Ne múljon rajtad senki élete vagy testi-lelki épsége!

Eke Angélával mi nyitottuk meg a „farkasszemnézést”. Őszintén szólva sosem értettem, miért hívják így ezt a játékot: ha már a neve is ilyen ijesztő, akkor vajon miért kapnánk kedvet hozzá, hogy rendszeresen gyakoroljuk? Pedig – ezt a vasárnap után mindannyian megállapítottuk ­– kellene. 

Leültünk egymással szemben a bekamerázott asztalhoz (a jelenlévők szemből láthattak bennünket, tehát egyszerre mindkettőnk szemébe belenézhettek), és előzetes megállapodásunk szerint nem arra koncentráltunk, pislog-e a másik, hanem hogy olyan hosszan nézzünk egymás szemébe, amilyen hosszan csak jólesik.

Ekkor jött az első megdöbbenésem: rájöttem, fogalmam sincs, mikor néztem hosszabban valaki szemébe. Aztán a második: hogy micsoda érzés elveszni egy olyan mély, érzelmekkel és brutális energiákkal teli szempárban, mint Angéláé.

Fogalmam sincs, mennyi ideig ültünk szinte teljes mozdulatlanságban egymással szemben, de végül a szervezők jelezték, hogy nyugodtan cserélhetünk. Mi pedig csodálkozva néztünk: de hát még csak most kezdtük. (Nem, legalább tíz perce nyomtuk már.)

Hogy megszületett valami különleges a helyszínen, az nem csak számunkra volt érezhető: amint felálltunk Angélával, a Toldi Mozi előterében kitört a taps. Pedig semmi egyéb nem történt – elvileg –, csak két ember leült, és állta egymás tekintetét. 

Tanulom Magam Attis (aki a Popfilter-hallgatóknak is nagy kedvence volt az előző évadban) játékosságot hozott a kihívásba: azt mondta, versenyezzünk a hagyományos szabályok szerint. Ha! Ekkor még nem tudta, hogy az iskolám egykori farkasszemnéző bajnokával áll (vagyis ül) szemben. Ki is kapott 5–1-re! 

Farkas Franciska, a legutóbbi SzuperWMN-ünk érkezett utána a székbe, és vele szemezni óriási érzelmi hullámvasútnak bizonyult. Néhány pillanat erejéig megmerítkeztünk egymás sötétjében (bőven van mit cipelnünk mindkettőnknek), aztán felhőtlen kacagássá változott a komolyságunk. Egy idő után feladtuk, hogy komolyak maradjunk.

Más párosoknál pedig máshogy működött a dinamika: Angéla és Arany-Kovács Rozália aktivista például beszélgetni kezdett – és ettől fogva jó néhány páros is így tett. Munkatársak, barátok és vadidegenek ültek le egymással szemben, és kapcsolódtak össze úgy igazán, legalább néhány perc erejéig, hogy aztán a beszélgetés a mozi előterében vagy máshol, máskor folytatódjon. 

Te jó ég, mekkora szükségünk van mindkettőre: arra, hogy valakinek a szemébe nézhessünk, és arra is, hogy valaki kérdezzen, meghallgasson, meséljen nekünk!

Lusta Lánnyal, azaz Kovalcsik Krisztinával megtettük mindkettőt, és azon túl, hogy közben többször is elérzékenyültünk, úgy álltunk fel, mintha mindig is ismertük volna egymást. Pedig először találkoztunk.

Marge Zsuzsi (szintén helló, Popfilter-hallgatók) régi ismerősként érkezett. Érdemes megnézni a képünket: mondhatnám, találj valakit az életben, aki úgy néz rád, mint mi egymásra Zsuzsival. Még most is libabőrös leszek, ha arra gondolok, mennyi szeretet, nyíltság, elfogadás és figyelem összpontosult ebben a néhány órában.

Tartsd nyitva a szemed!

És akkor beszéljünk arról, ami miatt ez a csodálatos rendezvény létrejött. Az Európai Bizottság áldozatvédelmi kampánya kapcsán gyűltünk ugyanis össze, hogy kiengedjük a bennünk szunnyadó Marina Abramovićot, és a kampány alapja sajnos jóval prózaibb, mint amilyen élményt jelentett a megnyitó. 

A kampány elindítása előtt az Európai Bizottság reprezentatív kutatást végzett az Európai Unió tíz országában, köztük Magyarországon is a 18–30 évesek körében, hogy megvizsgálja, a fiatalok mennyire vannak tisztában az áldozatok jogaival, illetve tudják-e, kihez fordulhatnak, ha bántalmazás szemtanúivá válnak.

Az eredmény lesújtó:

• a magyarországi válaszadók 59 százaléka nem tudta, hogy a bűncselekmények áldozatai az EU-s jogok révén védelmet élveznek;

• még a tudatosabb válaszadóknak is csupán a fele volt tisztában a vonatkozó jogszabályokkal, rendelkezésekkel;
• a magyarországi válaszadók mindössze 27 százaléka ismeri a bűncselekményeket bejelentő forródrótokat (a tíz ország átlaga 82 százalék!);
• a vizsgált országokban a kitöltők mintegy tíz százaléka jelentett be bűncselekményt a kitöltés előtti 6–12 hónapos időszakban – ez az érték is Magyarországon volt a legalacsonyabb: 4 százalék;
• a valaha a rendőrségen jelentett incidensek tekintetében viszont hazánk kerül az első helyre 56 százalékkal.

 Belegondolni is rossz, mekkora lehet a látencia a fentiek tükrében! 

Mindenkinek joga van a védelemhez!

Az EU 2020 és 2025 között megvalósítandó stratégiájának lényege, hogy akárhol történt is az Európai Unió területén a bűncselekmény, mindenki kapja meg a neki járó segítséget, és legyen tisztában az őt megillető jogokkal.

Az EU-ban a bűncselekmények áldozatainak jogai az alábbiakat jelentik: 

• A megértéshez és a megértetéshez való jog: az áldozatokkal folytatott kommunikációnak egyszerűnek és érthetőnek kell lennie;
• A tájékoztatáshoz való jog: az áldozatoknak joguk van a támogatással, kártérítéssel, helyreállító igazságszolgáltatással és védelemmel kapcsolatos tájékoztatáshoz. Tájékoztatni kell őket arról, hogyan jelenthetik be a bűncselekményeket, és hogyan juthatnak jogi tanácsadáshoz;
• A támogatáshoz való jog: minden áldozatnak joga van az áldozatsegítő szolgáltatásokhoz, amelyek ingyenesek és bizalmasak;
• Eljárási jogok: az áldozatoknak számos joguk van, például a meghallgatáshoz való jog, a jogi segítségnyújtáshoz való jog, az elkövetővel szembeni kártérítésről szóló döntéshez való jog;
• A védelemhez való jog: az áldozatoknak és családtagjaiknak joguk van ahhoz, hogy védelmet élvezzenek a másodlagos és ismételt áldozattá válás, a megfélemlítés és a megtorlás ellen. A bűncselekmények áldozatainak joguk van az egyéni elbíráláshoz.

Hogy mi kell mindahhoz, hogy a fentiek működhessenek? Elsősorban figyelem. Egymástól. Egymásra. Hogy ne fordítsuk el a tekintetünket, ha valaki bajban van.

És ezek nem csak romantikus frázisok:

szerintem mindannyian fel tudunk idézni néhány olyan esetet az életünkből, amikor valaki segíthetett volna, de úgy csinált, mintha nem látta volna, mit tesznek velünk. Dupla trauma ez: nem elég, hogy valaki bánt, de abban a pillanatban a biztonságos hátországba vetett hitednek is annyi. Mert nincs, aki nyitva tartja a szemét.

A vasárnapi „farkasszemnézés” megerősített abban, amire újságíróként annak idején felesküdtem: hogy kérdezek, meghallgatok, és hangot adok azoknak, akiknek alig hallható a hangjuk. Hogy akkor is szembe kell néznünk néha az igazsággal, ha az kényelmetlen, fájdalmas, vagy épp a mi igazságos világba vetett hitünket alapjaiban rengeti meg. (Fiala Borcsa épp egy erről szóló dokumentumfilmről írt a napokban, amelyben egy egész falu néz félre a mai napig egy pedofil elkövetővel kapcsolatban.) 

Legyen gyerek, felnőtt, nő, férfi, menekült, bevándorló vagy az EU-ban született állampolgár, az uniós törvények mindenkit védenek. Ahhoz viszont, hogy érvényesülhessenek, ránk is szükség van. Hogy ott legyünk a bajban. Feltegyük a fontos kérdéseket, és erőt adjunk a bántalmazottaknak ahhoz, hogy kiálljanak magukért. 

Hogy utána bárkinek bátran a szemébe nézhessünk abbéli nyugalmunkban, hogy rajtunk nem múlott senki fájdalma, élete, testi vagy mentális épsége. És aztán olyan felhőtlenül tudjunk nevetni, akár a gyötrelmes helyzetek után is, mint Farkas Franciska meg én az asztalnál.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / KatarzynaBialasiewicz

Csepelyi Adrienn