Szélsőségek fogságában: amikor teher az egyedüllét – és amikor vágyott a magány

–

Országomat egy kis magányért!

Alapvetően végtelenül extrovertált ember vagyok, az tesz leginkább boldoggá, ha sok emberrel vehetem magam körbe, nagy vendégségeket tarthatok a barátaimnak, vagy egy társasággal beülhetek valahová, és rommá pofázhatom magamat. Ám az utóbbi időben valahogy nagyon elkezdtem vágyakozni az egyedüllétre. Amióta lehetőségem lett rá, nagyon odafigyelek, hogy minden napomba beiktassak olyan időszakokat, amikor nem látok, nem hallok senkit, és én is eltűnhetek a világ szeme elől. Tudom, ezzel távolról sem vagyok egyedül. 

2020 márciusa óta (sok szülővel egyetemben) nem sok olyan pillanat volt az életemben, amikor ne tartózkodott volna legalább egy ember a párméteres körzetemben. De kissé még messzebb megyek: valójában hét éve nem vagyok szinte sohasem egyedül. Hét évvel ezelőtt fogadtam be ugyanis a kutyámat, akinek laza két hetet kellett átvészelnie kihajított kölyökként egy erdőben csatangolva, hogy onnantól fogva viszont sírig biztosítva legyen a jó dolga, hiszen a hálás pillantásától kísérve éjjel-nappal igyekszem azóta is kompenzálni a kezdeti balsorsát. Árva időszaka azonban rendkívül ragaszkodóvá tette, akár át is nevezhetném Árnyéknak, mert az egyméteres körzetemből még a lakásban sem hajlandó kimozdulni. Ha átülök az étkezőszékről a kanapéra, a legmélyebb álmából is felrántja magát, hogy utánam csoszlasson, és elheverjen a lábamnál. 

Bár nagyon jó szándékú, csendes eb, azért mégis határozottan érzem a folyamatos jelenlétét. Hogy mennyire más az, ha az embernek tényleg senki nem mászik bele az intim szférájába, azt azon ritka alkalmakkor tudom megtapasztalni, amikor egy-egy egész napos elfoglaltságom miatt rá kell őt bíznom valakire – ilyen évente egyszer-kétszer fordul elő. Ám az a pár óra, amikor tényleg tökéletesen egyedül vagyok, nekem felér egy wellness szállodai hétvégével, csinos úszómesterrel, 12 négyzetméternyi svédasztallal, behűtött pezsgővel.

A jelenlegi helyzetben pedig egészen őszintén a fél karomat odaadnám egy kis egyedüllétért. Túlzás nélkül.

Magány? Inkább egy jó kis áramütés!

Sokunk életét teljesen átírta a Covid az elmúlt másfél évben (és akkor még szerencsésnek vallhatjuk magunkat, hogy nem szüntette meg teljesen), a mentális egészségünkre gyakorolt hatásait még hosszú időn keresztül fogjuk érezni. A mindennapi élet egy-egy apró szelete állandósult a legtöbbünk életében, ami korábban talán nem volt zavaró, az ebben a szélsőséges formában szinte elviselhetetlen lett. Aki egyedülálló volt, az most végtelenül magányossá vált, aki családban élt eddig is, az a családjával volt összezárva extrém mennyiségű időt. Mindkét alaphelyzet rengeteg terhet ró az emberre.  

Egy, az amerikai fiatalok körében végzett felmérésből például kiderül, hogy a 18–35 éves korosztály tagjainak 80 százaléka is tapasztalt magán depresszióra utaló tüneteket a járvány alatt, 65 százalékuk pedig végtelenül magányosnak érezte magát.

A helyzet keleten sem jobb: miután Japánban 2020-ban 11 év után újra megemelkedett az öngyilkosságban elhunytak száma (főleg a nők körében), a kormány magányügyi minisztert nevezett ki a helyzet kezelésére. Japánban egyébként korábban is már problémát jelentett a hikikomori, azaz az egyre inkább elszigetelődő egyének jelensége. Érdekesség lehet ennél a fejezetnél egy korábbi amerikai felmérés eredménye, amelyből kiderült, hogy a főiskolások java része inkább szenvedne el enyhe elektrosokkot, mint hogy 15 percet töltsön egyedül, csak a gondolataival összezárva.

Mennék én remetének

Ennek a jelenségnek az ellentéte ugyanúgy zavaró (hiszen a szélsőséges helyzetek a legritkább esetben kellemesek hosszú távon). Robert Coplan kanadai pszichológus, A magányosság kézikönyve (The handbook of Solitude) társszerzője nevezte el a „loneliness” – azaz magányosság – ellentéteként „aloneliness”-nek azt, amikor

az ember vágyik az egyedüllétre, magányra, az „énidőre”, ám azt nem tudja annak teljességében megélni, hiszen a párja, apja, anyja, gyerekei, lakótársa folyamatosan ott vannak körülötte (valószínűleg ugyanígy egy kis egyedüllét után sóvárogva). 

A pároknak amúgy is feladat megtanulni összeköltözés után az együttlétet, vagyis az arany középutat a közös, minőségi idő és a másik akár órákon át való békén hagyásának arányában. Ha ugyanis soha nincs alkalmunk egyedül lenni, nem tudunk igazán kikapcsolódni magunkkal, avagy másképp fogalmazva: ugyanúgy kell magunkkal intim, mindenki mást kizáró randira mennünk, ahogy a párunkkal is.

Ahogy Copland fogalmaz: „A magánynak mindig is nagyon rossz híre volt, sok probléma okozóját látjuk benne. A magány szorongáshoz, depresszióhoz vezethet, de akár fizikai tüneteket is produkálhat. Nagyon komolyan kell tehát venni. Mindazonáltal nem minden egyedüllét egyforma. Néha igenis jót tesz, segít megérteni saját magunkat, növeli a kreativitást, és pihentetőleg is hat”.

Egy kutatásból kiderül, hogy azok a kamaszok járnak a legjobban (azaz örvendenek egészséges lelkiállapotnak, teljesítenek jól az iskolában, tudnak jobban koncentrálni, és merülnek el kevésbé magukban, vagy mutatnak depresszív jegyeket), akik közepes mennyiségű időt (azaz az ébren töltött óráik 25–30 százalékát) egyedül tölthetik. A másik két véglet, azaz a folyamatos társasági élet és a sok magány azonban ugyanúgy károsnak bizonyult.

Ahogy mindezekből látszik, a mentális egészségünk nagyban múlik azon, hogy mennyi időt tudunk egyedül és másokkal tölteni, illetve az is számít, hogy ezt az állapotunkat – legyen az magány vagy társasélet – mi választottuk, vagy a körülmények kényszerítették ránk.

Ami engem illet, nagy megkönnyebbüléssel fogadtam (és ez azt hiszem, ez kölcsönös volt), amikor fél év összezártság után a két gyerekem végre visszament az iskolába, így a küszöbön toporgó nyári szünet kirobbanásáig legalább kapok egy szusszanásnyi időt egyedül. Illetve, majdnem egyedül. Mert az egyetlen élőlény, aki tárt karokkal fogadta a karanténos hónapokat, és legszívesebben soha nem engedné el, az a Böbi kutya. Ő egyáltalán nem szeretne nélkülem lenni.

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61