„Az áldozatok véréből dühöt és reményt emelünk ki” – Irániak a forradalomról

–

Nem hidzsáb- vagy iszlámellenesek

Ilnaz Shahmoradi 6 évvel ezelőtt, 18 éves korában érkezett Budapestre. Középosztálybeli családból származik, Irán egyik legvallásosabb régiójából. Bár a szülei nem erőltettek rá semmit, amiben nem akart hinni, az iszlám így is mindenütt jelen volt körülötte. Másfél évvel ezelőtt az egyik bátyja is Magyarországra költözött. A férfit még a zöld mozgalom idején tartóztatták le azért, mert demonstrált, és a család három napig azt sem tudta, hol van, él-e még. „Azon kevés szerencsések közé tartozunk, akik visszakapták a szerettüket – eleveníti fel Ilnaz, aki arról is beszél, milyen volt kamasz lányként Iránban élnie. 

– Biztosíthatlak, hogy Iránban minden egyes nő, amint kilép az otthonából, csak arra tud gondolni: »Vajon ma le fognak tartóztatni? Őrizetbe vesznek az öltözködésem, vagy a sminkem miatt? Azért, mert a párommal mutatkozom? Netán azért, mert zavarja őket, hogy túl hangosan nevetek?«”

Iránban a nőknek nem szabad nyilvánosan táncolni, énekelni sem, vagy nyugati popzenét hallgatni. 2017-ben a zumbaórákat is betiltották, „iszlámellenesnek” nyilvánítva azokat. 

A hidzsáb kötelező viselését 1979. március 7-én rendelte el Ruholláh Homeini ajatollah (utóbbi a legmagasabb rangú papi vezető elnevezése). Ekkor a nők tömegével lázadtak fel az intézkedés ellen: másnap, a nemzetközi nőnapon több mint 100 ezren gyűltek össze Teherán utcáin. Igaz, ekkor még jóformán egyetlen férfi sem csatlakozott hozzájuk. „Azt is fontos hangsúlyozni, hogy mi nem önmagában a hidzsáb vagy az iszlám ellen vagyunk. Mi azt nem akarjuk, hogy valaki ránk kényszerítse akár a kendőviselést, akár a vallást. Ez hadd lehessen mindenkinek a szabad választása” – magyarázza Ilnaz.

Ráadásul a kötelező kendőviselés messze túlmutat a merev öltözködési szabályok okozta kényelmetlenségeken. A mindennapokban rendszeres zaklatáshoz, önkényes fogva tartáshoz, kínzáshoz és egyéb bántalmazáshoz vezet, valamint a nők korlátozott hozzáférését eredményezi olyan közterekhez, mint a bankok, vagy a kormányhivatalok. 

Ne a nőket korlátozd, a férfiakat neveld! 

Anonim módon nyilatkozott egy iráni rendőr nemrég a BBC-nek. A beszámolójából kiderült, hogy az erkölcsrendészeten azt mondják nekik, azért dolgoznak, hogy megvédjék a nőket, mert ha a nők nem öltöznek megfelelően, az szexuális izgalmat kelthet a férfiakban, akik provokálhatják, megtámadhatják őket. Az erkölcsrendészet egységei általában négy-hat fős csapatokban működnek, tagjaik között nők is vannak. Direkt olyan területekre összpontosítanak, amelyeken nagy a gyalogosforgalom, „mintha vadászni mennének”. A feladataik közé tartozik az is, hogy bekényszerítsék a nőket a furgonba, és magukkal vigyék, megleckéztessék őket.

Ilnaz 15-16 éves lehetett, amikor egy ilyen teherautó 10 méterrel előtte megállt. Két nő szállt ki belőle, odajöttek hozzá, és arra kérték, menjen oda velük a kocsiban várakozó férfihoz. „Azt mondták, beszélni akar velem, de én tudtam, hogy nem szabad a jármű közelébe mennem, mert akkor nagy az esélye, hogy berángatnak, és senki sem hallja meg, ha kiabálok. Így azt válaszoltam, inkább ő jöjjön ide hozzám, ha akar valamit. Csak álltam ott, teljesen lecövekeltem. Végül megúsztam, mert lázadó voltam, de nem minden lány az. Sokan engedelmeskednek, hiszen erre nevelik őket” – emlékezett vissza a történtekre Ilnaz, aki már serdülőként sem értette, miért nem a fiúkat és a férfiakat oktatják, hogy a nők nagyobb biztonságban lehessenek.

Az iráni nők helyzete az öltözködésen túl

Arezoo M. Hosseini 27 éve él Magyarországon. Vegyészmérnök, doktori fokozatát a BME-n szerezte, jelenleg a családi vállalkozásukban dolgozik. A férje szintén iráni, 2008-ban találkoztak egy tüntetésen. Van egy fiuk, aki már itt született Budapesten. Arezoo eggyel idősebb generáció, mint Ilnaz. „Amikor 16-17 éves voltam, én magam nem bírtam Iránban maradni, mert egyszerűen azt éreztem, hogy nincsenek jogaim – meséli. – Nőként, ha például meg akarsz házasodni, felnőtt létedre is az apád engedélyét kell kérned.

Miután férjhez mentél, a férjed tulajdona leszel, mindenféle értelemben ő birtokol téged. Az ő írásos beleegyezése kell ahhoz is, hogy külföldre utazz, egyáltalán el tudd hagyni az országot. Ezek olyan dolgok, amiket emberi lényként képtelenség megemészteni” – mondja Arezoo. 

A fentiekkel összhangban, az Amnesty International 2021-es jelentéséből szintén kirajzolódnak az iráni nőket érintő jogsérelmek és veszélyek. Az egyik legsúlyosabb gond a családon belüli erőszak: a hatályos törvények nem büntetik a házasságon belüli nemi erőszakot, még kényszerházasságok esetén sem, illetve a szabályozás a megbékélést, az ügyek elsimítását helyezi előtérbe az elszámoltathatósággal szemben. Lányok esetén a legális házasodási korhatár 13 év, de ha az apjuk bírósági engedélyt kap rá, már korábban is férjhez adhatja őket. 2020 márciusa és 2021 márciusa között 31 379 olyan házasságot regisztráltak Iránban, amikor 10 és 14 év közötti lány volt a menyasszony. Ez 10,5 százalékos növekedést jelent az előző évhez képest. A szám azóta is emelkedőben van, mert a munkanélküliség, a szegénység, az infláció miatt sok családban nem tudnak enni adni a gyerekeknek, és így próbálnak gondoskodni a lányok jövőjéről.

A kisebbségeknek még rosszabb

Katayoun Hosseini félig magyar, félig afgán fiatal, klasszikus perzsa irodalmat tanul. Afganisztánból a háború elől menekülve sokan Pakisztánba, illetve Iránba emigráltak, ahogyan az ő családja is. Katayoun maga is élt Iránban, illetve sok rokona még mindig ott lakik. Köztük a nagymamája is, aki kevésbé néz ki perzsának, mint a család többi tagja, így lényegesen több diszkriminációt tapasztal annak ellenére, hogy magasan képzett mérnök, és Teherán egyik jómódúbb kerületében van az otthona.

„A legtöbb afgánt súlyos joghátrányok érik Iránban. A gyerekek alig járhatnak iskolába, sokaknak nincs biztosításuk, nem dolgozhatnak legálisan, nem kaphatnak útlevelet vagy tartózkodási engedélyt” – hangsúlyozza Katayoun. „Mi, akikkel most beszélgetsz, jellemzően (felső) középosztálybeli emberek vagyunk. Nekünk is vannak traumatizáló élményeink, de szorozd meg ezeket tízzel, és akkor kapsz képet arról, hogyan érzi magát a legtöbb ember Iránban” – teszi hozzá Ilnaz. 

„Minden iráni szenved, de ez a szenvedés nem egyenlően oszlik meg közöttünk – mutat rá Hadi Nariman, aki 13 éve él Magyarországon, szociálpszichológus és az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának oktatója. – A beludzsi emberek jobban szenvednek, a kurdok, az arabok, a munkások, a nők jobban szenvednek. A szexuális kisebbségeknek még a puszta létezését is tagadja az iszlám rezsim. Magas a korrupció, a környezetszennyezés, a munkanélküliség. Nagyon sok oka van tehát annak, miért harcolunk, de a szikrát a nők ügye lobbantotta be, ami nagyon progresszívé teszi az egész felkelést. Ettől még fontos, hogy ezeket a különböző okokat mind-mind elismerjük. Ráadásul ezek nem is járnak automatikusan együtt.

Akinek van egy darabka földje, és nem kap elég vizet, hogy megművelje, nem biztos, hogy igazán törődik a nőket érintő kérdésekkel. Mivel azonban a forradalom kollektív akciók sorozata, a különböző társadalmi rétegek, amelyek érdekei nem feltétlenül összeegyeztethetők, átmenetileg egyesülnek, és tanulnak egymástól” – világít rá az eltérő motivációkra Hadi. Szerinte nagyon sok férfi elkezdte felülvizsgálni a nőkhöz való korábbi viszonyulását, és az emberek hiedelmei napról napra változnak.

Példaként az irániak melletti berlini tüntetést említi, amelyen nagyon különböző társadalmi csoportok, összesen 80 ezer ember vett részt október végén. Arezoo is ott volt a tömegben a fiával. „Soha nem fogom elfelejteni. Annyi zászló, annyi eszme egyetlen ég alatt! Dicsőséges volt, hogy ennyien vonultunk békében, incidensek nélkül” – emlékezik vissza az eseményre. 

Mélyről építkező kulturális forradalom

Hadi 2009-ben jött el Iránból. Ahogy mondja, „keserédes kép él a fejében” az országról, ahová soha nem tért vissza, és amit a képzeletében teremtett valamennyire újjá. Sokat álmodik Iránról, különösen az ottani ízekről. „Nem volt könnyű életem. Volt egy kis lakásunk, annak a bérleti díjából tudtam ide jönni. Úgy voltam vele, hogy talán meg tudom változtatni a sorsomat, és talán ez az utolsó esélyem. Budapesten tanulni kezdtem, ma pedig az egyetemen dolgozom. De nagyon kevés embernek adatik ilyen lehetőség. Kicsit szégyellem is magam miatta, mert nálam sokkal intelligensebb, sokkal tehetségesebb emberek küszködnek Iránban. Ha az uralkodó osztályhoz tartozol, még saját diszkód és bárod is lehet, de ha nem, akkor jóformán semmihez sincs hozzáférésed” – hívja fel a figyelmet. 

Szerinte az egyik legfontosabb dolog, hogy a világ ne tüntetéssorozatnak, rendszerváltásnak vagy tiltakozásnak lássa az Iránban zajló eseményeket, hanem annak, ami: forradalomnak.

Az egész iráni kultúra átalakulóban van: az egykori vertikális, alá-fölé rendelt kapcsolatok – amelyekben a tekintélyelvűség uralkodik, és ahol minden egyetlen férfi körül forog – egyre inkább visszaszorulnak, és a helyükre horizontálisabb hatalmi viszonyok kerülnek.

„Emlékszem, nem olyan régen a szüzesség például még valami nagyon fontos dolog volt. A férfiak ellenőrizték házasság előtt, hogy a barátnőjük szűz-e. Ez ma már egyáltalán nem érdekli a fiatalokat. Évekig együtt élnek, és ha összeházasodnak, összeházasodnak, ha nem, nem. Az élet körforgása, maga a testi szintű létezésünk is teljesen ellentétes azzal, amit az iszlám rezsim elő akar írni nekünk” – állítja Hadi. Egy Z generációs fiatal, aki az Instáját és a TikTokját pörgeti, pontosan tudja, hogy másképp is lehet élni. „Talán nem tudják, pontosan mit akarnak (aminek veszélyes következményei lehetnek), de azt pontosan tudják, mit nem akarnak: az Iszlám Köztársaságot, és igazuk van” – mondja. 

Az új generáció tagjai sokkal naprakészebbek, mint az idősebbek, és nem értik, miért kellene a nőknek ennyire alárendelődniük.

Hadi az egyik neves iráni költő, Ahmad Samlu soraira utalva azt mondja a kormányról: „mi nem az ellenségük vagyunk, hanem a tagadásuk. Elutasítjuk azt, ahogyan gondolkodnak, és azt is, amit tesznek. A történelem előtti időkből maradtak itt, és semmi keresnivalójuk egy modern társadalomban élén. Azt üzenjük nekik, húzzanak a fenébe, mert egyszerűen nincs esélyük. Forradalom van, és azt, ami történt, már nem lehet visszacsinálni. Mindez innentől kezdve talán nem is társadalomtudomány, hanem fizika. Egy erő elszabadult, és már nem lehet megállítani. Az egész ország radikalizálódott, a legcsodálatosabb módokon. Létrejött egy norma. Mára azt, aki nincs teljes mellszélességgel a rezsim ellen, a többiek megvetik és kiközösítik.

Iránban már senki sem ugyanaz az ember, mint hetven nappal ezelőtt.”

Kegyetlen diktatúra

„Én nem tanultam politikatudományokat. De anya vagyok, és sosem fogom megbocsátani nekik, hogy gyerekeket ölnek” – mondja Arezoo. „Nincs olyan nap, hogy ne sírnánk” – teszi hozzá Ilnaz. Emberi jogi szervezetek eddigi adatai alapján két hónap alatt 56 gyereket és 365 felnőttet gyilkoltak meg a hatóságok, de a valóságban ennél sokkal többen lehetnek az áldozatok. Ráadásul november közepén 5 emberre halálbüntetést is kiszabtak. Ez azért is végtelenül riasztó fejlemény, mert mintegy 17 ezer tüntetőt tartanak fogva jelenleg is a börtönökben. Nem mellesleg Irán az egyik olyan ország, amelyben a legtöbb kivégzést hajtják végre a világon: 2010 óta körülbelül 6885 embert semmisítettek meg. 

Korábban, 1988-ban, az Iszlám Köztársaság néhai alapítója, Ruholláh Homeini ajatollah parancsára becslések szerint 2800-5000 politikai foglyot öltek meg, és helyeztek jeltelen tömegsírokba. Hadi ekkor vesztette el a nagybátyját, akit négyévesen még meglátogatott a börtönben. Hiába volt nagyon kicsi, pontosan emlékszik, milyen borzasztó volt odabent. A nagybátyja pár nap múlva már nem élt.

„A dühöt és a reményt, ezt a két nagyon fontos érzelmet az áldozatok véréből emeljük ki. Ez a rezsim embereket, gyerekeket ölt. A legszebb életeket törölte el a föld színéről az elmúlt negyvenhárom évben. Óceánnyi vér választ el minket tőlük” – összegzi Hadi. 

A legutóbbi áldozat egy kilencéves kisfiú volt, Kian Pirfalak, aki az édesapjával autózott hazafelé, amikor a rendőrök tüzet nyitottak rájuk. Kian feltaláló szeretett volna lenni, nemrég még egy videóban azt magyarázta, hogyan működik a propelleres hajó, amit ő maga készített. November 16-án lőtték mellkason, a helyszínen életét vesztette. Másnap Szijjártó Péter Budapesten fogadta az Iszlám Köztársaság gazdasági miniszterét, és úgy nyilatkozott, „szeretnék, ha Irán minél előbb vissza tudna térni a nemzetközi közösségen belüli békés együttműködés rendszerébe”. Látni a két férfi kézfogásáról készült fotókat, amelyek bejárták a közösségi médiát, sokaknak – irániaknak és azoknak, akik követik az iráni híreket – hirtelen olyan volt, mintha felrobbanna az ember szíve. 

Az irániak erősek, de pár dolgot tehetünk értük

A beszélgetőtársaim úgy érzik, egy ideig nem térhetnek vissza Iránba. Attól tartanak, amint belépnének az országba, letartóztatnák, és valószínűleg meg is kínoznák őket. Katayoun menne, de őt meg az egyetem nem engedi, így nem fog tudni eljutni azokhoz az ezeréves régészeti leletekhez, amelyeket a társai tanulmányozhatnak. „Teherán csak négyórányi repülőút, de nekem olyan, mintha fényévekre lenne” – veti fel Hadi. 

„Messziről jöttünk, egy másik kultúrából, egy másik kontinensről. De az életünk nem különbözik annyira a magyarokétól

– mutat rá Ilnaz. – Negyven éve szenvedünk egy elnyomó rendszertől, és tudom, hogy a magyaroknak is vannak hasonló tapasztalataik. Nem vagyunk annyira mások: mi is csak emberi jogokat, méltóságteli életet szeretnénk, ezért emeljük fel a hangunkat. Nem várjuk el, hogy bárki harcoljon értünk, azt megtesszük magunk.

Csak kis dolgokat szeretnénk: ha posztolnátok az ügyünkről a közösségi médiában, vagy e-mailt írnátok a politikusoknak. Talán nem lesz foganatja, de lehet, hogy igen. A nyilvánosság ereje pedig néha szó szerint életeket ment” – mondja Ilnaz, abban pedig mind a négyen egyetértenek, hogy a közömbösség ebben a helyzetben különösen fájdalmas.

„Remélem, egy nap újra leülünk ehhez az asztalhoz, és akkor átbeszéljük a jó dolgokat is, a változásokat” – búcsúzik Arezoo. Az utolsó mondat a reményé. Mert az irániak még sosem voltak ennyire egységesek és ennyire elszántak abban, hogy megdöntsék a diktatúrát. Velük van a Z generáció is, és sokan elképzelhetetlennek tartják, hogy ezekből a fiatalokból valaha az Iszlám Köztársaság engedelmes állampolgára legyen. 

Képek: Hámori Zsófia / WMN

Milanovich Domi