.

– Mihály! Mondja, mégis mi a fészkes fenének vegzálja maga azt a szerencsétlen gyereket! Miért nem hagyja aludni? Na adja ide, majd én visszaaltatom. Ha már magának muszáj volt felvernie… az én kicsi kincsemet.

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images