Ha úgy érzed, túl nagy az önbizalmad, szerezz egy kistini gyereket

–

Gyerekszáj – kicsit másképp

Amikor a gyerekek picik, és még keveset tudnak a világról, iszonyú aranyos dolgokat tudnak mondani akár olyan kemény témákban, mint a szex. Amikor nagyobbak, akkor iszonyú kemény dolgokat tudnak mondani, akár olyan aranyos témákban is, mint a családi szeretet.

Mármint biztosan nem minden családban alapbeállítás a szeretetteljes piszkálódás – nálunk igen, és ez már a születésem előtt is így volt, én így szocializálódtam... Aztán tini lettem, és kiderült, hogy már nem ugyanazt gondoljuk szeretetteljes piszkálódásnak a szüleimmel, és a rájuk vonatkozó, szerintem kedves és építő kritikáim hirtelen égbekiáltó szemtelenségek lettek. Nehéz ezt innen megítélni, hogy ki mit tolt túl huszonpár évvel ezelőtt, szóval maradjunk annyiban, hogy szülőként elvben felkészülten vártam a tinikort, tudtam, hogy ott változás áll majd be a kommunikációban. Azt is sokszor elmondtam magamnak, hogy 

ha önmagáért való kiállásra és kritikai gondolkodásra akarsz nevelni egy gyereket, akkor tudnod kell, hogy te leszel az első, akin ezeket gyakorolni fogja. Ez mind szép és jó elméletben, de azért amikor az első „baszd meg, mama” elhangzik (nálunk már megvolt), akkor nehéz higgadtan mantrázgatni, hogy „jaj, hát ez egy kis aranyos kritikusgondolkodó-kezdemény szuper szárnypróbálgatása”, 

amit nem kellene letörni sem azzal, hogy „baszd meg te, kis majom”, sem azzal, hogy „édes lányom, velem aztán nem beszélhetsz így, mert én vagyok Jupiter” (nem tudom, ti hányszor hallottátok ezt a mondást gyerekként, én pont ezerrel többször, mint szerettem volna). Szóval a gyerekek próbálgatják a határokat, én meg határ függvényében hagyom vagy nem. (Anyukám bölcs mondása, amit rendszeresen idézek, hogy nem kell minden barikádra felállni... de néhányra azért igen.) És aztán vannak azok a mondások, amiket nagyon nehéz röhögés nélkül kibírni, de a kistini gyerekeket nem szerencsés kinevetni, így muszáj inkább magunkon nevetni.

Mama, átgondoltátok ti ezt? (Amúgy nem.)

A nagyobb gyerekemmel beszélgettem arról, hogy már a húgánál is megjelentek bizonyos minitini jellemvonások, szóval szépen lassan ő is belecsúszik például az agyi működés olyasfajta anomáliáiba, ami minden, csak nem komfortos a körülötte élőknek.

Erre megszólal: 

„Szóval akkor már két tinigyereketek lesz EGYSZERRE. Mama, átgondoltátok ti ezt?!?!” Hát, most, hogy így kérdezed, azzal számoltunk, hogy az első 2 év lesz igazán kemény, 

de úgy tűnik, az elkövetkező időszak meg más szempontból lesz hasonlóan szülőpróbáló. Közben optimista természet lévén próbálom a gyereknek mondani, hogy ennek a helyzetnek azért vannak előnyei, mert ugye ők nemcsak korban, hanem lelkileg is nagyon közel tudnak lenni egymáshoz, és szinte egyszerre mennek át ezen a számukra nehéz időszakon, blablabla. Erre a gyerek: „Azt értem, hogy nekem miért jó, de ti attól még megszívtátok.” Hát, van benne valami.

Vonatkozó mém:

@sassy_5.7

♬ Bad Reputation - Joan Jett

Útmutató gyerekeknek: hogyan tedd boldoggá anyád, majd intézd el – két lépésben

A gyerekem egy szettemre méltóztatott azt mondani, hogy „egész menő vagy ebben, mama”. Nem szoktuk amúgy minősítgetni egymás ruháit, kivéve, hogy van egy kis ügyünk mostanában: mindkét lányommal azonos a lábméretem, így a cipők elvileg könnyen fluktuálódnak, csak éppen a gyerekek szerint bizonyos bakancshoz én öreg vagyok, ők pedig természetesen egyik cipőmhöz sem túl fiatalok (de azért nyilván egyetlen magas sarkúmat sem vehetik fel – legnagyobb bánatukra).

Így ezzel azért szoktak piszkálni időnként, így különösen jóleső volt, amikor a tőle „nyúlt” (neki nem kényelmes) bakanccsal kiegészített szettemre kaptam meg az „egész menő” címkét. Amúgy sincsenek nagy elvárásaim, a stílusát kereső tiniknek akárhogy öltözködnek a szülei, értelemszerűen csak cikik lehetnek, már azt jófejségnek tekintem, hogy nem mondják. De azért amikor az első bók (amit csak titokban reagáltam túl, és a háta mögött mondtam el mindenkinek, hogy milyen menő vagyok aznap) után kb. egy héttel újra a szettért nyúltam, akkor drága gyerekem közölte: „nem kell ám mindennap ezt felvenni, csak azért, mert azt mondtam, menő”.

„Unalmas vagy, de nem tehetsz róla”

Mint minden szülőnek, sőt, szerintem, mint minden embernek, nekem is vannak vesszőparipáim. 

Van pár olyan téma, ami kapcsán bekapcsol bennem az automata észosztó gomb, és elkezdem mondani az általam fontosnak vélt okosságokat. Ilyen témák például, hogy „a lányok nem hülyék a matekhoz” vagy hogy „mi történhet, ha elküldesz egy ciki/meztelen képet magadról valakinek”.

 A képküldés kapcsán mindig azzal indítok, hogy én legyek az első, akinek szólnak, ha baj van, mert aránylag értek „az internetekhez”, hiszen elég korán beszálltam (koromnál fogva is). De a gyerekeim alfa generációsok, így ők meglehetős adattudatosságban ébredtek egyáltalán öntudatukra, így még a törölt elemek közül is kitörlik azokat a fotókat, amiken nem elégedettek magukkal (ami elszomorítóan sok amúgy, és amikor elkezdem mondani, hogy milyen gyönyörűek, forgatják a szemüket és elfogultnak titulálnak). Szóval szerintük semmi esély semmiféle problémás képek küldésére... mert a nagy szerelmek kora még nem érte el őket. Így amikor felteszem ezt a lemezt, mindent megtesznek, hogy hagyjam abba. Mondják, hogy már mondtam. Erre én mondom, hogy 

a koszos edények és koszos ruhák megfelelő helyre pakolására vonatkozó családi koncepciót is elmondtam úgy 8 milliószor – hatás: 0 (nálatok is egy bögre/- pohár/- kistányér-/ szennyestemető minden gyerekszoba?!). 

És erre mondják azt, ami minden lelkes és a gyerekeivel szoros kapcsolatra vágyó szülő álma: „Unalmas vagy, de nem tehetsz róla, ilyenek az anyukák néha.” Azért szerencsére ez az a része a tininevelésnek, amin tudok röhögni. Amikor elképesztő érzelmi hullámvasút vagy nyomasztó szorongás van soron, akkor kevésbé őszinte a mosolyom. Nálatok milyen az élet a (kis)tinikkel? 

Tóth Flóra