A vihar a munkahelyemen öt órakor eltünteti az áramot. Jó, akkor ma korábban hazaindulok. Az utcán undorító, szennyes folyamként hömpölyög a víz, bokáig merülök benne, érzem, ahogy a Keleti pályaudvar minden mocska beáramlik a lábujjaim közé. A negyedik kifordulás után már nem erőltetem az esernyőt, kidőlt fákat és a járókelőkkel mit sem törődő autósokat kerülgetek a járda nélküli úttesten. Két perc múlva semmilyen száraz rész nincs rajtam. Semmi pánik, ezt azért még túl lehet élni. A Rákóczi úton beállok egy fénymásoló üzlet kirakata elé, naivan azt gondolva, hogy a tízcentis beugró megvéd a széltől, ami másodpercenként három liter esővel terít be. Természetesen nem véd meg. Természetesen nem jön a busz, sosem jön akkor, amikor nagyon kéne.

Mikor már minden szent nevét elsorolom ABC sorrendben, majd visszafelé is kétszer egymás után, egy velem látszólag egyidős, se nem csinosabb, se nem szebb lány ugrik be mellém az óvóhelyre, ami cseppet sem óv. Néhány másodperc múlva belülről nyílik az üzlet ajtaja, és a fiatal, jóképű alkalmazott mosolyogva kérdezi a lánytól, nem jön-e be, odabent nincs ítéletidő.

Jé, nem is emlékszem, hogy sebtiben magamra kaptam a láthatatlanná változtató köpenyem, netán épp teleportálok, és nem is itt állok megdermedve a k.rva Rákóczin, hanem valahol tök máshol, ahol nem fél szemükre vak fénymásolós fiúk kirakatában kell csatakvizesen megszégyenülnöm.

A lány nevet, és azt feleli, már jönnek érte ernyővel, majd szalad is tovább. Néhány méterrel odébb egy magas srác közeledik. Ahogy meglátja a lányt, már vetkőzni kezd, mit számít jégeső, és az óriási széllökések, azonnal ráteríti a zakóját a lány vizes hátára, majd a közös esernyő alatt boldogan elsétálnak.

Várom a buszt, nem jön, gondolkodom. Gondolok az életemre, a szeretteimre, a sorsomra, a bűneimre, a rossz döntéseimre, a múlt szépségeire, a jövő félelmeire, a jelen kérdéseire. Egyedül a szandálom csatornalétől leváló talpára próbálok nem gondolni, de ez nem sikerül.

Megjön a busz, felszállok, egyedül. Hazautazom, egyedül. A kertben felállítom a földre dőlt leandert. Egyedül. Iszonyatos súlya van. Nem baj, nemsokára eljön az este, és elalszom. Egyedül, ahogy minden egyes nap teszem.

Azt hiszem, néhány órára szerettem volna én lenni az a se nem csinosabb, se nem szebb lány az esernyő alatt. Amit a magas srác tartott fölé.

Niki

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/lpedan