Akasztják a hóhért

Jól elcseszte a Covid ezt az egész (tan)évet itt, Berkeley-ben, ahol hiába tért vissza a jelenléti oktatás, a korábbi pezsgő, hús-vér szociális élet minimálisra csökkent, és elképesztően nehéz lett kapcsolódni, ismerkedni. Közben meg annyi mindent köszönhetek a Covid miatti átalakulásnak, az online térbe költöztetett rengeteg együttműködésnek, kutatásnak, amelybe személyesen talán soha nem lett volna lehetőségem bekapcsolódni.

Két merőben ellentétes állítás, és mindkettő egyformán igaz – ezek harca feszít belülről most, hogy a feléhez ért az egyéves Fulbright kutatói ösztöndíjam, és a Berkeley-n elstartolt az új szemeszter.

Talán a kevesebb napsütés és a gyerekek több hetes betegeskedése is hozzájárult ahhoz, hogy most minden eddiginél nagyobb erő kell ahhoz, hogy a poharat félig telinek, és ne félig üresnek lássam. Még szerencse, hogy három éve arról tartok előadásokat, hogyan kell a nehézségekből építkezni – és tulajdonképpen erről szól a kutatásom is. Milyen béna lenne, ha eközben az én életemben minden simán úgy alakulna, ahogy szeretném, szenvedés, mélypontok, verejték nélkül. Ráadásul a történetek, amelyekbe a kutatásom során belefutok, mindig új perspektívába helyezik a problémáimat. 

 

Minden relatív

Egy fiatal amerikai férfi a húszas éveiben járt, amikor a haditengerészetnél, egy repülőgéphordozó anyahajón teljesített szolgálatot – együtt a legjobb barátjával és egyben leendő sógorával. Akivel egy nap át akarta beszélni a közelgő kimenőjük részleteit, ezért lehívta magához a fedélzetre. Néhány perccel később azonban egy landolást gyakorló helikopter felrobbant, és egy elszabadult alkatrész kettévágta a barátja testét.

„Ezt, hogy mi történt pontosan a baleset előtt, senkinek nem mesélte el. Éveken át marta őt a bűntudat, az önvád. Akkor talált meg minket” – meséli Melinda Keenan terapeuta, aki húsz éve dolgozik amerikai veteránokkal. 

Keenannel még Magyarországról vettem fel a kapcsolatot, amikor az ösztöndíj előtt, az interneten böngészve felfedeztem, hogy a kaliforniai Sacramentóban működik egy Poszttraumás Növekedés Központ. Amit – mint kiderült – ő maga alapított, mert a csaknem tízezer veteránnal való, több évtizedes munkájára építve saját módszert dolgozott ki a poszttraumás stressz-zavar (PTSD) kezelésére. Ennek a terápiának a lényegére voltam kíváncsi, amikor kis forgatócsapatunkkal, Kara Ervinnel (azaz a férjemmel, aki szerencsére operatőrként is kiváló segítség) és Csepeli Eszterrel (aki szintén Fulbright-ösztöndíjas operatőr) felkerestük őt sacramentói irodájában.

Melinda és Hesna

A beszélgetés tárlatvezetéssel indult: a vietnámi, afganisztáni és iraki háborúból hazahozott és Melindának ajándékozott relikviák sora díszítette a központ falát és polcait. Távcsövek, mellények, rajzok, saját készítésű háborús Monopoly. Mindegyik mögött egy-egy tragikus, megindító történet.

„Sok egykori páciensemmel máig kapcsolatban vagyok. És sejtheti, hogy a veteránok nagy része hogyan élte meg, amikor tavaly az Egyesült Államok vezette nemzetközi erőket kivonták Afganisztánból, és a tálibok egy pillanat alatt visszafoglalták az országot. De nemcsak az Afganisztánban szolgáló katonákat, hanem sok Vietnámban harcoló veteránt is megviseltek a történtek. Számukra mindez kísértetiesen hasonlított ahhoz, amit annak idején a háború végjátékában átéltek” – mondja Keenan.

Erről eszembe jut, hogy bennem is mennyi eltemetett érzést és emléket hozott felszínre, amikor megdöbbenve néztem a kivonulás okozta káoszt a híradásokban.

Négyszer jártam Afganisztánban, pedig mindegyik út alkalmával megfogadtam, hogy amíg a háború tart, nem megyek vissza az országba.

Melinda Keenan a sacramentói Poszttraumás Növekedés Központban

De nem csupán azért, mert az összes háborús terep közül, ahol jártam, itt éreztem leginkább, hogy bármelyik pillanatban bármi megtörténhet, különösen olyankor, amikor minden csöndes és látszólag nyugodt körülöttem. Még csak nem is azért, mert itt ért először kollégát sebesülés, és itt derült ki az is, hogy egyik utunk során vérdíjat tűztek ki fejünkre. Sokkal inkább azért, mert azt a fajta kilátástalanságot, reményvesztettséget a lakosság részéről talán sehol máshol nem éreztem ennyire intenzíven, mint Afganisztán apró falvaiban. Amellett, hogy nagyon sok kedves, barátságos emberrel megismerkedtem, és a helyi viszonyok közepette egészen különlegesnek számító kezdeményezésekről is forgathattam – például ottani asszonyoknak szervezett sminktanfolyamról, vagy két bátor afgán nőről, akik bántalmazott anyáknak és a gyerekeiknek alapítottak egy menedékotthont, – sokkal több volt az olyan történet, helyszín, ahonnan a gyerekek tekintete, és az ezzel járó, mardosó bűntudat valószínűleg örökre elkísér, hogy én hazamehetek a biztonságba, a jólétbe, miközben nekik nincsen választásuk.

Meghasadt kapcsolatok

Ezért pontosan értem, amikor Keenen, már az irodájában ülve, az interjúban arról beszél, miért építették az egész terápiájukat a „morális sérülésre”.

A filozófiájuk szerint ugyanis a trauma a meghasadt kapcsolatokról szól, ezért a traumáról mindig emberek közötti viszonyrendszerben kell gondolkodni. Szerintük sok terápia azért fut zátonyra, mert a pácienst különálló szigetként kezelik a traumát okozó helyzet kapcsán.

Ők viszont úgy látják, hogy a trauma feldolgozását nem „intraperszonális”, belső, hanem „interperszonális”, azaz emberek közötti kontextusban kell elkezdeni. Mert az emberi természet velejárója, hogy a traumatikus helyzetek legtöbbször valamilyen morális meghasonulással járnak, elnyomott bűntudattal, lelkiismeret-furdalással, szégyenérzettel. Akár azért, amit az illető tett, akár azért, amit elmulasztott megtenni, akkor is, ha ez a viszonyrendszer, ez az érintettség nem is látható első pillantásra. Ezért itt a terápia lényege ennek a feltérképezése, majd a következő lépés egy levél írása annak, aki ebben a viszonyrendszerben közrejátszik, akihez a meghasadt kapcsolat köthető. Keenan szerint önmagában a levél megírása is elképesztő hatással bír, mert a levél egyfajta hídként szolgál a páciens és aközött, akit valósan vagy vélten cserben hagyott, vagy akihez a szégyen érzése fűzi. De a levélnek akkor van igazán transzformatív hatása, amikor a csoportos foglalkozáson a résztvevők felolvassák ezeket, és a csoport segítségével egy új, tágabb kontextusba kerül maga a trauma élménye is. Egy olyan kontextusba, ahonnan a gyógyulás, aztán a növekedés is elindulhat.

Az egyik veterán levele

Érdekes volt ezt a gondolatmenetet hallgatnom, mert bár nem hiszem, hogy én valaha is komolyabb poszttraumás stressz-zavarral küzdöttem volna, azért bőven akadt olyan élmény, ami rémálmok formájában még éveken át dolgozott bennem. És ezek valóban a már említett tehetetlenség és bűntudat érzéshez kötődtek: hogy azok, akikkel az útjaim során találkoztam, hiába várták tőlem a segítséget, a megváltást, nekem csak nagyon limitált eszköztáram volt ahhoz, hogy a helyzetükön valamiképp javítsak. A könyveim megírása aztán nagyon sokat segített a feldolgozásban, mint ahogy az is, hogy az országot járva, közönségtalálkozókon beszélgettem az emberekkel az élményeimről. De talán sokkal hatékonyabb lett volna egy-egy levél megírása – és megosztása olyanokkal, akik hasonló élményeken mentek át. 

 

Tömegtrauma, tömegigény

Persze a trauma feldolgozásnak számos útja lehet – az elmúlt fél évben is számos különböző módszerrel megismerkedhettem, hiszen ez a téma most a pandémia miatt is nagyon aktuálissá vált.

Mint ahogyan az is látszik, hogy egyre több embernek lenne szüksége segítségre, hogy a két éve tartó rendkívüli állapotot, a társas kapcsolatok lemorzsolódását, a folyamatos bizonytalanságot és szorongást feldolgozza.

Itt, az egyetemen érdekes látni, hogy folyamatosan hirdetik a telefonszámokat, tanácsadókat, akikhez ilyen problémákkal fordulhatnak a diákok.

Léteznek hasonló hálózatok azon idősek számára is, akik hosszabb ideje élnek fizikai elszigeteltségben. Talán a kisgyerekes családok érzik leginkább azt, hogy magukra maradtak. Hiszen míg a nagyszülők kevésbé mernek most aktív részt vállalni a család életében, addig az óvodákban – például a miénkben is – egymást érik a karanténos hetek, amikor Covid-fertőzést mutatnak ki valamelyik kisgyereknél, és emiatt öt napra az egész csoportot hazarendelik.

Nálunk is…

Így indult a mi évünk is, egy téli szünetben kezdődő, majd azon túlnyúló köhögéses betegséggel (szerencsére az nem koronavírus volt), majd amint végre visszatért volna az életünk a normál kerékvágásba, jött egy hét karantén, után még egy.

Ervinnel egészen elképesztő módon megtanultunk zsonglőrködni a feladatainkkal, időbeosztásunkkal, miközben visszasírtuk a nagyszülők és pótnagyszülők közelségét.

Az óvodai szülők (sokszor megdöbbentő frusztráltságot sugárzó) levelezéséből azonban egyértelművé vált, hogy nem mi vagyunk a legnehezebb helyzetben, sőt…

Érdekes módon az állami iskolák viszont más taktikát követnek, mert ott hetente legalább egyszer tesztelik a diákokat, és ha valamelyik osztályban felüti a fejét a fertőzés, akkor is csak „iskolán belüli karantént” rendelnek el. Ami azt jelenti, hogy az oktatás szinte ugyanúgy folytatódik, mint máskor, csak a testnevelés- és énekórák maradnak el, a diákoknak pedig egyenesen haza kell menniük a tanítás után. Ilyen az elmúlt félévben csak kétszer fordult elő, bár ehhez hozzájárul, hogy itt nagy az átoltottsági arány az alsó tagozatban is.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Az utazások során ugyanakkor elképesztően nehezen követhető, hogy éppen mi a szabályozás, milyen követelmények vannak, ha valaki repülőre ül, ráadásul külföldre indul. Országon belül is okozhatnak fejfájást a sokszor észszerűtlenül szigorú szabályok, így töltött egy kedves ismerős család a hatnapos nyaralásból öt napot karanténban Hawaii-n. Még jó, hogy ők is képesek voltak inkább félig telinek látni a poharat, és a gyerekek videóblogot készítettek arról, hogyan ütik el az időt a szállodaszobában életük legabszurdabb nyaralásán, a világ egyik legszebb tengerpartja mellett. Majd a hatodik napon mindent beleadva fürödtek és kirándultak, napkeltétől napnyugtáig.

Szerintem csak ezzel a hozzáállással lehet ép ésszel túlélni ezt az egész Covid-érát is. Ezt erősítem magamban a kicsit kiábrándultabb téli napokon, arra gondolva:

lehet, hogy kétszer-háromszor annyi energia most ismerkedni, kapcsolati hálót építeni, mint máskor, de az ember aztán még a szokásosnál is jobban ápolja és értékeli azt, amiért az átlagosnál jobban megküzdött, és ez így van a szakmai együttműködésekkel, baráti kapcsolatokkal is.

Lehet, hogy ez az ösztöndíjas év más, mint amilyen három éve lett volna, de a szakmai és személyes élmények, amelyeket gyűjtöttem, valószínűleg életem végéig elkísérnek. Szóval igenis félig telinek fogom látni azt a poharat.

 Al Ghaoui Hesna

Hesna korábbi naplóit ITT olvashatod

Kövessétek Hesna és Ervin amerikai kalandjait a Facebookon ITT, valamint az Instagramon ITT és ITT!

A képek a szerző tulajdonában vannak