A szexrobottal bármit meg lehet csinálni? – Megnéztük A társ című filmet

–

Karakteres arcú, fekete frufrus lány sétálgat a bevásárlóközpont sorai között. Irisnek hívják, és akár Amélie Poulain amerikai változata is lehetne: a művészfilmekből jól ismert, tipikus álmodozó karakter, aki még a mosóporok között is mélyfilozófiai kérdéseken töri a fejét, és legalább annyira bizonytalan és szorongó, mint amennyire romantikus. Már a kezdő snittben elmondja, hogy az életében két nagyon fontos nap volt. Az egyik az, amikor megismerte párját, Josh-t a mandarinospultnál, akivel első látásra szerelem szövődött köztük, és akivel most is épp egy közös baráti hétvégére autókáznak. A probléma csak az, hogy ez a lányregénybe illő történet kizárólag Iris fejében létezik – ahogy saját identitása is.

A lány ugyanis társrobot, akit Josh rendelt meg és programozott ilyen kedvessé és szertelenné, és noha ő hús-vér embernek hiszi magát, „szerelme” bármikor kénye-kedve szerint lekapcsolhatja őt.

(Ugye, mind érezzük, hogy a szerelme szó milyen nagyon megérdemelte itt az idézőjelet?)

Szóval ott tartottunk, hogy épp úton vannak egy szépséges tó melletti házba, ahol a barátaikat fogják meglátogatni, és noha Iris kellemes közös időtöltést lát ebben, Josh és a többiek már mindent megrendeztek ahhoz, hogy a robot felhasználásával kiiktassák a társaság pénzes tagját és lenyúlják a vagyonát. Amikor az említett fél, Sergey és Iris kettesben maradnak, a férfi megpróbálja megerőszakolni a robotot (a sztorihoz tartozik, hogy Irisen kívül mindenki tudja, hogy ő egy humanoid), majd miután a lány önvédelemből megöli őt (ezzel beigazolva a csapat számításait), Joshék fel akarják adni a rendőrségnek, hogy leléphessenek a lóvéval.

A lány ekkor szembesül saját robotlétével, illetve azzal, hogy noha ért, érez, gondol, a környezete számára csak egy eszköz – legyen szó a magány enyhítéséről, a kielégülésről vagy most épp a vagyon megszerzéséről.

Ha azt hiszed, rengeteget spoilereztem, nagyot tévedsz. A sztori ugyanis csak ekkor indul be igazán, és a következő több mint egy órában annyi akciót, vért, betört koponyát láthatsz, hogy azt Tarantino is megirigyelné.

Jó ötlet, bénácska köntösbe csomagolva

Azt nagyjából az első perctől kezdve tudtam, hogy írni akarok a filmről, de hogy ajánlom, vagy inkább lebeszéllek róla titeket, az még mindig nem körvonalazódott. A sztori izgalmát és relevanciáját semmiképp sem vitatnám el, de be kell látni, Drew Hancock rendezése több sebből vérzik. Amellett, hogy a szereplők karakterei elnagyoltak és meglehetősen egysíkúak, a túltolt horrorfilmes elemek sokszor megcsonkítják (meh) a valódi mondanivalót. De ha valaki egy kicsit is utánajár Hancock munkásságának, akkor ezen valószínűleg nem csodálkozik: csak a szemléletesség kedvéért megemlíteném a filmet megelőző sorozatát, a My Dead Exet, amiben a főszereplő lány képtelen választani halott exe szelleme és új csávója között, miután az első a mélybe zuhant, amikor egy óriásplakáton szerelmi vallomást akart elhelyezni számára. Hát... innen szép nyerni.

Noha A társ sztorija ennél jóval összetettebb és elgondolkodtatóbb, sajnos itt is tetten érhető a komolytalan és hatásvadász esztétika. Szubjektív vélemény, de

ezerszer szívesebben ástam volna mélyebbre a robotok érzelmeiben, mint ahány szétfröccsenő arcot láttam – még akkor is, ha ez műfaji sajátosság horrorberkekben.

(Bár a filmet egyébként thriller-sci-fi-horror-vígjátéknak aposztrofálták.)

De tegyük most ezt félre, és koncentráljunk arra, ami jó, vagy legalábbis érdekes A társban. Ez pedig az a számtalan morális kérdés, amit a sztori felvet.

A nap, amikor téma lesz a robotok lelki világa

Azzal, hogy a robotok egy napon átveszik az irányítást, már általános iskolában is viccelődtünk (pedig az még a betárcsázós, Internet Exploreres éra volt), az AI térnyerése óta viszont forróbb a téma, mint valaha. Egyre több diskurzus születik arról, hogyan nyit új fejezetet a mesterséges intelligencia a párkapcsolatok és a szexualitás terén, a szex- és társrobotokban rejlő lehetőségekről és veszélyekről pedig mi is többször írtunk már. A virtuális intimitás kérdése a filmrendezőket is régóta inspirálja: a Her, ami az elsők között pedzegette a kérdést, már 12 éves (!), az Ex Machina 11, de a Black Mirror több epizódjában, valamint az I’m Your Manban is rendesen körbejárták a topikot.

Azonban míg a felsoroltaknál az első számú kérdés az volt, hogy helyettesíthető-e gépekkel az emberi intimitás, szerelem, aktus, addig a Companion egy lépéssel továbbmegy. Hancock filmje már evidenciaként kezeli, hogy aki nem talál társat természetes úton, az megvásárolhatja magának egy gép formájában, az ő fő kérdése sokkal inkább arra vonatkozik, hogy milyen bánásmód illeti meg a robotokat.

Ha elérünk odáig, hogy az AI képes érzelmek megélésére, fájdalomra és szerelemre, még mindig kezelhető-e gépként? Lehet-e saját akarata az emberrel szemben egy drótokból kreált lénynek?

Tiszteletben kell-e tartani a határait egy gépnek, amit azért hoztunk létre, hogy bennünket szolgáljon? Valid-e az érzelem, a fájdalom, a keserűség, ha azokat úgy programozták bele valakibe? Vagy onnantól kezdve, hogy a másik fél nem hús-vér ember, már nem is számít bűnnek a szadizmus vele szemben?

„Nem tudod elképzelni, miket csinálnak az emberek a robotjaikkal. Van, aki azért veszi meg, hogy megverje, hogy láncon tartsa a pincében, vagy erőszakoskodjon vele”

– fejti ki társának a filmben a robotgyártó cég egyik kollégája. És bár első blikkre talán még a kisebbik rossznak is tűnik a dolog, a Companion egyértelműen a sztori másik oldalára világít rá. Igen, bármilyen furcsán is hangzik, ebben a filmben egy öntudatra ébredt robotnak szurkolunk a csávója helyett.

Iris csak a tünete egy jelenségnek

Na de az, hogy Irissel szimpatizálunk, azt gondolom, sokkal kevésbé köszönhető a humanoidok emberiség felett aratott győzelmének, mintsem a bemutatott párkapcsolati dinamikának. Persze, durva belegondolni abba, hogy a robotok egy napon olyan érzelmi intelligenciára tegyenek szert, hogy a jogaikról kelljen beszélnünk, de ennél még durvább látni azt, hogy egy hatalmaskodó, szexista barom hogyan rendel mindent alá saját akaratának.

Az első ugyanis egyelőre fantazmagória, a második viszont a mindennapi, kőkemény valóság. Irisek egyelőre nincsenek, Joshok viszont nagyon is vannak – és embereket, nőket tesznek tönkre úgy, hogy ahhoz még a humanoidság „felmentése” sem kell.

Ha mondanivalót, társadalmi üzenetet keresünk a filmben, akkor az legyen inkább ez.

Takács Dalma