Nincsenek itthon az egerek, cincog a macska – mit csinál az ember, ha elutaznak a kamasz gyerekei?

–

Szülőmentes övezet

Emlékszem, kamaszkorom nyarainak legszebb pillanatai azok voltak, amikor a szüleim napokra elmentek otthonról (bocs, anyu!), és enyém lett az egész lakás (amennyiben kellő hatékonysággal ignoráltam a benne élő húgomat). Végre szabadon garázdálkodhattam, nálam alhattak a barátaim, cigizhettem az erkélyen, azt ehettem, amit csak akartam (zacskós levest) vagy amit találtam (például komplett üveg baracklekvárokat a kamrából – akkoriban ez a típusú táplálékbevitel még egyáltalán nem hizlalt), bömböltethettem a zenéimet (bocs, szomszédok a végtelenített Hobóért!), akkor jöttem haza, amikor csak akartam, nem kellett vele elszámolnom senkivel, és egész nap rajzolhattam az étkezőasztalra kiterített képeimet (többnyire női aktokat, valamiért ez foglalkoztatott akkoriban a legjobban).

Snitt… majd ugyanez huszonöt évvel később

Megvallom őszintén, akkoriban a felnőttkoromat cseppet sem olyannak képzeltem, mint amilyen lett végül, bár valószínűleg nem panaszkodna a kamasz énem, ha látná, miket csinálok és kikkel. Viszont az ismételten édes magányban töltött pár napom tartalmán igencsak huzigálná a szemöldökét.

Történt ugyanis, hogy a gyerekeim elutaztak hat teljes napra. Ilyen pedig – hogy egyedül vagyok a lakásban huzamosabb ideig – szerintem két éve nem történt meg, de az is lehet, hogy három, vagy… de ki számolja.

Ha mindig is furdalta az oldaladat a kíváncsiság, mit csinálnak az elárvult anyukák a négy fal között, akkor örömmel jelentem, nem kell tovább tövig rágnod a körmödet izgalmadban, elérkezett a pillanat, hogy elmondjam!

Gyerekmentes övezet, fuckyeah!

Elpakoltam a cipőket a szekrénybe, majd tízpercenként kimentem az előszobába, hogy örvendezzek: nem kerültek újra ki az út közepére!

Ugyanez a forgatókönyv a kanapén található díszpárnákkal.

Örömömben még le is fotóztam őket, de megbeszéltem magammal, hogy kitenni a közösségi felületeimre egy timelapse videót a huszonnégy órán keresztül katonás rendben, érintetlen nyugalomban elhelyezkedő párnákról talán mégiscsak túlzás lenne. 

Rájöttem, hogy ez minden bizonnyal legalább olyan egyszeri és megismételhetetlen pillanat, mint egy gyerek születése vagy a Csomolungma megmászása, szóval mégiscsak kitetettem. Az anyuka ismerőseim saját vakációzós állapotuktól függően szívecskével, vagy szomorú szmájlival reagáltak, csak egy dühös emotikont kaptam, de sebaj. Tudom, szegény Zsuzsi barátnőm idegrendszere már egy hónapja is igen viseltes volt a hosszú nyári vakáció és a négy gyereke kombinációjának tulajdoníthatóan.

Reggel a pékséget nagy ívben kikerültem. Most, hogy a gyerekek nincsenek otthon, azt a pénzt, amit a délben (talán) elfogyasztott reggelijükre és/vagy vacsorájukra szánnék, ezúttal inkább feltettem a lovin, hasonló esélyekkel: vagy lesz értelme a költésemnek vagy az ablakon dobtam ki a forintjaimat. (Kamasz gyerekeknél ugyanis soha nem lehet tudni, épp milyen stádiumában vannak a táplálkozásnak: zérókalóriásan óhajtanak-e étkezni vagy épp aznap tartanak szénhidrátnapot, édeset ennének, vagy inkább sósat, esznek-e a haverokkal, vagy inkább otthon kapnának be gyorsan valamit, netán a C verzió játszik, és otthon kapnának be valamit, de az összes haver társaságában.)

Meztelenül aludtam. És akkor sem öltöztem fel félálomban a sötétben matatva, amikor éjszaka ki kellett mennem pisilni.

Számolgattam, milyen sok plusz időm marad, ha csak magamról kell gondoskodnom. Aztán átszámoltam még párszor, valóban ekkora időmilliomos vagyok-e. Valóban. 

Röhögtem a kutyán, akin látszott, azt hiszi, imái meghallgatásra találtak, végre kiiktatódott a konkurencia, ezentúl minden figyelmemet, törődésemet és szeretetemet csak rá fókuszálom. Titokban, amikor azt hitte, nem látom, letakarta a gyerekekről készült fényképeket a falon.

Megállapítottam, hogy a gyanúm valóban igaz volt: nem én gyűjtögetek össze öntudatlanul a mosogató mellett naponta negyvenhárom vizespoharat.

Kitakarítottam a lakást abban a biztos tudatban, hogy az eredmény nem szublimál tíz percen belül. (És valóban nem.)

Lelkiismeret-furdalás nélkül néztem bucira a fejem esténként sorozatokkal, mert nem volt senki, akinek jó példát kellene mutatnom egy vaskos regénnyel a kezemben (amit ezen illetők amúgy nem vesznek észre, ugyanis rendszerint a szobájukba zárkózva lelkiismeret-furdalás nélkül nézik bucira a fejüket sorozatokkal).

És! Végre azt főztem és ettem, amit én szeretek.

Nem paprikás csirkét nokedlivel, rántott húst krumplipürével, bolognai ragut spagettivel, húslevest palacsintával, meg grillezett csirkemellet tortillába tekerve, amikből az elmúlt húsz év alatt annyit, de annyit elkészítettem, hogy rájuk sem bírok nézni. (Valaki magyarázza már el, miért van az, hogy a gyerekek java része ezt és csak ezt szereti!)

Úgyhogy egyik nap harcsapaprikást készítettem tejfölös-túrós csuszatésztával, a másik nap hatalmas adag lencsesalátát vertem be, aztán összedobtam egy lecsót, és kenyér nélkül faltam be, nyilván, ám annál több kolbászkarikával, zöldbabfőzeléket rittyentettem, meg egy fehér babos humusztálat mindenféle zöldséges ízbombával.

Zöldségektől roskadozó humusztál 

A humuszhoz a fehérbab-konzervet lecsöpögtettem (a levét eltettem, ha túl sűrű a krém, azzal lehet lazítani), majd összeturmixoltam egy fél citrom levével, egy fél kiskanál római köménnyel, kevés sóval, egy evőkanál tahinivel, egy löttyintés extraszűz olívaolajjal és egy gerezd fokhagymával. Ez lett a krémes alap.

Az új kelkáposzta negyed cikkelyét felszeleteltem, olívaolajon (annyi fokhagymával, amit most nem vallanék be) lepirítottam, időnként kevergettem, sóztam, borsoztam, majd a végén összekevertem egy kiskanál mézzel. Íme, az édes rész.

A koktélparadicsomokat csak beledobtam a serpenyőbe egy kis olívaolajjal, és pár perc alatt rázogatva megsütöttem – helló, umami íz!

A lila hagymát felszeletelem, picit sóztam, olívaolajon megdinszteltem, majd ment rá egy kiskanál szumák – ettől lett észvesztően finom és savanykás.

Készítettem a csípősség végett jemeni zhougot is (más néven sahawiq vagy bisbās): aprítógépbe dobtam három jalapeño paprikát, egy kiskanál sót, egy csokor petrezselymet és egy csokor koriandert, fél kiskanál római köményt, fél kiskanál koriandermagot, egy gerezd fokhagymát, olívaolajat és fél citrom levét, majd darabosra kevertem.

Végül kisütöttem a hűtőben árválkodó három fürjtojást, amivel megkoronázom az egész tálat… és a magányos hetemet is.

De most meséljetek ti: mivel szoktátok tölteni a szalma időtöket, ha pár napra egyedül maradtok otthon?

A képek a szerző tulajdonában vannak

Fiala Borcsa