Természet, alkotás, rituálék, emberi kapcsolatok – PTSD-rehabilitáció a budakeszi erdőben

–

A Rehabilitációs Osztály pszichiátriai része 2023-ban került válaszút elé, amikor a részleget addig irányító főorvosnő nyugdíjba ment. Dr. Mihály Andrea ekkor kapta meg a lehetőséget, hogy csapatával a 15 ágyas részlegből létrehozzon egy kifejezetten poszttraumás stressz zavarban (PTSD) érintettekkel foglalkozó terápiás osztályt. 

A doktornő pszichoterapeuta, pszichiáter, valamint több speciális terápiás képzéssel rendelkezik: szakértő a kognitív viselkedésterápia, az EMDR terápia (vagyis szemmozgásokkal történő deszenzitizálás és újrafeldolgozás) területén, valamint mindfulness kapcsán. Régi álmát válthatta valóra azzal, hogy a stressz- és traumafókuszú pszichoterápiás centrum létrehozásában vehetett részt.

„Mivel a Honvédkórházról van szó, elsődlegesen igényjogosultakkal, tehát katonai és rendészeti dolgozókkal foglalkozunk.  Emellett civileket is tudunk fogadni, számukra is nyújthatunk segítséget” – kezdi dr. Mihály Andrea, aki nagyon hálás, mivel a kórház a kezdetektől támogatta az ötletet, csak úgy, mint az Egészségügyi Szakmai Kollégium felelős tagozatai. Így lépésről-lépésre megvalósulhatott az elképzelés. Jelenleg olyan kapacitásbővítésre igyekeznek engedélyt és financiális segítséget kapni, amely később majd lehetővé teszi az akkreditált képzőhelyként való működést.

A részlegen tavaly januárban kezdték meg a munkát, jelenleg két pszichiáter, két pszichológus, egy diplomás ápoló tartozik a szűk teamhez, emellett pedig ápolók és az Intézetben dolgozó pszichológusok, gyógytornászok, dietetikusok, masszőrök, fizikoterapeuták, valamint egy ergoterapeuta is támogatják a munkájukat. Utóbbi szakemberek azért állnak rendelkezésre, mert alapvetően a Rehabilitációs Osztályhoz tartoznak: a mentális és lelki gyógyulást pedig tapasztalataik szerint remekül megtámogatja a hasonló szakmai munka is.

Több módszer is segíti a PTSD-ből való gyógyulást

A többhetes terápiák állami keretek között vehetőek igénybe, az EMDR-terápiát az igényjogosultaknak tartják fenn, minden más a civil résztvevők számára is rendelkezésre áll. „Az osztályon nem a komplex poszttraumás stresszzavarokkal foglalkozunk: tehát nem azokkal az érintettekkel, akiket például gyerekkoruktól fogva bántalmazó környezet vett körül, és ennek következtében esetleg személyiségzavar is társult a problémáikhoz.

Más típusú traumák kapcsán nyújtunk kezelést: például, ha valakit egy-egy megrázó esemény ért, mint egy misszió alatt megélt támadás, erőszak, vagy egy nagyobb veszteség” – fejti ki a főorvosnő.

Hozzáteszi: az első interjú a klienssel mindig arra helyezi a fókuszt, hogy alkalmas-e a csoportban végzett munkára, képes-e a csoportdinamikából kiemelni azokat az előnyöket, amelyek az állapotára pozitívan hatnak.

Az osztályon nagy szerepet kap a mindfullness alkalmazása, amely segít az „itt és mostban” létezni: ez különösen nagy hangsúlyt kap azoknál a pácienseknél, akik a PTSD nyomán esetleg emlékbetörésekkel küzdenek. Szintén lényeges az asszertív kommunikációs csoport megléte, amely szinte minden terápiás módszernek fontos részét képezi: ugyanis aki depresszióval vagy szorongással él, gyakran nehezen tudja megfelelően kifejezni magát, elveszt fontos kommunikációs készségeket. Ezeket viszont meg- vagy épp újra lehet tanulni. „A tematikus csoportos foglalkozásokon túl hangsúlyt kap a játék, a szabad interakciók, valamint a kreatív alkotás folyamata is. Emellett mindenkivel foglalkozunk heti rendszerességgel egyénileg is.

Nagyon figyelünk arra, hogy a betegségtudatot ne tápláljuk a program résztvevőiben, ezért következetesen a kliens vagy a páciens megnevezést használjuk” – mutat rá az apró, de annál fontosabb részletekre dr. Mihály Andrea.

„Ez csak másokkal történhet meg”

Bori (nevezzük most így) 2024 nyarán került az intézménybe. Már hosszú hónapok óta érezte, nagyon elfáradt, kiégett. Azt azonban nehezen vallotta be saját magának is, hogy érintett a depresszióban. Ahogy meséli, bízott benne: ez csak másokkal történhet meg. „2023 végén meghalt az édesanyám, akit az utolsó 5-6 évben végig ápoltam. Mindig együtt éltünk, a férjemmel a gyerekkori otthonomban maradtunk, ide született a két lányom is. Később a férjem elment, a nagylányom gyorsan kirepült, anyukám pedig egyre rosszabb állapotba került. Nagyon szoros volt a kapcsolatunk, ezért igazán megviselt az elvesztése, miközben bele is fáradtam a folyamatos aggódásba és gondoskodásba” – idézi fel Bori. 

Éppen ebben az időszakban a nagylánya külföldre költözött a férjével, a kisebb gyermeke pedig a Covid utáni online lét adta magányosabb időszakban egyetemre felvételizett. Bár bekerült egy jónevű intézménybe, három hónap után abba kellett hagynia a tanulmányait: depresszió tüneteit mutatta, semmi sem érdekelte és legszívesebben a sötét szobában ült volna egész nap. Miután kisebb gyermeke segítséget kért, és terápiába kezdett, Bori egyrészt lezárta évek óta tartó mérgező távkapcsolatát, majd maga is szakemberhez fordult. Dr. Mihály Andreához került, aki mesélt neki a budakeszi erdőben szerveződő PTSD-osztályról.

„A gondolat csak gondolat”

Bori 2024 nyarán érkezett meg a részlegre, miután kollégái és főnöke támogatásával több hétre megoldották a helyettesítését. „A legtöbb ember, ha egy pszichiátriai osztályról hall, előítélettel gondolkodik róla: rácsok, kényszerzubbonyok és más szörnyűségek jutnak eszébe. Ehhez képest én megérkeztem a nyugalom szigetére, körbevett a természet, a kedvesség. Amikor elindultam a kórház felé, még azt éreztem, a fejemre írva villog: pszichiátriai beteg vagyok. Aztán elfeledkeztem róla, hova jöttem, mert a dolgozók és a társaim is azonnal befogadtak. Bevallom, hétvégente hazajártam, de nem tudtam magam otthon érezni, visszavágytam a biztonságba” – meséli.

A legnagyobb kihívást számára talán a fel-feltörő elhagyatottságérzés jelentette: mivel kisebb gyereke is a gyógyulás folyamatát élte, a nagyobb pedig messze élt, nem számíthatott sok támogatásra a külvilág felől.

Emellett a barátai körében sajnos sok előítélettel találkozott: „Nem mondtam meg, hova készülök. Aznap szóltam mindenkinek, amikor bevonultam. Akad olyan barátnőm, aki máig nem tudta feldolgozni sem azt, hogy pszichiátriai segítséget kértem, sem azt, hogy gyógyszeres támogatást is kapok” – idézi fel a fájdalmas élményeket.

De az osztályon sorstársakra talált, akik bár másmilyen történetekkel érkeztek, tudtak közösségként működni és támogatni egymás gyógyulását. „Harmonikus, szeretetteljes gyerekkorom volt, de sok időt kellett kórházban töltenem egyedül, hiszen akkor még a szülő nem lehetett bent a gyerekével. Érdekes, hogy ezek az emlékek itt ébredtek fel bennem, és akkor kezdtem el foglalkozni a feldolgozásukkal” – teszi hozzá Bori. Ő az itt töltött 6 hét után nemcsak a munkahelyére tért vissza dolgozni, de újra rátalált régi szenvedélyére és eredeti szakmájára, a könyvkötésre is.

 „Szépen lassan hatott a terápia, már kint voltam, amikor egyszer csak elkezdtem érezni: jól vagyok. Ha vannak is az élettel járó hullámhegyek és hullámvölgyek, alapvetően nem kerülök már a régi mélységekbe tőlük” – jelenti ki. A terápiát nem hagyta abba, rendszeresen találkozik a doktornővel, és ahogy mondja, alig várja ezeket az alkalmakat. Néha pedig kifejezetten visszavágyik a rehabilitációs osztály falai közé, ahol annyi megértés vette körül.

„A gondolat csak gondolat. Nem más. Ez a legfőbb, amit megtanultam, és ha nem sikerül is maradéktalanul alkalmazni, mindig törekszem rá” – fűzi hozzá Bori, aki a gyermekeivel való kapcsolatában is érzi a terápia hatását. Őszintébben és nyitottabban állnak egymás gondjaihoz, és könnyebben támogatják egymást.

Amit nem szabad elvesztenünk: természet, alkotás, rituálék

Az osztályon zajló terápia szempontjából különösen fontos a szoros napirend: reggeltől kötött a beosztás délutánig, a spontán beszélgetések, filmnézés vagy játék helye pedig az esti szabadidő. A gyógytorna, a kreatív foglalkozások, a relaxáció, az igénybe vehető masszázs és kézműves terápia mellett tervben van, hogy művészetterapeutát is foglalkoztassanak a jövőben. A csoportok működése rugalmas, ez pedig az itt dolgozó stábtól kemény munkát kíván: a kliensek ugyanis nem egyszerre kezdik a 4, 6 vagy 12 hetes időtartamokat, így az újakat integrálni kell, míg a távozókat el kell búcsúztatni, ami a csoportdinamikára folyamatosan hatással van. „A búcsúcsoport mindig nagyon különleges: a páciensek itt igazi megerősítést kapnak arról, miért szerethetők, miben erősek, miért bízhatnak magukban a kinti világban is” – fejti ki a doktornő. 

A gyógyuláshoz hozzájárul a mozgás, a dietetikai támogatás és a természet közelsége is. A budakeszi erdő nemcsak nyugalmas helyszínt jelent, de segít visszakapcsolódni ahhoz, amit a mai ember egyre inkább mellőz: a természet közelségéhez. „A lelki problémák elmélyülésében nagy szerepet játszik, hogy egyre inkább eltűnnek a közösségek, a szabadban töltött idő, a hétköznapi alkotás és az igazi rituálék. Sokszor találkozom például patológiás gyásszal, mert az emberek egyszerűen nem merik megélni ezt a folyamatot: nem tudnak már a szokásokra sem támaszkodni, amelyek régen a hétköznapi élet részét képezték. Az itt folyó munka során a kliensekkel közösen új, a mindennapi funkcionalitást segítő viselkedésmódokat és kereteket teremtünk, amelyek biztonságot, kapaszkodót és stabilitást adhatnak a kinti életben” – fogalmaz dr. Mihály Andrea. 

Bízzunk abban, hogy szélesedik a látókör

A doktornő szerint szakemberként azt is érdekes élmény látni, ahogy az adott keretek mellett a csoport egy idő után saját magát is szabályozni kezdi. „Senki nem kérte például, hogy az étkezések idején az osztály kliensei összetolják az asztalokat az ebédlőben, és mind együtt üljenek le. Természetesen alakul így: együtt mennek, együtt esznek, ösztönösen közösségé válnak” – hangsúlyozza a részlegvezető. 

A terápia legfőbb célja, hogy az érintett megtapasztalja: szerethető, nem kap elutasítást és igenis ér valamit. Éppen ugyanannyit, mint bármelyik másik ember. „A pszichiátria intézménye még mindig stigmatizált, pedig alapvetően abban segít, hogy visszataláljunk önmagunkhoz. A kiégés, vagy egy trauma éppen elég okot adhat arra, hogy támogatást kérjünk: nagyon bízom az új generációban, mert azt látom, a 30 év alattiak körében már természetes pszichológushoz fordulni. A pszichiáterhez járás még esetükben is kérdéses lehet, de talán idővel ez is változik. Érdemes holisztikusan gondolkodni és nemcsak a testi tüneteink kezelésével foglalkozni” – mondja dr. Mihály Andrea. 

Széles-Horváth Anna