–

Időszakos felmentés a családi kötelezettségek alól

Nálunk is terítéken volt a közös nyaralás, hiszen elvileg nagy csavargók vagyunk – eddig legalábbis így gondoltam magunkra. Most viszont július közepéig nem jutottunk semmilyen épkézláb döntésre: nehézkesen indult már az is, hogy kitaláljuk, hova, mikor, mivel menjünk. Ha egy ötlet felmerült, rögtön öt ellenérv felbukkant vele együtt: ez messze van, az drága lenne, az meg zsúfolt, de ez meg uncsi. Eközben az ismerőseink nemcsak hogy megtervezték, lefoglalták, kifizették a családi utakat, de már haza is tértek róla. Mi pedig még mindig a nyűglődésnél tartottunk.

Ezzel párhuzamosan a férjem pedzegetni kezdte, hogy szívesen elmenne bringázni egyedül, ha nélkülözni tudjuk őt néhány napra. És ekkor megvilágosodtam.

Nem azonnal és nem egy pillanat alatt, de megszületett bennem a döntés: elengedjük őt egy teljes hónapra.

Gyerekek előtti tervek, hol vagytok?!

Hogy megértsétek ezt a részben könnyek között, sok beszélgetés során meghozott döntést, vissza kell ugranunk kicsit az időben.

Egy fiatal pár barátokkal kirándul az erdőben. Szerelmesek, boldogok, érzik, hogy ez a kapcsolat mélyebb és komolyabb, mint ahogy egy évvel korábban indult. A közös jövőről még kevés szó esik, mert a lány alig 21 éves, a fiú pedig külföldi állampolgár, ki tudja, mi lesz, de az biztos, hogy jó együtt. Lemaradnak egy kicsit a társaságtól, a fiú arról beszél, mennyire szívesen elmenne egy hosszú bringatúrára egyedül, próbára tenni saját magát, a kitartását és az erejét a világban. A lány megijed, nem érti, miért akar nélküle ilyenekbe belevágni, fél az elszakadástól, az eltávolodástól. Kisebb vita alakul ki, ami valójában semmi másról nem szól, mint egy introvertált és egy extrovált ember feltöltődést illető eltérő elképzeléséről. A bringatúrából végül nem lesz semmi: a lány még azon a nyáron várandós lesz, és kilenc hónappal később megszületik a közös gyerekük.

Az említett kirándulás óta eltelt 12 év, született még két gyerekünk, ötször költöztünk, ebből egyszer külföldre, majd vissza Magyarországra. Valami mindig történt velünk, pörögtek az évek, hol vidámabban, hol küzdelmesen, de haladtunk mindig egyről a kettőre.

De most azt látom a férjemen, aki az első terhességi teszttől kezdve maximálisan helytállt, és azóta is legfőbb támaszom, hogy végtelenül elfáradt.

Úgy, hogy azt egy kiadós alvással már nem lehet kipihenni, azt egy szerda esti focizással vagy egy pénteki sörözéssel nem lehet feloldani. Ez az a lelki fáradtság, ami nem múlik el egy kettesben eltöltött romantikus estétől, sőt egy családmentes, barátokkal lazulós hétvégétől sem. Fásultság, kimerülés, kiégés. Nálunk ez nem a Covid különböző hullámai és a lezárások alatt következett be, amikor csökkent a bevételünk és őt elzárták a hazájától, a szüleitől, a tágabb családjától – mostanra merültek ki a tartalékai. Ennek ellenére ugyanúgy nyomja tovább a mókuskereket, mint máskor: felelős pozícióban dolgozik, hozza-viszi a gyerekeket, általában hajnalban kel, hogy legyen ideje edzeni, sokszor ő az, aki bevásárol, ha kell, főz, elpakol, a lakásban mindent megszerel. Mintaapa és mintaférj így leírva, ugye? Csak a lelkesedés tüze alszik ki szép lassan a szemében.

Azt hiszem, a filmekben ilyenkor szokott valami elpattanni a csodálatos teljesítményt nyújtó szereplőben, és hirtelen 180 fokos fordulatot vesz az élete. Na ez az, amit nem akartam megvárni.

Megerősödni a szülői szerepben

Az együtt töltött 13 évünk alatt volt alkalmam megérteni, mint jelent egy introvertált embernek az egyedüllét. Nem ellenem és nem a családunk ellen irányul, ahogy sokáig rosszul dekódoltam, hanem úgy kell neki, mint a levegő. És ha nincs meg, akkor lőttek a kiegyensúlyozottságnak. Egy háromgyerekes családban viszont elég nehéz elvonulni. Itt nincs leállás, legfeljebb feladatmegosztás. Sok az öröm, de sok a zaj, a megoldandó konfliktus, ami folyamatos figyelmet, jelenlétet kíván. És feltöltődés nélkül könnyű csak a végtelen elvárásokat látni az egészben.

Kellett idő nekem is ahhoz, hogy elfogadjam, máshogy töltődünk. És kellett az is, hogy én magam megerősödjek fejben és lélekben annyira, hogy el merjem engedni hosszabb időre is.

Ehhez az kell, hogy maximálisan bízzak egyrészt benne, másrészt a kapcsolatunkban, harmadrészt – és ez volt a legnehezebb – önmagamban.

Abban, hogy képes vagyok nélküle is megoldani a mindennapokat viszonylag hosszabb ideig. Tudom, vannak, akik egyedül nevelik a gyerekeiket, és olyanok is, akiknek a párjuk munka miatt rendszeresen távol van. Minden elismerésem az övék; én eddig az ilyen életformára képtelennek tartottam magam. Amikor először utazott el a férjem néhány napra úgy, hogy már három gyerekünk volt (a legkisebb 9 hónapos lehetett), teljesen összeomlottam. Elhagyva, becsapva és végtelenül magányosnak éreztem magam, pedig jó előre tudtam az utazásról, és áldásomat adtam rá, sőt még anyukám is jött segíteni. Ehhez az állapotomhoz képest óriási változáson mentem át – igaz, kellett hozzá másfél év terápia –, míg eljutottam oda, hogy most én biztattam a férjemet a biciklitúrára.

Eljött az idő, hogy bepótolja azt, ami 13 éve elmaradt.

Eljött az idő, hogy végre elvonulhasson a kötelességei elől, és folyamatos munkahelyi, családi megfelelés, teljesítés helyett magára figyeljen.

Sok kérdés motoszkál bennem a szabadságával kapcsolatban, például fogalmam sincs, azon túl, hogy valószínűleg tök jól elbiciklizget majd országokon keresztül, lezajlik-e majd benne valami mélyebb változás, és ha igen, hogy fogunk tudni ahhoz alkalmazkodni. De önmagam kapcsán végre nincsenek kétségeim: tudom, hogy képes leszek nemcsak túlélni, de talán még jól is eltölteni ezt az augusztust a gyerekekkel. Ha a férjem ennyi éven át folyamatosan mellettem volt és mindent megtett értem, itt az idő, hogy én is mellette álljak abban, hogy egyedül lehessen. Mindannyiunk érdekében.

Előtte azonban elugrom egy gyerekmentes hétvégére vízpartra egy női körből kialakult „anyatársasággal”, ahol hajnalig fröccsözünk, kidumálunk mindent, ami a szívünket nyomja – és közben feltöltöm az aksijaimat az előttem álló egy hónapra. Drukkoljatok nekünk!

H. írása

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Mystockimages