„Mintha mázsás súlyok kerültek volna le rólam” – Mi ezért járunk terápiába

Eltűnődöm azon néha, ki voltam azelőtt, hogy terápiába mentem volna. Persze nem azért, mert a terápia megváltoztatott. Hanem azért, mert annyi felesleges réteget kapart le rólam (kapartam le magamról), annyi páncélból bontottuk ki, ki is vagyok valójában. Időnként, ha régi ismerősökkel találkozom, még mindig elcsodálkozom azon, ahogy hozzám szólnak – mintha még mindig az az ember volnék, akit akkor megismertek. De hát már mérföldekkel meghaladtam!

Mintha új lennék, néha úgy érzem, új vagyok magamnak is, mert végre tisztán hallom a belső hangom, és hagyom, hogy a cselekedeteimet, a viselkedésemet ő diktálja. Nem is fogom többé elhallgattatni, mert pontosan tudom, mennyi kárt okoznék azzal magamnak – hány évbe, és mennyi konfliktusba, fájdalomba, kudarcba kerülne, míg újra visszatalálok magamhoz.

De még nem tartok a végén, talán ezért érzek szakadékot a régi és az új életem között, és ha majd ezen a korszakon is túljutok, az egészet egy ívben tudom látni. Nem vagyok a végén, de azért sok szenvedésen túljutottam, míg egyre mélyebbre ástam, hogy megtaláljam magam a gyerekkori sérülések, a családi traumák és kulturális berögződések alatt. Azóta sokkal érzékenyebb vagyok arra, aki ugyanezen az úton halad, akármelyik fázisánál is tart éppen.

Mélyen együttérzek azokkal, akik vállalják ezt a túlélőtúrát, ami nehezebb, mint a Via Ferrata, és legalább akkora bátorságot kíván.

Nemrégiben örömmel szembesültem vele, hogy egy olyan közösségben dolgozom, amelyikben ez természetes. Mára a szerkesztőségünknek jóval több mint a fele foglalkozik önismerettel, dolgozik magán keményen, és keresi a legigazabb, leghűbb önmagát. Nincs sok munkahely (még ha ez nem is pusztán annyi), ahol ez ennyire természetes volna. Nem elvárás – távolról sem –, inkább közös értékrend. De nem kell követni, nem kell ugyanabban hinni, és főleg nem egy nagy igazságot vagy módszert másokra tukmálni. 

A közös értékrendet az adja csak, hogy fontos az önismeretünket fejleszteni.

Fontos és izgalmas felfedezés utánajárni annak, miből vagyunk „összerakva”, milyen élmények és örökölt minták mozgatnak bennünket, mitől érzünk így vagy úgy, miért reagálunk valamire egyféleképpen, és adott esetben mi akadályoz bennünket abban, hogy elérjük azt, amire vágyunk.

Mindannyian más úton jutottunk el oda, hogy erre pénzt, időt és energiát fordítsunk – pedig egyikből sincs túl sok az életünkben. Csakhogy bizonyos események arra kényszerítettek minket, hogy itt keressük a megoldást.   

Szabó Anna Eszter például évtizedes tipródás után vette rá magát, hogy elmenjen terápiába.

„Magam sem tudtam, miért” – mondja. „Traumafeldolgozás miatt? A pánikrohamaim, a depressziós hullámaim és a táplálkozási zavarom miatt? A stresszkezelési nehézségeim, vagy a test- és énképzavarom miatt? Nem is tudtam. De azt igen, hogy nem maradhatok rosszul örökké, még ha rettegtem is a terápiától, hogy belemerüljek mindabba, amit távol próbáltam tartani magamtól.

Ott lenni, beszélni a legkevesebb. De két alkalom között jön a mélymerülés, bele a sötétbe. Világkörüli út ez, csak épp belül zajlik.

Piszkosul nehéz, fájdalmas, olykor-olykor felemelő, de leginkább küzdelmes. Már jönnék ki a fényre, de tudom, itt nincs helye türelmetlenkedésnek.”

Kégl Ági a klasszikus „elakadását” szerette volna megérteni és meghaladni.

„Engem az vitt rá, hogy a magánéletemben nem találtam valahogy békére. Mintaszerűen mindig a narcisztikus, megállapodni képtelen pasikat választottam, mintha meg akartam volna hekkelni a saját boldogságomat. Nyilván, amikor elmélyedtünk a témában, hamar kiderült, hogy a dolog gyökere sokkal mélyebbre nyúlik (gyerekkorba, jé, mily meglepő).

Menet közben rengeteg mindent megtudtam önmagamról, és sokkal egészségesebb, elfogadóbb viszonyom lett magammal, ami az emberi kapcsolataimra is nagyon pozitívan hatott és hat.”

Vannak közöttünk, akik már egészen régen, szinte gyerekként kerültek olyan helyzetbe, amiben terápiához kellett folyamodni (akkor még persze szülői döntés volt), de mindenkinél kiderült, hogy egy széria nem elég egy életre – felnőttként, újabb és újabb krízisekkel szembesülve vissza kell térni az origóhoz. 

Tóth Flóra meséli:

„Tizenöt évesen komoly pánikbetegséggel kerültem egy szuper pszichiáterhez, aki gyógyszer nélkül, több hónapos terápiával, meditációs technikákkal és az elképesztő megfelelési vágyam felfejtésével elérte, hogy több mint húsz éve tünetmentes vagyok ezen a téren.

Aztán a húszas éveimben a szüleim válásának kezdete meg a helyem megtalálása abban, hogy tipikusan parentifikált gyerekből hogyan legyek felnőtt, rendesen elindított egy rövid kört újra, de akkor az több okból félbemaradt. Majd most végre megtaláltam az időt, hogy anyukám elvesztésével, az ő anyai mintájával és a saját anyaságommal kezdjek valamit, így újra belevágtam a terápiába.

Ez számomra nem volt olyan nagy lépés, mert anyukámon is azt láttam, hogy dolgozik magán, fontos neki az, hogy a gyerekkori és későbbi traumáival kezdjen valamit. 

Meg amikor elég erős fizikai tünettel jelentkezik egy lelki eredetű probléma, akkor azért könnyű látni, hogy ez akár a fizikai jóllétedre is közvetlen hatással lehet.”

Nyáry Luca számára is mentőöv volt a pszichológus élete legnehezebb időszakában: 

„Tizenöt évesen, másfél évvel anyukám halála után mentem el először pszichológushoz egy elég sötét időszak után, amikor sokat ártottam magamnak. Magamtól kerestem fel szakembert, mert rájöttem, hogy nem élni nem akarok, hanem így nem akarok élni, és muszáj változtatnom azon, ahogy addig működtem. 

Nekem elsőre sikerült találnom egy olyan pszichológust, akivel megvolt az összhang, és azóta is szerencsém volt ebben. (Egyetlen olyan pszichiáternél jártam, aki megpróbált rám nyomulni, de azt is inkább viccnek fogtam fel, mint traumának.)

Én azok táborát erősítem, akik abban hisznek, hogy szinte mindenki, akinek van lehetősége rá, csak nyerhet a terápiából, soha nem hátrány, ha jobban értjük a viselkedésünk okait, és megtanuljuk kezelni az olyan részeinket, amikkel ártunk magunknak vagy másoknak”.

Mózes Zsófi is több körön van már túl:

„Tizennégy éves voltam, amikor először elkezdtem terápiába járni, amiért nagyon hálás vagyok a szüleimnek. Akkor gyakorlatilag mindenki azt mondta, hogy a szüleim válása, a család szétesése visel meg, ami mellett más új helyzetekkel is meg kellett küzdenem (akkor kezdtem a gimit, és nem találtam a helyem, de, ugye, a kamaszkor még a nehezítő tényezők nélkül is kemény tud lenni). Talán egy évig jártam, az új osztályba – úgy-ahogy – beilleszkedtem, a szüleim közötti események is nyugvópontra kerültek. Azt már csak utólag látom, hogy ettől függetlenül mennyire nem voltam jól, és nem találtam meg, mi tenne bármennyire is boldoggá, így néhány évvel később belecsúsztam egy érzelmileg bántalmazó kapcsolatba. 

Tizenkilenc éves koromban ebbe a kapcsolatba született meg a gyerekem, majd néhány héttel később már el is költöztünk az apjától. Anyu látta rajtam, hogy egyre rosszabbul vagyok, és megint csak a szüleimnek köszönhetem, hogy elkezdtem terápiára járni.

Ekkor a legfontosabb és legsürgetőbb az volt, hogy a gyerek érdekében minél jobban legyek, és ismét csak a felszínt kapargattuk, de talán kihoztunk a dologból mindent, amire akkoriban érzelmi kapacitásom volt. 

Eltelt újabb néhány év, huszonegy éves voltam, amikor belecsúsztam egy olyan kapcsolatba, ahol az érzelmi bántalmazás mellett megjelent a fizikai és szexuális erőszak is. Ebből másfél év alatt tudtam kiszállni, majd gyakorlatilag azonnal kerestem valakit, aki támogatni tud a gyógyulásban. Ez a terápia nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, csalódottságomban pedig évekig nem foglalkoztam a dologgal, próbáltam inkább eltemetni magamban. Ez egészen addig sikerült is, amíg nem lett egészséges, boldog szerelmi életem, ahol egyszer csak azon kaptam magam, hogy a korábbi kapcsolatok során magamra szedett minták köszönnek vissza a viselkedésemben.

Kezdetben együtt kezdtünk terápiára járni, mert szerettem volna, hogy a párom is értse, hogy mi zajlik bennem, miért reagálok abszolút ártatlan helyzetekre úgy, ahogy.

Néhány hónap után azonban már egyedül ültem a kanapén, és évekbe telt, de leástunk oda, ahova korábban még sosem. Korábban minden pszichológus megállt a szüleim válásánál, érdekes módon egyikőjükben sem merült fel, hogy az azt megelőző dolgokkal is lenne munka – pedig volt bőven. Visszamentünk egészen a kisgyerekkoromig, érvényesítettünk olyan érzéseket, amikre korábban gondolni sem mertem, és az alapoktól építettünk újra mindent, ami én vagyok.

Nyár elején lesz egy éve, hogy véget ért a terápiám, de olyan utazás volt, amire mindenkinek jegyet kéne váltania.” (Zsófi a terápia befejezéséről is írt már, ITT tudjátok elolvasni.)

Krajnyik Cinti is feketeövesnek számít már ebben a műfajban – ami nála sem azt jelenti, hogy valaha véget érne az önismereti munkája.

„Tizennyolc évesen fordultam először szakemberhez, amikor az első nagy szerelem véget ért. Önmagában a kapcsolat vége is fájt, de ekkor szakadt fel bennem az igazi mély fájdalom, amit a szüleim hat évvel korábbi elvesztése okozott. Sajnos egy pszichiáterhez kerültem akkor, aki egyből gyógyszerrel próbálta orvosolni a problémámat, ahelyett, hogy pszichoterápiába kezdtünk volna. 

Egy évvel később egy gyerekpszichológussal próbálkoztam, vele sem jutottunk előrébb, időről időre egyre több mélypontom volt, majd húszévesen egy remek pszichológussal kötöttek össze, akivel egy éveken át tartó, hosszú, fájdalmas közös munka volt helyre tenni és újrakeretezni az érzéseim, a traumáim. Hozzá azóta is vissza-visszatérek, ha új trauma ér, vagy a korábbiak erősödnek fel,

a gyász ugyanis periodikus. Mindig lesznek az életemben olyan alkalmak, helyzetek, amikor visszatér.

Biztos vagyok benne, hogy a közelgő esküvőm is bizonyos szempontból keserédes lesz, hiszen a szüleim nem lehetnek majd ott, ahogy akkor sem, amikor gyerekem születik majd. De egyre több eszközöm van ahhoz, hogy már egyedül, magamban is fel tudjam oldani a nehéz érzéseket, vagy tudjam, mivel és hogyan érdemes megküzdenem.”

Mindezek a példák arra is rávilágítanak, hogy egy próbálkozás mit sem ér, és a nekünk való terapeutát megtalálni majdnem olyan nehéz, mint az ideális társat. Ha valakinek nem jön be egy pszichológus, nem találja vele a hangot, vagy úgy érzi, nem történik vele semmi az ülések során és közben, az nem jelenti azt, hogy pszichológushoz járni értelmetlen.

Olyan is van, hogy valakinek a csoportmunka könnyebben megy és jobban esik, mint egymagában ülni a fotelben, és minden héten megvallani valakinek a legbensőbb érzéseit.

Milanovich Domi meséli:

„Én először a tanulmányaim miatt jelentkeztem egy pszichodráma-csoportba még a húszas éveim elején. Csak az első pár alkalom után esett le, tulajdonképpen mennyi dolgom van az önismeret terén, amíg alapkérdéseket (kötődések, pályaválasztás) átgondolok magamban.

Ez volt az az időszak is, amikor elkezdtem előbújni saját magam és a környezetem előtt, és rengeteget segített, hogy volt egy megtartó közeg, ahol könnyek között elpróbálhattam, hogyan fogok coming outolni a családnak.

Ahogy egyre inkább önmagam lehettem, az olyan volt, mintha mázsás súlyok kerültek volna le rólam. Később a civil szervezetekkel, ahol dolgoztam, jártunk közösen havi rendszerességgel szupervíziós alkalmakra. Ekkor tanultam meg, hogy ami aktuálisan zajlik az életünkben, és a hozzá kapcsolódó érzéseink, megéléseink igenis hatással vannak arra, ahogyan jelen vagyunk csoportokban, és nemcsak a szakmai, de a személyes fejlődés terepe is lehet, ha konstruktívan reflektálunk egymás működésére.

Én például azt gyakoroltam, hogyan ne legyek domináns, hogyan adjak teret másoknak, akik nehezebben nyilvánulnak meg. Később a kiégésem legalján kerestem pszichológust, vagy amikor teljesen elakadtam a párkapcsolatomban. Ilyenkor a régi terapeutámhoz mentem vissza, és pár alkalom is elég volt ahhoz, hogy a segítségével rendezni tudjam a sorokat.” 

Kurucz Adrinak sem a klasszikus terápia vált be, de addig keresett, amíg rátalált arra a módszerre, amivel igazi eredményeket érhet el:

„Csak két terapeutát próbáltam ki korábban, de az volt az érzésem, hogy nem oldódom fel igazán, meg akarok felelni nekik, így aztán őszinte se vagyok egészen, vagy legalábbis fal van köztünk.

A másik gondom a személyes terápiával az, hogy nagyon sokba kerül és gyakorlatilag csak magánúton elérhető. Viszont találtam végül egy nekem optimális terápiaformát, ez pedig a jóga és a csoportos irodalomterápia ötvözete.   

Utóbbit tanulom is egyetemen mint módszert, konkrétan a szerelmese lettem. Az alkalmazott szövegek és a csoportbeli összekapcsolódások, interakciók, visszacsatolások során olyan mélységekig jut el az ember, hogy az megdöbbentő, olykor katartikus élmény.”

Igen, az önismereti munka rengeteg pénzbe kerül, és sokan vannak, akiknek tényleg nincs lehetősége rá. Mi sem keresünk sokat, nem vagyunk krőzusok, de az ember egyszer csak rádöbben, hogy olcsóbb ezt az összeget rááldozni, mint újabb meg újabb zsákutcákba futni az életében. Én is túlórázom, pluszmunkákat vállalok azért, hogy a terápiám árát kitermeljem. Megtanultam így élni – egyelőre ez az ára annak, hogy egyensúlyban legyek. 

És még így is történhetnek velünk tragédiák, amikor nincs mese, segítség kell.  

Filákovity Radojka most ezen megy keresztül:

„Amikor a terhességem negyedik hónapjában kiderült, hogy meghalt a kisbabánk, tudtam, hogy ezzel a veszteséggel egyedül nem leszek képes megbirkózni. A perinatális gyász sajátja az erős önvád, bűntudat (hiszen anyaként benned növekedett a babád, te voltál felelős érte), de komoly identitásválsággal is jár egy ilyen veszteség.

Ez az élmény kettéhasít: valakire, aki a tragédia előtt voltál, és arra, aki az után vagy. Én most utóbbit próbálom megtalálni, megismerni, újraalkotni.

Megtanulni, hogyan szerethetem meg magam – beleértve a testemet is, amiről úgy érzem, cserben hagyott – a mély sebeimmel együtt. Iszonyúan nehéz folyamat. De biztos vagyok benne, hogy nem megspórolható. Már csak amiatt sem, mert ha majd egyszer újra ott tartunk, hogy gyereket vállalnánk, szeretném, ha a babánk elvesztése és a traumatikus szülésélményem miatt érzett félelem és szorongás nem bénítanának meg teljesen. Tudom, hogy az „élmény” jelen lesz majd, de szeretném, ha az emiatt érzett szorongást mederben tudnám majd tartani.

Remek terapeutám van, akinek – nagyon fontos – ez a szakterülete. Maximálisan megbízom benne, és hiszek a közös munka sikerében.

Még az út elején vagyok, és tényleg bitang nehéz, de egy pillanatra sem bántam meg, hogy belevágtam.”

Egyikünk sem bánta meg, hogy belevágott. Többen is vagyunk, mint ahányan most be tudtunk mutatkozni erről az oldalunkról. Szerencsére már nem tartunk ott – társadalmilag –, hogy ezt szégyellni vagy titkolni kelljen, de ott sem, hogy természetes legyen – mint nálunk, a szerkesztőségben –, hogy a lelki sebeinket ugyanúgy szakemberrel gyógyítsuk, mint a testieket. Mindenki csak magáért vállalhat felelősséget, de hogy önmagáért felelősséget vállaljon, az mindannyiunk érdeke.

Gyárfás Dorka