–

Sosem gondoltam volna, hogy épp egy sorozat…

Vannak olyan időszakok, amikor a traumáimmal többet foglalkozom az átlagosnál. Ne gondoljátok, hogy az egész életemet ez tölti ki, pusztán az van, hogy ezekben a periódusokban jobban felszínre törnek. Mondjuk, háború, vagy épp egy igazán rettenetes betegségszezon közben/után.

Sosem gondoltam volna, hogy egy sorozat lesz az, ami segít helyre pakolni olyan kirakósdarabokat, amiket kislánykorom óta nem tudtam. De ez történt. Ez a sorozat pedig nem más, mint a jelenleg épp hatodik évadát taposó Outlander.

Az egész onnan indult, hogy a Netflix hónapok óta ajánlgatta nekem. Sőt, amikor felmentem Instagramra, ott is folyton szembejött velem. Egy napon, amikor nem volt kedvem a szokásos agyzsibbasztó komfortsorozatokkal kikapcsolni magam, úgy voltam vele, egye fene, nézzünk bele, ha már az algoritmusok annyira ajánlgatják (elvégre szinte többet tudnak már rólunk, mint mi magunkról…).

Nem mondom, hogy azonnal beszippantott. Furcsa, lassú tempóban bontakozik ki a történet, epizódról epizódra építkezve. De egyszer csak úgy magával ragadott, hogy én magam is meglepődtem.

Ezt tényleg „nem láttam jönni”. 

A sztori (viszonylag) dióhéjban a következő 

(Figyelem: a cikk innentől fogva enyhe spoilereket tartalmazhat.)

Claire és Frank házasok, épp véget ért a második világháború. Évekig voltak távol egymástól, próbálják újra felépíteni a kapcsolatukat, elmennek Skóciába, „nászútra”. Egy nap Claire gyógynövényeket keresni indul egy kőből készült kör mellett, és valamilyen megmagyarázhatatlan indíttatásból megérinti az egyik követ, amitől a következő pillanatban a XVIII. században találja magát. Nem sok ideje marad felfogni, mi történt, és nem azonnal jön rá, hogy az ezerhétszázas évek Skóciájában van, akkori mérce szerint meglehetősen ledér ruházatban, éles nyelvvel, és olyan orvosi tudással (miután a háborúban ápolónőként dolgozott), ami akkoriban már-már boszorkányságnak számított. Persze hogy pillanatok alatt bajba keveredik, és pont egy „(kvázi) honfitársa”, egy brit katona támad rá, akitől egy koszos, ápolatlan, csupa vér skótszoknyás fickó menti meg. Az első epizód végére skót felföldiek társaságában találja magát, és még csak innen indulnak be az események. Az alapszituáció izgalmas, de azért még (nekem) vajmi kevés ahhoz, hogy a képernyőhöz szegezzen.

De valamiért mégis kitartottam, és megérte; pár epizódon belül ugyanis kibontakozik A VILÁG LEGSZEBB szerelmes története – Claire és a felföldi katona, Jamie között. 

via GIPHY

Traumafeldolgozás egy sorozattal?!

Nem pusztán az az érdekes, hogyan szeretnek egymásba. De már az is csodaszép. Hanem hogy ilyen komplexen még nem láttam ábrázolni a testiség jelentőségét.

És itt jön be a trauma. Az én traumám. 

Sokáig abban a hitben éltem, hogy „a szex egy elkerülhetetlen feladat”. Nem azt mondom, hogy szükséges rossz, mert félrevinné a dolgokat, ennek az érzésnek nem sok köze volt ahhoz, hogy jó-e a szex, vagy sem. Maga a szexualitás mint olyan, fals módon épült be az életembe. 

Olyan kiskoromban találkoztam nem kívánt érintésekkel, hogy még fel se tudtam fogni, mi történik velem, és aztán az első élményeim a kortársakkal is erőszakosak voltak. 

Mindig azt hittem, hogy ezt az agresszív viselkedést én váltom ki. Nincs mese, akkor szabadulok leghamarabb, ha megadom magam. 

Persze később – a megfelelő partnerrel – ez a „kényszerérzés” alábbhagyott, de a szégyenérzet évtizedekig nem szűnt meg bennem. Minden alkalommal föld alá tudtam volna süllyedni utána, minél jobb volt, annál inkább. Ha a férjem bókolt, vagy azt fejezte ki, hogy szép vagyok, csinos vagyok, nem tudtam kikapcsolni a fejemben a rögzült automatizmust, hogy persze, bennem csak a külsőségeket lehet értékelni. Arra születtem. Pedig ha valaki, ő soha nem éreztette ezt velem, de pont

ez a szemétség a beragadt traumákban, hogy sunyi módon színezik át az érzékelést. 

Tudom, nem szokás erről így kommunikálni, de úgy érzem, szükség van arra, hogy nyíltan beszéljünk róla. Egy olyan világban, ahol az áldozatoknak kell még mindig magyarázkodniuk, hogy „miért akkor szólalnak meg amikor, miért nem beszéltek akkor, amikor történt az abúzus, miért kell erről egyáltalán beszélni, magánügy”, addig mindig lesznek nők, akik úgy élik le az életüket, hogy a szégyenérzet és gyomorgörcs állandó társuk. Ahol a minekmentoda még mindig érvényes riposztnak számít. 

„Azt akarom, hogy békében legyek a tudattal, hogy az életünk átmeneti állapot” – Elolvastuk Irvin D. Yalom Minden mulandó című kötetét

Kult – 2022. április 10. – FR

 

Világéletemben azt tanultam, abban nőttem fel, hogy ha beszélünk a dolgokról, az segít. Magamban tartani mindezt sokkal nagyobb rizikó, mint kiírni magamból, remélve, hogy segíthetek olyanoknak, akik hasonlóan éreznek, vagy éreztek valaha. 

Az Outlander mind az erőszakot, mint a szerelmeskedést úgy ábrázolja, hogy a történések lelki síkja valósággal átüti a képernyőt. Beszélnek róla, sokat, rengeteget, a kavargó érzésekről, az ambivalens gondolatokról is. 

Elárasztásos technikával kényszeríti ki belőlünk, nézőkből azt, hogy a lehető legtöbb felületen kapcsolódjunk a történethez és a szereplőkhöz. Számomra ez felszabadító volt. 

A világ legszebb szerelmes története (nekem)

Szóval Claire és Jamie kezdetben barátként, szövetségesként találnak egymásra, bár szinte az első pillanattól kezdve vibrál köztük egy olyan kémia, ami szinte világít a képernyőről. De amikor gyakorlatilag rájuk erőszakolják a házasságot, ez a kapcsolat olyan átalakuláson megy keresztül, ami onnantól kezdve nem ereszt. (Gyakorlatiasan szólva: a hetedik résztől kezdve esélyed nincs, függő leszel.) 

Pedig semmi nem egyértelmű. Hiszen gondoljunk csak bele, egy XX. századi, talpraesett, szabadszájú, gyönyörű és elképesztően éles eszű nő, aki ráadásul férjnél van, ott találja magát a háborús feszültségektől feldúlt skót felföldön a XVIII. században, és mire kettőt pislog, egy hasonló természettel és tulajdonságokkal megáldott (és amit álszentség lenne kihagyni, veszettül jóképű) férfi felesége lesz. 

via GIPHY

Dilemma követ dilemmát, hogy próbáljon-e visszamenni a régi életébe, a XX. századba, az eredeti férjéhez, vagy próbálja megváltoztatni a történelmet, segítsen azokon, akiket a „múltban” megszeretett, és akiknek tudja, milyen véres és szörnyű csatákat kell még megvívni. 

A sorozatot úgy szoktam a legrövidebben összefoglalni, hogy olyan, mint a Trónok harca, rengeteg vér, kegyetlenség és erőszak van benne, csak itt a főhősöket olyan mérhetetlenül megszereti az ember, annyira nem számít semmi más, csak hogy biztonságban, egészségben boldogok lehessenek, hogy ezért bármilyen szörnyűséget hajlandók vagyunk megnézni. 

Ha ők kibírják, megyünk velük mi is. 

Alámerülés a pokolba

A főhősök majdnem mindegyike (nemre, korra való tekintet nélkül) megéli a nemi erőszakot valamilyen formában, és ami miatt nem farcoltam ki az első ilyen jelenetnél, az az volt, hogy a néző nem marad magára a sokkoló képekkel.  

Feleségül ment Molnár Ferenchez, de sosem lett az övé – 120 éve született Darvas Lili, akinek sikerült színészként befutnia Amerikában (is)

Kult – 2022. április 10. – KAd

 

Ugyanis a főhősök a feldolgozás különféle fázisain és módjain esnek át, és amíg gyógyulnak, velük gyógyulunk mi is. Nem kis teljesítmény ez. 

Felfoghatatlan szörnyűségeken mennek keresztül a szereplők, de nincs az az érzete az embernek, hogy öncélúan akarnák az alkotók feszegetni a határokat. Ahogy az első évad végén el is hangzik, 

csak úgy lehet megmenteni a pokolban vergődő embert, ha mi is alámerülünk vele. 

Valami ilyesmi történik a nézővel is. 

Alámerülünk a főhősökkel, fortyogunk a pokol legmélyebb bugyrában, de feljövünk egyszer onnan, és mint a szereplők, úgy mi is gazdagodunk, többek leszünk az élmények által. Nem iskolás módon dolgozzák fel a történteket, küzdenek, akár évadokon át húzódik egy belső munkafolyamat. De hát, ez bizony… ilyen. 

via GIPHY

Az egyik jelenetben egy apa rátámad a lányára, akit megerőszakolt egy férfi hónapokkal korábban. A lányt gyötörte a bűntudat, hogy nem küzdött eléggé. Az apa (aki saját tapasztalatokból kiindulva pontosan tudta, min megy keresztül a lánya) addig szorítja, míg a lány rá nem jön, hogy képtelen küzdeni, fizikailag lehetetlen, esélye sincs. A lány a földre rogy, és azon kaptam magam, hogy vele együtt zihálok. Nekem sem lett volna esélyem.

Nem tudjátok elképzelni, milyen felszabadító pillanat volt, pedig mantráztam már, hogy nem tehettem róla, mondták már nekem, akikkel beszéltem erről, de ilyen keményen még soha sehol nem szembesültem a saját érzéseimmel, mint ebben a sorozatban. 

A szex mint menedék

Claire és Jamie egyik kalandból és veszélyből esnek a másikba, hatalmas súlyokat cipelnek a vállukon egyénileg és együtt is. Közben pedig a testiség olyan szerepet tölt be a kapcsolatukban, mint a levegő. Nem azért, mert tombol a libidójuk, hanem mert az összeolvadásaikban is ott a feloldozás, feldolgozás. Szükségük van egymásra, amennyire csak lehet, ha tehetnék, akkor egymás bőre alá bújva lelnének menedékre a világ borzalmai elől. 

A düh, kétségbeesés, félelem és a mindent felülíró kötődés hullámai sodorják őket egymáshoz, ami számomra egész más megvilágításba helyezte a szexualitást is. Hogy nem csak szolgálat ez. Hanem lehet menedék. 

Lehet gyógyító. Adhat erőt. Nem holmi sekélyes tevékenység, egy állatias étvágy kielégítése, ugyanúgy táplálhatja a lelket is.

Talán nektek, akik ezt olvassátok ez mindig is egyértelmű volt, nekem nem. Lehet mosolyogni azon, hogy ehhez a felismeréshez egy sorozat főszereplőinek a szexjelenetei kellettek, nekem is hónapokba telt, mire ezt egyáltalán be mertem ismerni magamnak. 

De a szégyenérzetem fokozatosan csökkenni kezdett. És elmondani nem tudom, ez milyen nagy szó. 

via GIPHY

Az Outlander első blikkre egy kalandos-romantikus sorozat remek színészekkel

Itt mindenképp meg kell említeni a csodálatos Caitriona Balfe-t és Sam Heughant, akik a Diana Gabaldon regénysorában megálmodott karaktereket életre keltik. Egészen páratlan, amit megteremtettek együtt. Bevallom, a regényekből csak az elsőt próbáltam elolvasni, de a fordítás kellemetlenül ponyva színvonalú, eredeti nyelven sajnos nem tudtam vele megbirkózni. Még. De azt hiszem, nem fogom végleg feladni, mert amit csak lehet, tudni akarok ezeknek az embereknek a sorsáról.
Van itt minden, csodálatos tájak, kiltben flangáló skótok, imádnivaló akcentusok (mert ezt tényleg csak eredeti nyelven érdemes nézni), valós történelmi események és személyek felbukkanása, izgalmak, intrikák, gyomorforgató képsorok, egyik fordulat a másik után, de ami a két főszereplő között történik, arra mostanáig nem találom a megfelelő kifejezést.

De ők sem, ezt többször is elmondják, hogy fogalmuk sincs, mi ez, amit éreznek egymás iránt. Nincs rá magyarázat. Csak egyszerűen nem akar elmúlni. 

És amennyi iszonyat történik a világban, számomra nincs, ai jobban kikapcsolna, mint belemerülni ebbe az univerzumba, ami a mi világunkhoz hasonlóan kegyetlen, mégis, segít gyógyulni, feldolgozni, nem hagy magunkra. És közben kikapcsol. 

Ha nem beszélek egy szót sem traumákról, szerintem a következő történet is bőven megtenné ajánlónak:

A barátnőimet hónapokig noszogattam, hogy kezdjék el nézni, húzták a szájukat, aztán mégis beadták a derekukat. Havonta, kéthavonta tudunk összejönni egy úgynevezett „csajos” estére, olyankor átbeszéljük az aktuális híreket, kinek, mikor, mennyit volt karanténban a gyereke, kinek mennyire van elege a közéletből, ki mennyire szorong a háború miatt.

  

És legutóbb, tudjátok, mit csináltunk? A sorozatról beszéltünk. Történelemről, bizonyos jelenetekről, szerelemről, szexről, még egy-két részt is megnéztünk, a jellegzetes kelta kifejezéseket együtt harsogtuk, tökéletes este volt. Úgy szakadtunk ki a mindennapjaink szorító légköréből, mint még sosem. És ha más nem, szerintem már ez is óriási teljesítmény. 

Szabó Anna Eszter