–

Az ártatlanság vélelme

Mindenkit ártatlannak kell tekinteni, amíg ennek ellenkezője be nem bizonyosodik.

Nagyon hasznos, és látszólag igen egyszerű tételmondat, amit nemcsak jogászok ismernek, hanem gyakorlatilag mindenki. A bűnösség elismerése, vagy az ártatlanság hangoztatása fontos eleme az igazságszolgáltatásnak. Ráadásul ősi, több ezer éves, vallási gyökerekre is visszavezethető alapelvről van szó: a bűnösséget kell bizonyítani, nem az ártatlanságot. 

Izgalmas ezt a mondatot 2024 júniusában leírni, amikor elkezdődött a gyermekvédelemben dolgozók vizsgálata, hogy „kifogástalan-e az életvitelük”. Sok száz szakembert vallatnak ki magánéletük mindenféle részleteiről, annak érdekében, hogy kimondhassák róluk, „ártatlanok” és nem jelentenek veszélyt a gyerekekre. 

Szerintem érdemes lenne végiggondolni, hogy mit mond el a társadalmunkról az, hogy akit jogerősen elítéltek, kegyelmet kap, míg azok, akik tudomásunk szerint semmi rosszat nem csináltak, az ártatlanságukat kell hogy bizonyítsák…

Ráadásul felmerül kérdésként az is, hogy ha visszamennénk az időben, vajon a bicskei ügy vádlottai sikeresen átmentek volna-e egy ilyen átvizsgáláson. Szerintem amúgy igen.

És ha ez így van, az mit jelent? Formális ellenőrzések helyett vajon miért nem vezetjük be Magyarországon is azokat a jó gyakorlatokat, amelyekkel sikeresen kiszűrhetők a potenciális bántalmazók, és biztonságosabb működési kereteket hozhatunk létre azokban a közösségekben, ahol gyerekek is jelen vannak? A rövid válasz nyilván az, hogy erre nincs pénz, és egyébként is: a szigorítás az irány, nem a közösségfejlesztés, megerősítés, kockázatelemzés és a megelőzés. Nem szeretem, hogy így van, és erre megyünk – de legalább értem. 

Ami érthetetlen: a bűnösök (fel)mentegetése

Amit viszont nem értek, és szintén az ártatlanság témájához kapcsolódik: az, hogy milyen makacsul tartja magát az az elgondolás, hogy kegyelmet adni hiba volt ugyan a bicskei ügy egyik elítéltjének, mégis érthetővé teszi az, hogy akik lobbiztak érte, hittek az ártatlanságában. 

Ez az a pont, ahol nehéz higgadtan fogalmaznom.

Ami leginkább szíven üt az egész védekezésben, az a gyerekek elleni szexuális visszaélések kapcsán tanúsított tudatlanság (mindegy, hogy politikus, egyházi vezető vagy taxisofőr hozza elő érvként az ártatlanságot vagy az abba vetett hitet). Hogy emberek – felnőttek, felelős pozícióban lévők, döntéshozók is – mennyire keveset tudnak ezeknek a cselekményeknek az elkövetőiről, az ő segítőikről, és a családtagjaikról.

„Remélem, felveszitek” – ha két nő szereti egymást, annak nem az a célja, hogy téged szórakoztassanak

WMN Ügy – 2024. június 18. – WMN

Úgyhogy megragadom a lehetőséget, és mesélek egy kicsit erről – hátha eljut azokhoz, akiket érint, és hátha (legalább egy következő alkalommal) jobb döntést hoznak. 

Az „ártatlanság” „bizonyítékai”

Talán ott érdemes kezdeni, hogy gyerekek elleni szexuális erőszak elkövetői általában és jellemzően nem ismerik el a bűnösségüket. A legkülönbözőbb védekezéseket hallottam már azok után, hogy ártatlannak vallották magukat. Van, aki szerint a gyerek provokálta, van, aki azt állítja, hogy a kisgyerek és őközötte valódi szerelem szövődött, amit nem befolyásol, hogy a gyerek alig töltötte be a tizenkettőt, amikor „összejöttek”. 

Van, aki azt mondja, azért ártatlan, mert nem tehet róla, hogy a gyerekekhez vonzódik (sokszor elhangzik védekezésként, hogy korábbi partnert, esetleg házastársat is fiatalon ismert meg, vett el). Az is gyakori érv az „ártatlanság” mellett, hogy mennyi jót tett a gyerekkel – kvázi ne csak a szexuális erőszakot, visszaélést nézze a bíróság, hanem a teljes képet, amibe beletartozik az is, hogy a gyerek (vagy a családja) amúgy kapott figyelmet, gondoskodást, ajándékokat, kedvezményeket. 

Szintén gyakran hangoztatott „bizonyíték” az ártatlanság mellett, hogy a gyerek nem tiltakozott, benne volt az egészben, sőt profitált is belőle (itt is előkerülnek hivatkozások ajándékokra, kirándulásokra, meg egyéb „előnyökre”, amikre a gyerek tett szert). 

Meglehetősen széles spektrumon mozog az elkövetők érvelése, de ami közös bennük: fikarcnyit sem foglalkoznak a gyerekkel, semmi felelősséget nem vállalnak a saját tettükért, minden lehetőséget megragadnak arra, hogy bagatellizálják a tettüket, vagy a gyerek akarataként állítsák be.

Miközben ezeket írom, újra elönt a düh, hogy milyen érzés lehetett a szexuális erőszak közöttünk élő áldozatainak olvasni a kegyelmi botrányban érintett elkövető ártatlanságára vonatkozó védekezéseket. A mondatokat, amelyek az üzenik, hogy ha valaki remek ember, sok jót tesz gyerekekkel, csak ártatlan lehet, miközben a másik oldalon meg ott vannak azok a „nem mondjuk ki, mert úriemberek vagyunk, de mindenki tudja, hogy mit jelent, hogy »intézetis gyerekek«”.

Elkövetők és segítőik

Nem tudom, valaha megváltozik-e ez a gondolkodás itthon, de mesélek tovább, hátha tudok olyat mondani, amivel mégiscsak átmegy az üzenet arról, hogy

micsoda métely az elkövető ártatlanságának hangoztatása, ami – ne legyenek illúzióink – az áldozathibáztatás egyik formája. Ráadásul tipikus mintázat szexuális erőszaknál.

A cselekménynél, amelynél az a ritka, ha egy elkövető elismeri a bűnösségét, és az az általános, hogy a felelősséget hárítják – elsősorban a gyerekre.

Ugyanez igaz az elkövetők segítőire is, akik az esetek döntő többségében szintén ártatlannak gondolják magukat. Segítőknek hívom azokat, akiknek a jelenléte vagy tevékenysége hozzájárul ahhoz, hogy a bántalmazó azt tehessen a gyerekkel, amit akar. Ez is széles spektrum: találkoztam már szülőkkel, akik új partnerük szexuális vágyának kielégítése kedvéért a saját gyereküket is „odaadták”, meg szülőkkel, akik „csak” annyit tettek, hogy elmentek otthonról, amikor AZ történt. 

De nem csak szülők meg családtagok lehetnek ilyen segítők. Sokszor látjuk, hogy hatalmi helyzetben lévő szereplők válnak ilyen „segítővé”, akiknek a döntésén múlik, hogy valami egy szervezeti kultúra része lesz-e, vagy sem, például hogy valaki együtt aludhat, egyedül maradhat-e intim helyzetekben gyerekekkel. Néha a segítőnek annyi a dolga, hogy ne tegyen semmit. Máskor aktívan közreműködik.

De bármit ró is a terhükre a nyomozás, az eljárásokban legtöbbször azzal érvelnek, hogy nem tudtak semmiről, vagy ha sejtettek is valamit, akkor az nem volt olyan súlyú, hogy bármit tenniük kellett volna.

Meg egyébként is, ha nem történt fizikai erőszak, a gyereket nem verték meg, nem kényszerítették, akkor valójában nem is tekinthető bántalmazásnak az eset. Ez az érv hidegrázósan cinikus és aljas, hiszen épp az a személy mondja, akinek a félrenézése, asszisztálása, a gyerek szükségletei iránti teljes körű érdektelensége kellett ahhoz, hogy az elkövető visszaélhessen a bizalmi helyzetével – mindegy, hogy családtagról, tanárról, nevelőről, edzőről, papról vagy bármilyen más személyről van szó.

Karácsonyozzatok velünk vagy ússzatok haza – megnéztük az Örkény Színház felkavaró darabját

WMN Ügy – 2024. június 13. – BSz

Akik tényleg ártatlanok

Minden alkalmat megragadok arra, hogy hangsúlyozzam: intézményi keretek között elkövetett szexuális visszaélés esetében soha nem szabad csak a bántalmazó felelősségre vonásával megelégedni. Az egész szervezet, minden folyamat és szereplő átvilágítása szükséges ahhoz, hogy fel lehessen tárni, milyen okok vezettek oda, hogy megtörténhessen, majd rejtve maradhasson a bántalmazás. A felelősséget mindenkinek vállalnia kellene, aki jelen volt, aki nem tette meg, ami szükséges lett volna, vagy kifejezetten azért tett lépéseket, hogy a bántalmazás ténye ne derüljön ki. Nem ugyanaz a felelősségi szintje mindenkinek, és nyilvánvalóan nincs kollektív felelősség – viszont egyéni szinteken mindenkinek tisztán kell látnia azzal kapcsolatban, hogy mi történt és miért, hogy változni és változtatni lehessen. 

Családon belüli szexuális erőszak esetében a családtagok felelősségének vizsgálata szinte rutinszerűnek mondható az eljárásokban. Ezt a gyakorlatot kellene alkalmazni minden intézményen belüli bántalmazásnál is, az új ügyek megelőzése érdekében. 

Fontos, hogy ártatlan embereket ne ítéljünk el. Fontos, hogy minden eljárás a lehető legjobb minőségű legyen – ideértve a bizonyítékok legteljesebb körű beszerzését, és az elkövetett cselekmény jellemzőinek ismeretét. Nem szabad bűnösnek kikiáltani valakit, aki nem tett rosszat. De ugyanúgy tilos ártatlannak tekinteni azt, aki felelős. Főleg tilos ártatlannak tekinteni egy gyerek elleni szexuális erőszak elkövetőjét, és azokat, akik vele együttműködtek. Mindegy, hogy milyen indokokra hivatkoznak. Mindegy, hogy mit mondanak (adott esetben már olyan régóta és akkora elánnal, hogy maguk is elhiszik).

Az a dolgunk egyéni és társadalmi szinten is, hogy a lehető legkomolyabban vegyünk azt az alapelvet, hogy a gyereket érintő szexuálisvisszaélés-ügyeknek egyetlen biztosan ártatlan szereplője lehet, és ez maga a gyerek. 

Mindenki más esetében a lehető legkomolyabban kell megvizsgálni, hogy mi történt és abban kinek milyen szerepe volt, tudva azt, hogy hosszú ideig fennálló és intézményi keretek között elkövetett bántalmazások esetén mindig megállapítható a közösség más felnőtt tagjainak felelőssége is. Vagy azért, mert félrenéztek, vagy azért, mert nem tettek semmit, esetleg azért, mert segítették annak a helyzetnek a kialakulását, amiben a gyerekek bizalmával vissza lehetett élni.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Facebook / Balog Zoltán

Gyurkó Szilvia