Egyedül, háromszor – Mire taníthat egy extrovertáltat a kényszerű magány?

–

Hirtelen három olyan helyzetre tudok visszaemlékezni életem során, amikor kétségbeejtően, mindent elárasztóan és szívet tépőn egyedül éreztem magam. Hogy mit jelent nekem az egyedül, ahhoz tudni kell rólam, hogy társaságfüggő ember vagyok, ugyebár nem vagyok kifejezetten introvertált (anyámnak kábé harmadik általánosban mondta az osztályfőnököm, hogy nagyon szereplős, nagyon központi személyiségtípus vagyok, de anyu ezt már akkor is évek óta tudta persze). Ma már tudok, sőt szeretek egyedül lenni, szeretek magammal időt, sőt sok időt is tölteni, de ez az én választásom. Életem során legalább háromszor viszont úgy lettem egyedül, hogy azt vagy nem én akartam, vagy nem úgy.

Először akkor zuhant rám, amikor ötödik után a két legjobb barátom a suliban elment az osztályból, és én hirtelen egy vákuumba kerültem. Én, aki minden balhéban benne lévő, sőt azokat sokszor kitaláló, hangadó típusú gyerek voltam, üveges szemmel ültem szünetben a padban, hogy ilyenkor mi van. Meg hogy most mi lesz velem. Meg hogy ez az egész hogy történhetett.

Máig megvan az a gyötrelmes kilátástalanság, amit 11 évesen éreztem, a reménytelenség érzése, hogy elvették tőlem a szórakozásomat, a kalandot, a barátaimat, a világ ellenem fordult és egy rohadt nyomorúságos hely lett.

Egyedül a két barátomra nem haragudtam. Őket valahogy ugyanúgy a történtek elszenvedőinek tartottam, mint magamat. 

A következő ilyen helyzet akkor adódott, amikor vendéglátóipari főiskolán laza nyolc hónap szervezéssel elintéztem magamnak, hogy a kötelező féléves szakmai gyakorlatomat a Stadion Szálló helyett Németországban tölthessem. Nyelvet akartam gyakorolni, külföldi környezetbe menni, persze az sem volt mindegy, hogy végül a havi huszonötezer forint gyakornoki fizetés helyett kábé havi ezer márkát kerestem ott, szóval dagadtam a büszkeségtől. Nagyon kevés embernek sikerült ilyesmit kijárnia az évfolyamon, nagy dolognak számított. Két dolgot nem vettem számításba. Egyrészt a német szálloda, ahol fogadtak engem, az Északi-tenger egyik szigetén volt, azaz 1000 km autózás után kompra szálltam, és kiszálltam egy szigeten, ami 17 kilométer hosszú volt, és 500 méter széles. 1996-ot írtunk. Még nem használtam internetet, nem volt e-mail, se okostelefon.

A mai napig tudom: 186 napot töltöttem a szigeten. Ami alatt 230 levelet írtam haza. Kézzel.

Az odafele úton a kompon szakadt rám a magány. Március volt. Jégtáblák úsztak az Északi-tengeren. Húszéves voltam, büszke, magas, okos gyerek, két idegen nyelven beszéltem, nem voltam egy elveszett típus. A könnyeimet nyeltem, hogy baszd meg, hova kerültem, mit keresek itt, és most mi lesz. Az első heteket egy hat négyzetméteres padlásszobában töltöttem. Később összehaverkodtam az éttermes-szállodás csapattal, illetve jöttek utánam a főiskoláról még magyarok, akikkel együtt nyilván sokkal-sokkal könnyebb volt, de az első néhány nap egészen földöntúli, szürreális élmény volt. Mindentől iszonyú messzire kerültem, amit szerettem, amit ismertem, amit megszoktam, ami a világom volt. Nem szólt hozzám senki, nem szeretett senki, nem ismert senki. 

 

Ráadásul itthon hagytam valakit, aki nagyon-nagyon fontos volt, de vele meg ostoba, aljas rohadék módon viselkedtem, és szakítottam vele, szóval bűntudat, gyötrő lelkifurdalás, teljes bizonytalanság, és hermetikusan elzárt, fizikai, érzelmi és lelki egyedüllét tökéletes egységében szálltam fel a kompra. Soha nem érdemeltem meg jobban, hogy nagyon is egyedül legyek. Ennek megfelelően életem egyik legszörnyűbb utazása volt az a 30-40 perc, amíg átértem a szigetre, és kirajzolódott előttem, hogy ahova jöttem, onnan hat teljes hónapig nincs menekvés. Nincs duma, nincs felmentés, ezt most végig kell csinálnom mind a munka oldaláról, mind saját magammal. Azzal a saját magammal, akivel a legkevésbé sem akartam szembenézni, mert amit ott láttam, attól hányni akartam. Fantasztikus, magasztos pillanata volt az életemnek, amikor megmutatták a padlásszobámat, és kívülről rám csukták az ajtót, hogy akkor holnap reggel fél hétkor kezdünk az étteremben ebben a mellényben, és ebben a csokornyakkendőben, Herr Doffek.

A harmadik ilyen pillanatom persze az volt, amikor végül többévnyi szenvedés, balhé, rettegés, pánik, könyörgés, próbálkozás, és sokkos állapot után először aludtam az új lakásomban az otthonról, az első házasságomból, az addigi életemből való elköltözésem után.

Amikor először aludtam a gyerekem nélkül. Amikor hirtelen végtelenül sok időm és végtelenül kevés életem lett. Amikor elvileg kinyílt előttem a világ, valójában pedig bezárult. Amikor hirtelen a világon mindenkivel lehettem, mindenki a társaságom lehetett, kivéve azt az egyetlen embert a bolygón, akire vágytam. Aki csak hétéves volt, de nélküle nem kaptam levegőt. Fogalmam sem volt, hogy mit kell csinálni, ha ő nincs ott. Az egyedüllét, vagy a magány szavak nem adják vissza az érzést, amit akkor éreztem, mert nekem a gyerek nélkül olyan volt létezni, mint tüdő nélkül. Az a bizonyos első éjszaka pedig olyan volt, hogy álltam a tükör előtt, és hangosan mondogattam magamnak, hogy szia, te ki a fasz vagy, és mi ez a hely, és te mit keresel itt.

Mindegyik gyötrelmes egyedüllétem életem legtanulságosabb időszakai közé tartozik. Amikor teljesen egyedül maradtam, nem tudtam többé sem bagatellizálni a helyzetemet, sem hazudozni magamnak, nem maradt más, mint tiszta erőből szembesülni és szembenézni azzal, amibe és ahová kerültem. Nem maradt más lehetőség, mint beleállni, megérteni, felfogni, és megindulni előre. Hatodikban is kegyetlen nehéznek éreztem, hogy új barátokat, új elfoglaltságot találjak. A szigeten is hónapokig tartott nekem, aki két nap alatt ismerkedik, hogy közeget, elfogadó, befogadó közeget találjak, de találtam. Itthon, az új életemben még tovább tartott kikecmeregnem a sárból, de kimásztam. Mert ki lehet.

Mert majdnem mindenből ki lehet jönni. Majdnem minden élethelyzetből van tovább. Majdnem minden, akkor és ott iszonyúnak tűnő, vagy akár végérvényesnek tűnő állapotból van kiút.

És néha embertelenül jót tesz, ha nincs választásod, ha nincs másik lehetőség, csak előre menni. Mert ha kúszva és sírva, ha centiméterenként és véres körmökkel kaparva is, de megindul az ember. És utána egyre többet tudsz, egyre messzebb jutsz, és útközben megérkezik ám a büszkeség, amit érzel, amiért elindultál. A tükröt is megtanulja gyűlölet helyett (és után) előbb elfogadni, aztán újra szeretni az ember. 

Egyedül lenni sokféleképpen lehet. Amikor kénytelen vagy egyedül maradni, amikor az nem a te választásod, az általában mocskos módon megpróbálja az embert. A legfélelmetesebb forgatókönyvet, a legszörnyűbbet, ahogy egyedül lehet maradni, még nem próbáltam, ahhoz még fiatal vagyok, és ahhoz túl kegyes volt hozzám az élet. És kórházban sem maradtam még egyedül. A többi kutya kemény forgatókönyvből kipróbáltam néhányat. Szörnyen nehéz, de utólag hálás magának az ember, hogy muszáj volt elmennie a falig, hogy muszáj volt megmérnie a valódi erejét, kipróbálni a szélsőségeket, és muszáj volt közben kíméletlenül megismernie saját magát, és elszámolnia saját magával. Békeidőben hatalmas tartalékot jelent. Hatalmas megnyugvást ad, amikor csak kicsit, vagy közepesen nehéz, és már van tapasztalatod, már van mibe kapaszkodnod, már van mihez viszonyítanod. 

  

Az a zene, amitől lefagytam a minap, Freddie Mercurytól az In my defence című szám volt. Amikor szakmai gyakorlaton voltam a Juist nevű szigeten 1996-ban, a Queen-korszakom kellős közepét éltem épp. Éjjel-nappal őket hallgattam egyedül, társaságban, és persze azzal a lánnyal, akinek keresztülszúrtam a szívét. Ma, 25 évvel később az egyik legjobb, legőszintébb barátom. Sosem fogom tudni meghálálni neki a nagyvonalúságát. Nagyon kevés embertől tanultam annyit, mint tőle. Magamról, róla, a megbocsátásról, és az egyedüllétről is…

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Chalabala