„Ha itt lennél velem…” – Ma lenne 60 éves Bódi László Cipő

–

Csendes, magába forduló, szemlélődő gyerek volt, és felnőttként is ugyanilyen maradt

Az Ungváron született kisfiú egy évig élt a Kisgejőcön, mielőtt szülei áttelepültek volna Kisvárdára, ahol a gyerekkorát töltötte.

A fociban is nagyon ügyes volt, egy helyi csapat le is igazolta, később mégis a zenei pályát választotta, ebben pedig nagy szerepe volt annak, hogy 14 éves korában látta a Beatles-filmet, az Egy nehéz nap éjszakáját.

Gimnazistaként megalapította a Cipőfűző zenekart, öt évig játszottak helyi rendezvényeken népszerű popdalokat.

Zeneiskolába járt, de kreativitása nem csupán a zenélésben és a dalszerzésben nyilvánult meg. A nagy hagyományú, diákírók, diákköltők találkozóján is kiragyogott tehetsége a középiskolás író- és költőpalánták közül. Tóth Krisztina és Kemény István is ott tűnt föl, ahogy például Grecsó Krisztián vagy Bari Károly.

A sárvári diákköltők találkozóján figyelt fel 1983-ban Bódi László nem mindennapi tehetségére Bródy János, aki sokat segített neki abban, hogy elindulhasson a zenei pályafutása.

Saját koncertjei előtt Cipő is fellépett afféle egyszemélyes előzenekarként.

Ekkoriban már Budapesten élt, és a Jazzkonzervatórium előkészítőjére járt, miközben a vasútnál dolgozott, hajnalonta pedig újságkihordó volt. A postaforgalmi segédtiszti iskolát is elvégezte.  

Rövid ideig Szigeti Ferenccel is volt egy Krokodil nevű duója. A Känguru együttes számára is írt dalszövegeket, emiatt ismerte meg a basszusgitáros Boros Csabát, ami megváltoztatta az egész életét.

Berobbant a repülő bálna

1990. február 23-án Boros Csaba, Bali Imre, Bódi László, Szilágyi László és Tóth Zoltán megalapította a Republic együttest. 

Már abban az évben megjelentették első nagylemezüket Indul a mandula!!! címmel, ezen szerepelt a Repül a bálna, amitől azóta is mindenki azonnal boldogan tombolni kezd, ha meghallja egy buliban.

A lemez negyven héten át szerepelt a MAHASZ listáján, és a Beatrice előzenekaraként országszerte is egyre ismertebbek lettek.

„Ez a zenekar nem lett »kitalálva«, mint ahogy az sincs előre kitalálva, hogy milyenre csináljunk egy új lemezt. Nálunk nincsenek taktikai értekezletek, nincs manipuláció. Dalok születnek, amelyekből abszolút ösztönös módon összeáll a lemez. Mindig akad egy újabb sláger, valószínűleg ez az oka a folyamatos népszerűségnek” – mondta egy 2000-ben készült Magyar Narancs-interjúban.

Mindegyik lemezükön volt minimum egy olyan dal, ami óriási slágerré vált:

Hoppá, hoppá! – Szeretni valakit valamiért

Én vagyok a világ – Engedj közelebb

Hahó, öcsi! – Erdő közepében

Disco – A 67-es út és a Ha itt lennél velem

Tüzet viszek – Szállj el, kismadár!

Öt év alatt szédületes sikereket értek el, ám míg Bódi László a színpadon szárnyalt, a hétköznapokban egyre inkább magába fordult. Súlyos depresszióval küzdött, amihez egy még súlyosabb szívbetegség is társult.

Egy 35 éves korában adott interjúban ezt mondta magáról: 

„Harmonikus elégedetlenségben élek. Nincs okom panaszra, hiszen annyira nem keserű az életem. Nem gondolom azt, hogy változtatnom kellene rajta. Azok az emberek vannak körülöttem, akár a magánéletben, akár a munkában, akiknek mellettem a helyük. Sokkal rosszabb is lehetne a helyzetem, ha ők nem lennének. Velük könnyebb elviselni az életet. […] 

Igen, tele vagyok ellentmondásokkal.

Nem látom az élet értelmét, ugyanakkor ragaszkodom ehhez a földhöz, bizonyos emberekhez, sőt mi több, tárgyakhoz is. De a kettő nem zárja ki egymást. Azért, mert valakinek keserű élete van, még lehet boldog, mint ahogy az az ember is lehet szomorú, aki elérte a kitűzött céljait.

Vagyis azért, mert mindenki belefulladt a vízbe, nem biztos, hogy nekem ugrálnom kellene örömömben, amiért én nem.

[…] Legutóbb azt figyeltem meg, hogy általában a nagy dolgok sikerülnek, a kisebbek pedig nem. A magam szintjén nagyon sok pofont és kudarcot élek meg – bár nem tudom, hogy ez az-e, vagy csak én gondolom annak –, de tudom, hogy utána valami jónak kell jönnie. Legalábbis ezzel vigasztalom magam.”

Mindannyiunkról és mindannyiunkhoz szóltak Cipő dalai

Bódi László azon kevesek közé tartozott, akit mindenki elismert a zenei világban és a közönség körében is hallatlanul népszerű volt. Nem szerepelte túl magát, abszolút mértéket tartott, a nyilvánosságot, ha csak lehet, kerülte, de a színpadon mindig felszabadult, mert olyan gondolatokat közvetített, amelyek mindannyiunkban megképződtek, csak mi nem tudtuk így formába önteni őket.

„Ezt a földet választottam
Ezt a Napot úgy akartam
Bölcsőm is volt sírom is lesz
Az élet csak egy szép ígéret
Ezt a földet választottam
Ezt a Napot úgy akartam
Minden álmot, minden képet
Minden hangot, minden szépet

Jaj

Megátkoz, megéget és fejbevág
Néha szeret és néha bánt
Lehetne szebb, lehetne jobb
De álmodni, csak itt tudok

Megátkoz, megéget és fejbevág
Néha szeret és néha bánt
Lehetne szebb lehetne jobb
De álmodni, csak itt tudok.”

Cseh Tamással is volt egy emlékezetes közös munkája, 2000-ben megjelent a Levélváltás című lemezük, amelyen egymás dalait dolgozták föl. Bódy János és Koncz Zsuzsa barátságára is igen büszke volt, sokat dolgozott velük.

Ugye, emlékeztek Koncz Zsuzsa és Kulka János gyönyörű kettősére, amelyben Cipő dalát énekelte súlyos betegsége után a színész?

A szíve vitte el

Mindent „a szívére vett”, ezért nem is csoda, hogy épp a szíve vitte el olyan fiatalon.

A nőkkel elég nehezen találta meg a hangot. Két elhamarkodott házassága is volt, mielőtt ikerlányai anyukájával, Stefán Zsuzsával megismerkedett volna. Az első két házasságát háromhetes ismeretség után kötötte, és másfél év után mindkétszer el is vált, ám Zsuzsával, aki később felvette a férje nevét, 13 évet töltött együtt. Bár az utolsó két évben már nem éltek közös fedél alatt, de hivatalosan nem választották szét őket. Nyilvánvalóan nagyon megviselte az egészségét és a mentális állapotát, hogy megromlott a kapcsolata a családjával.

Állítólag ez volt Bódi László utolsó verse:

Nem hiszek

Már nem hiszem, hogy bárki boldog lehet,

Már nem hiszek,

Nem hiszem semmiben.

Minden jó csak giccs,

Legyen filmeken és más egyéb,

Minden más csak álom és furcsa kép.

Már nem hiszek,

Nem hiszek már semmiben.

Már nem hiszem bármi itt jó lehet,

Így szó helyett nagyokat bégetek,

Már nem segít rajtam jó se rossz,

Már nem segít bárhol, mikor vagyok,

Mert nem hiszek,

Nem hiszek semmiben.

És mondd, mi lesz velem?

A krónikus szívritmuszavar is hozzájárult depressziójához. Volt egy szívműtétje, majd lábon kihordott később egy infarktust, és bár tisztában volt azzal, hogy csak egy új szív menthetné meg az életét, de ő fatalista volt, ragaszkodott a saját szívéhez akkor is, ha tudta, hogy a vesztét okozhatja.

2013. február 15-én, egy súlyos tüdőgyulladás után újra infarktust kapott, bár újraélesztették, és lelkiismeretesen ápolták a kórházban, a kómából azonban már soha nem tért magához. 2013. március 11-én végképp megállt a szíve. 

Emlékét azóta is őrzi például az első magyar zenélő út a 67-es út mentén, Mernye közelében, ahol természetesen A 67-es út fődallamát hallhatjuk megszólalni a kerekek alatt.

Bródy János így búcsúzott Cipőtől a temetésén:

„A magyar rockzene háborgó tengerén különleges sziget voltál, amelyen sokan találtak vigaszt és menedéket költészetbe forduló szövegeid segítségével. […] Emberek millióinak lelkében keltettél rezonanciát dalaiddal. Maradandó műveket alkottál, ahogyan a nagy és korszakos művészek szoktak.”

Tóth Krisztina, akinek könyvbemutatóin sokszor láttam Cipőt, EZZEL a gyönyörű írásással állított emléket az egykori barátnak, mindenképp olvassátok el!

Néhány éve Szentesi Éva is megemlékezett Cipőről egy nagyon szép írással, OLVASSÁTOK EL!

Both Gabi