Öngyilkosság, depresszió, szorongás – Megrendült a gyerekek mentális egészsége, és a megbélyegzés akadályozza a megoldást

–

Egyáltalán, mi az, hogy mentális egészség?

Az utóbbi évtizedekben a mentális panaszok egyre gyakoribbak. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint a 2000 utáni évtizedekben az egészségügy legsúlyosabb problémái a lelki betegségek, ezen belül is a depresszió és annak következményei. Elgondolkodtató, de talán nem meglepő, hogy napjainkban a világ egészségügyi terheinek mintegy 10 százaléka alapvetően mentális eredetű, a munkaképtelenség egyik fő oka világszerte a depresszió, és minden évben közel 800 ezer ember követ el öngyilkosságot.

A megrendült mentális egészség mégis megbélyegzett téma, és kezelése alulfinanszírozott szinte valamennyi országban, tekintet nélkül az adott állam gazdasági helyzetére.

A WHO meghatározása szerint „az egészség a teljes testi, lelki és társadalmi jóllétet jelöli”. Ennek megfelelően több dimenziója van: a testi, a lelki, illetve a társas-szociális és a társadalmi egészség egyaránt része az életminőségünk dimenzióinak. A mentális, azaz lelki egészség, a pszichés jóllét állapota éppúgy jelenti önmagunk elfogadását, mint a különböző stresszhelyzetekkel való sikeres megküzdést, a világos gondolkodási képességet, a bizalom képességét, és a tartalmas emberi kapcsolatok fenntartására való alkalmasságot.

A mentális egészség az élet minden szakaszában fontos, kivált, mert a jelenleg ismert pszichés problémák fele az ember 14 éves koráig elkezd kialakulni, és háromnegyedük 25 éves korára ki is fejlődik.

Ha egy gyerek gyakori, illetve elhúzódó nehézségeket tapasztal, megfelelő gondozói támogatás nélkül a kognitív fejlődése sérül, ez pedig egész életen át tartó hatással lehet mentális és fizikai egészségére.

Világszerte a gyerekek 15-23 százaléka – azaz minden negyedik – él olyan szülő/gondozó mellett, aki mentális problémákkal küszködik.

Az öngyilkos halálozások 77 százaléka azokban az alacsony és közepes jövedelmű országokban történik, amelyekben a világon élő gyerekek és fiatalok több mint 90 százaléka lakik.

A 15–19 éves korosztályban az öngyilkosság a lányok esetében a harmadik, a fiúk esetében a negyedik vezető halálok.

A mentális problémák hozzájárulnak az életminőség romlásához. Az állandó változások, amelyekből mai világunkban mindenkinek kijut, gyors pszichológiai válaszokat igényelnek. Az adaptáció nehézségeiből eredő egyensúlyvesztésnek pszichológiai és élettani következményei vannak:

az olyan jelenségek, mint amilyen a krónikus stressz, a depresszió, a tanult tehetetlenség, a vitális kimerültség és kontrollvesztés alapvető szerepet játszanak a korai egészségromlásban és az idő előtti halálozásban is. 

Az alacsony és közepes jövedelmű országokban az emberek több mint 75 százaléka mégsem fér hozzá kezeléshez, amely a mentális rendellenességeit orvosolná, és különösen hiányoznak azon programok támogatásai, amelyek célzottan a kritikus helyzetben lévő gyerekeket és családokat segítenék. 

Hogy mérgez a stigma?

Az ókori görögöknél a stigma olyan testi jelekre utal, amelyeket azért alkottak, hogy az egyén erkölcsi státuszával kapcsolatban adjanak információt a külvilágnak: a jelekeket belevéstek vagy beleégettek a testbe, az érintettek rabszolgák, bűnözők vagy esküszegők voltak. A kereszténység térhódításával részben az égi megjelölést, részben testi rendellenességet jelölt a szó, míg ma az eredeti jelentéshez közeli értelemben használjuk, de inkább magát a szégyent, mintsem annak testi bizonyítékait jelenti.

Bár abban, hogy a mentális betegségekre hogyan tekint a társadalom, minden bizonnyal folyamatosan történik előrelépés, de a téma a mindennapokban még mindig tabunak számít, és azokat az embereket, akik különböző mentális zavarokkal kínlódnak, gyakran stigmatizálják.

Nem meglepő, hogy sok depresszióban, szorongásban vagy éppen étkezési zavarban szenvedő ember megtanulja álcázni és elrejteni azokat a viselkedési formákat, amelyekből a külvilág észrevehetné az állapotukat.

És mivel a mentális betegségek egyfajta rejtett fogyatékosságnak minősülnek (mivel a tünetek nem azonnal nyilvánvalók a külvilág számára), titkolásuk – egy ideig legalábbis – lehetséges.

Erving Goffman szociológus klasszikus munkájában arra mutat rá, hogy a stigma „egy speciális kapcsolat egy bizonyos tulajdonság és egy bizonyos sztereotípia között”, a stigmatizálás vagy megbélyegzés pedig nem más, mint a „képletes szociális identitás” és „tényleges szociális identitás” közötti eltérés. Azaz aközött, ahogy egy személyt a társadalom jellemez és aközött, amely tulajdonságokkal egy személy valóban bír. A megbélyegzett embernek tehát másoktól megkülönböztethető tulajdonságai vannak, különös tekintettel arra az esetre, ha ezek a sajátosságok negatívak, hiteltelenítenek.

A megbélyegzéshez az alacsonyrendűség érzése társul: az egyén képtelen megszabadulni a bizonytalanság érzésétől, ettől pedig szorong. A bizonytalanság abból is ered, hogy a stigmatizált ember nem tudja, hogy mások valójában mit gondolnak róla, márpedig a mentális betegséghez pontatlanul társítanak bizonyos negatív tulajdonságokat. A megbélyegzett továbbá negatív érzelmi reakciókkal (előítélet), illetve negatív viselkedéssel (diszkrimináció) kénytelen szembesülni a társadalom részéről. Ezzel párhuzamosan a mentális betegségben szenvedő embert, akinek ismerete van arról a negatív kulturális képről, amellyel jellemzik őt, elvezeti az önmagával szemben érzett előítéletekhez és saját maga diszkriminációjához is. Ennek pedig fizikai következményei is lehetnek. 

A megbélyegzett személy hajlamos szélsőséges testi tüneteket is produkálni.

Hogyan lesz a stigmából tabu?

A tabu egyes megközelítések szerint valamiféle veszélytől való félelemből születik: James G. Frazer brit antropológus mára sok tekintetben megkérdőjelezhető, de még mindig olvasott könyvében, Az aranyágban sok és sokféle tabut ismertet meg az olvasóval. A szumátrai batakokra vonatkozóan például azt, hogy „szerintük a lélek el tudja hagyni a testet, így mindig ügyelnek arra, hogy megakadályozzák lelkük eltávozását”, amelyre leginkább étkezés során nyílhat alkalom, ezért „lakoma alkalmával az egész házat lezárják, hogy a lélek ott maradjon és élvezze az eléje tett finom ételeket”. 

Megjegyzem, Frazer aktív fantáziával és igen kevés bizonyítékkal írt, és munkamódszerére jellemző volt, hogy meglévő elképzeléseit igyekezett különféle kultúrákból származó példákkal illusztrálni. A tabu témájában ugyanakkor megkerülhetetlen a munkássága, annál is inkább, mert Freud nagy hatású Totem és tabu című, 1913-ban megjelent műve főleg az ő munkájára támaszkodik. Hasonlóan releváns a témában Wilhelm Wundt német pszichológus, aki ausztrál törzsek totemisztikus intézményeit vizsgálta, és azt találta, hogy a tabuk a démonikus hatalmak erejétől, rituális tárgyaktól való félelemből erednek, és az emberiség legarchaikusabb íratlan törvényei voltak.

A természeti népek hitvilágában megjelenő és életük jelenségeire magyarázatul szolgáló szellemek és démonok, a boszorkányság és isteni csapások „primitívnek” és irracionálisnak tűnnek, pedig éppen ellenkezőleg: tökéletesen konzekvensen és konzisztensen igyekeznek megmagyarázni világuk rendszereit.

A mai nyugati ember mentális betegségekkel szemben tanúsított ellenérzése lényegesen irracionálisabb, ha figyelembe vesszük mindazt a tudást, ami a rendelkezésére áll(hat) e téren, valamint azt, hogy manapság hajlandók vagyunk korábban tabunak minősülő témákról (mint amilyen például a szexualitás vagy a nemi kérdések) nyíltabban beszélni. 

Miért beszélünk erről ennyit mostanában?

Azért, mert úton a változás, és ez jó (a koronavírus-járvány egyik pozitív hatása).

Nagy-Britanniában egészen a közelmúltig a mentális betegségek olyan mértékű tabunak számítottak, hogy egy 2009-ben, kétezer fős mintán végzett kutatás azt mutatta, az emberek „szívesebben” vallják be, hogy melegek, mint azt, hogy pszichés problémákkal küszködnek. A megkérdezettek harmada pedig úgy vélte, hogy mentális betegségben szenvedő ember nem lehet alkalmas arra, hogy felelős munkát végezzen.

Ehhez képest, a koronavírus-járvány és annak a mentális egészségre gyakorolt ​​hatásai, amelyeket a lakosság nagy része tapasztalt, új szintre emelte a nyitottságot a pszichés küzdelmekkel kapcsolatban. A mentális egészségről való beszéd fokozatos normalizálódását mutatja a felmérés eredménye, amely szerint tíz brit felnőttből négy találta úgy, hogy a járvány negatív hatással volt a mentális egészségére, és a válaszadók mindössze 26 százaléka számolt be arról, hogy a korlátozások idején nem tapasztalt stresszt, magányt, hangulatingadozást, szomorúságot, pánikrohamot vagy csökkenő önbecsülést. 

Ki számít „normálisnak” és ki „őrült”?

Hol van a határ a „más” és a „beteg” között? Mások viselkedésének megítélése nagyban függ személyes hátterünktől, de a kultúrától is, amelyben élünk; az elfogadott társadalmi normáktól és értékektől, de nem független a nyelvtől sem.

A mentális egészséggel nem törődni felelőtlenség, és nemcsak azért, mert a rossz mentális egészség legalább 16 milliárd dollár visszaesést jelent a világgazdaságban 2011 és 2030 között, hanem azért is, mert a mentális rendellenességek megelőzhetők és kezelhetők.

A pszichoszociális támogatás működő gyakorlat – így a mentális egészségbe történő befektetés hatalmas megtérülés mind az egyén, mind a családok, de a társadalmak és azok gazdasága számára is.

A gyerekek mentális állapotáról, a pszichés problémák gyökeréről és azok lehetséges megoldásairól beszélgetett Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus és D. Tóth Kriszta a Beszélnünk kell! podcastban néhány héttel ezelőtt. Az adást IDE KATTINTVA tudod meghallgatni. 

A cikkben felhasznált források: