Milanovich Domi: Kinek kínos Gyurcsány Ferenc szerelmi viszonya?

–

Sok kérdés, sokféle válasz

Hol húzódik a határ magánügy és közügy, magánélet és politikusi szerep között? Tekintettel kellett volna-e lenni a válófélben lévő pár tízéves gyerekére vagy más hozzátartozójára? Abban a folyamatban, amely a cikk megírásától annak tálalásán keresztül a rá adott várható reakciókig tart – meddig terjed a médiában dolgozók felelőssége? És honnan kezdődik a kommentelőké? 

Másfél napja ezeken a kérdéseken töprengek, és előrebocsátom: nem mindegyikre van határozott válaszom. Azt is szeretném rögtön az elején láthatóvá tenni, hogy szerzőként-szerkesztőként magam is napi szinten találkozom a fentiekhez hasonló dilemmákkal, és bármennyire is igyekszem sokféle szempontot figyelembe véve a lehető legjobb döntéseket hozni, biztosan van, hogy ez nem sikerül. Viszont azt, hogy közösen gondolkodjunk az általam egyébként nagyra becsült újságírói műhely, a Direkt36 legutóbbi munkája kapcsán felmerült témákról, fontosnak tartom – kiváltképp egy olyan választási kampány küszöbén, amely minden eddiginél durvábbnak és személyeskedőbbnek ígérkezik. 

A zuhanás bűvöletében

Egy oknyomozó újságcikktől azt várjuk, hogy tényszerű legyen, objektív, pontos. Bár elsőre úgy tűnhet, ezt a kívánalmat csak szárazabb szövegek képesek teljesíteni, a műfaj darabjai általában nagyon is olvasmányosak, történetszerűek. A Direkt36 cikke is rögtön egy erős jelenettel indul: a DK május 8-i elnökségi ülésén nagy horderejű bejelentésre készülő Gyurcsány Ferenccel, akinek gyakorlott szónok létére a párttársai előtt végül elcsuklik a hangja, és sietve távozik a székházból. 

A XIX. századi író, Gustav Freytag vélte úgy, hogy egy elbeszélés tetőpontja mindig az a mozzanat, amikor egy hős passzívból aktívvá, vagy – mint jelen esetben – aktívból passzívvá válik, ráadásul az egyik pólus intenzitása többnyire átcsap a másikéba. Azaz Gyurcsány elnémulása, politikai bukása történetként azért is lebilincselő (akár sajnáljuk a távozását, akár örülünk neki), mert az ország egykori miniszterelnökéről van szó, aki több mint két évtizeden át a hazai politikai élet egyik meghatározó alakja volt. 

Az esemény körülményei márcsak azért is közérdeklődésre tarthatnak számot, mert a DK soha nem magyarázta meg érdemben, mi vezetett Gyurcsány visszavonulásához. Az agyunk pedig úgy működik Fritz Breithaupt kognitív idegtudós szerint, hogy

a narratív gondolkodásra az érzelmek átélése motivál minket. Befogadóként a figyelmünket adjuk, és cserébe azt kapjuk jutalmul, hogy álmélkodhatunk, szörnyülküdhetünk, kárörvendhetünk, meghatódhatunk, stb.

– írja A narratív agy című könyvében. Nem véletlen, hogy az érzelmi töltetű szavakat könnyebben elő tudjuk hívni, mint a semlegeseket; arra pedig, hogy egy regényt milyen érzés volt olvasni, még jóval azután is emlékszünk, hogy a konkrét cselekményt már rég elfelejtettük. 

Azt, hogy így lehet hatást kiváltani a közönségben, az újságírók is tudják – én is, a kollégáim is, mindannyian élünk ezzel az eszközzel. Ennek megfelelően

Galavits Patrik és Szabó András is egy alapvetően érzelemdús politikai drámát tár elénk. Ez eddig teljesen rendben van. A kérdés, hogy sérült volna-e a történet érthetősége, ha kihagyják belőle a házasságon kívüli szerelmi szálat, vagy kevésbé részletesen számolnak be róla?

A személyes politikai?

A feminizmus ‘60-as években született jelmondata, bár alapvetően más témákra vonatkozott, felhívta a figyelmet a magánélet és a társadalmi élet merev szétválasztásának buktatóira. Ha ugyanis olyan problémákat, mint a családon belüli erőszak, a láthatatlan munka vagy az idősgondozás, magánügynek tekintünk és az otthon falai közé száműzünk, azzal a szűkebb-tágabb közösség, valamint az állam felelősségét hárítjuk, a helyzet megoldásával pedig nem ritkán teljesen magukra hagyjuk az érintetteket. A privát és a nyilvános szféra közötti átjárás viszont visszafelé is működik: adódnak olyan helyzetek, amikor egy félrelépés igenis bírhat relevanciával a társadalom számára. Mondjuk,

amikor egy politikus a szeretőjével utazgat közpénzből, vagy amikor egy polgármester a házasság szentségével, a keresztény-konzervatív értékek szajkózásával házal, miközben ő maga nem így él, például jachtozást szervez prostituáltakkal. Mindez tehát lehet hitelességi kérdés, és egy politikus, sőt egy egész politikai közösség szavahihetőségével, szakmai-emberi integritásával szemben vethet fel komoly aggályokat. 

Gyurcsány Ferenc és Dobrev Klára esetében ez a helyzet kevésbé áll fenn.

Az igaz, hogy duóban vezették a DK-t, és a házasságukból, intellektuális partnerségükből, társszülőségükből nem egyszer politikai terméket csináltak, amellyel igyekeztek megnyerni maguknak a választóikat. Viszont emlékeim szerint soha nem beszéltek szexuális monogámiáról, vagy hirdették fennhangon ezen kapcsolati forma erkölcsi felsőbbrendűségét, hogy ezekből a szólamokból hasznot húzzanak. Ugyanakkor igaz az is, hogy a házasságuk története összefonódott a pártjuk történetével, így kettejük konfliktusai, elhidegülése – pláne a vezető pozíciójuknál fogva – minden bizonnyal erőteljesen hatott a közösségükben tapasztalt dinamikákra.

Az egész kérdéskört úgy, ahogy van kihagyni egy olyan újságcikkből, amely Gyurcsány távozásának és a DK mélypontjának lélektani körülményeit is igyekszik rekonstruálni, szerintem nem lehetett volna. 

Az arányok, a tálalás

Ezzel együtt, és egyebekben elismerve Galavits és Szabó munkájának érdemeit, meglehetősen furcsa felütéssel indul a szerelmi viszony bevezetése a szövegbe. Azt írják, „Molnár Csaba és Sebián-Petrovszki László szokatlan politikai problémával szembesült. Tudomásukra jutott, hogy Gyurcsánynak viszonya van a párt egyik munkatársával”. Anélkül, hogy normalizálni, mi több, bagatellizálni szeretném a házasságon kívüli, főnök-beosztott romantikus kapcsolatokat, amit a hatalmi különbségek miatt eleve problémásnak, kerülendőnek látok; azért azt mondani, hogy egy munkahelyen, legyen az akár egy politikai párt, hogy ez a probléma szokatlan volna, némileg túlzásnak tűnik a való életbeli tapasztalatokat alapul véve. 

Ezt követően négy bekezdés taglalja Gyurcsány viszonyát, és annak a Dobrevvel való házasságára gyakorolt érzelmi következményeit.

Jogos kritikának érzem, hogy ezt a részt meg lehetett volna oldani kevesebb részlettel is.

Elég lett volna annyit írni, hogy éveken át tartott viszony, a párt egyik munkatársával, nyílt titok volt, sok feszültséget okozott. A szűkszavúbb, szikárabb megfogalmazás – még ha a szöveg stílusából ki is ugrik – a pár gyerekének védelmét is szolgálta volna, aki az elmúlt hónapokban, a saját életkorának megfelelően vélhetően már kapott is magyarázatot arra, miért váltak szét a szülei.

Kínos, de kinek?

Számomra ami igazán zavarba ejtő, az, ahogy a Direkt36 a címezéssel, a Facebook-ajánlóval tálalta a szöveget. Noha tisztában vagyok azzal, hogy az információk súlyát nem kilóra mérik, azt látni érdemes, hogy a szerelmi viszonyról szóló rész az egész, egyébként árnyalt cikknek csak egy kicsi része – nagyon helyesen –,

a 75 bekezdésből mindössze 6 foglalkozik ezzel a kérdéssel. Ehhez képest a „kínos szerelmi viszony” szószerkezet nemcsak, hogy megjelenik a címben, de még azon belül is kiemelt helyet kap, rögtön a témakijelölő kifejezés, a „politikai összeomlás” mögött szerepel.

Az ajánló szintén, bár sejteti, hogy a korábbi miniszterelnök visszavonulásának több oka is volt, megnevezni valójában csak kettőt nevez meg ezek közül: a régóta húzódó szerelmi viszonyt és az ezzel járó magánéleti válságot.

Ezek a hangsúlyok viszont félrevezetőek, és a szórakoztatás, a szenzáció, az erős érzelmek terébe tolják át a szöveget, magyarul az történik, hogy a bulvárra emlékeztető módon próbálnak meg eladni egy fontos, és sok elemében összetett politikai történést feltáró oknyomozó cikket. Ez szerintem még akkor is így van, ha egyébként az újságírók nem vájkálnak Gyurcsány és Dobrev magánéletében, egyáltalán nem osztanak meg intim vagy szaftos részleteket. A szöveg nem is ítélkezik vagy moralizál, ugyanakkor a „kínos” jelző, főleg a kontextusból kiragadva a címben, projekciós felületként szolgálhat mindenféle indulatok levezetésére. 

A „kínos” szó ráadásul a címen kívül mindössze kétszer jelenik meg a szövegben: egyszer a párt vonatkozásában (kínos lenne a DK számára, ha kiderülne Gyurcsány viszonya), egyszer pedig Dobrev kapcsán, hogy őt is kínos helyzetbe hozta a kapcsolat. Az viszont, hogy kizárólag ez a két szöveghely visszhangozza a címben használt szófordulatot, meglehetősen szerencsétlen, mert –

bár nem is feltétlenül tudatosan vagy szándékosan, de – ráerősíthet azokra a káros sztereotípiákra, hogy a megcsalás a környezet vagy a megcsalt fél szégyene lenne: „az asszony hibája, hogy nem tudja megtartani a férjét”. 

Az indulatok mindig gyorsabbak a racionalitásnál 

Persze valahol az is természetes, hogy egy fontos tartalmat az érzelmekre ható módon címez, és ennek megfelelő erős vagy már-már hatásvadász ajánlóval lát el egy újságírói közösség, hogy minél több emberhez eljuttathassa a cikkét az online térben. Én is, a kollégáim is, mindannyian élünk időnként ezzel az eszközzel. A gond csak az, hogy ma már nem is a clickbait, hanem a sharebait vagy a likebait korát éljük: egy 35 millió Facebook-posztot vizsgáló kutatásban azt találták, hogy a linkek 75 százalékát anélkül osztották meg a felhasználók, hogy egyáltalán rákattintottak volna. Ha pedig le is kattintják, az emberek töredéke olvas csak figyelmesen végig egy nagyjából 15 perc olvasási idejű szöveget.

Az érzelmek viszont hamar kialakulnak, és egészen sokáig megmaradhatnak. 

A már említett Gustav Freytag és munkatársai az egyik vizsgálatukban például nem kevesebbszer, mint 19 ezerszer meséltettek újra egy történetet: az egyik résztvevő egy korábbi résztvevőtől hallotta felvételről a sztorit, majd hallás után ő is elismételte, a következő résztvevő az ebből készült felvételt hallotta, és így tovább.

Az akár több ezerszer újramesélt narratívák menet közben mintegy a harmadukra zsugorodtak, sőt, volt, hogy rájuk sem lehetett már ismerni, viszont az általuk közvetített érzelmek, a vidámság, a szomorúság, a szégyen, a kínosság megdöbbentően stabilak maradtak. Így hát ha egyszer valakire rákerül a stigma, nagyon nehezen jön le róla. 

Még úgy is, hogy napjainkban az információk elképesztően szűk érvényességi körrel rendelkeznek, ahogy arra Byung-Chul Han filozófus is felhívta a figyelmet Infokrácia című könyvében. Szerinte az aktualitások mámorában élünk, ami folyamatos nyugtalanságban tartja az idegrendszerünket. Elképesztő verseny megy az emberek figyelméért, amelynek során óhatatlanul egymásra licitálnak a médiumok – érzelmekben, újdonságban, szórakoztatásban.

De ez a dömping és ez a tempó nem kedvez a racionalitásnak, hiszen elsősorban a zsigereinkre hat, és gyakran nincs is lehetőségünk elidőzni információknál, így megnő az esélye, hogy – hacsak tudatosan nem teszünk ellene –, felületes benyomások alapján alkotunk véleményt. Mindez pedig a demokratikus működéssel is ellentétes, ami meg aztán igazán lassú, pepecselős, hosszadalmas folyamat – amit bárki tanúsíthat, aki próbált már meg csoportban konszenzusos, vagy akár csak többségi döntésre jutni. 

Együtt gyakorolni önmérsékletet

Mindezek persze bőven-bőven a Direkt36 cikkén túlmutó kérdések, és megoldásként egyelőre nincs is jobb ötletem, mint a vágy, hogy közösen gyakoroljunk önmérsékletet.

Újságíróként ahol indokolt, csavarjuk lejjebb az érzelmeket, vagy tartsunk szakmailag tisztábban magas presztízsű, lassabban és több befektetéssel készülő műfajokat, mint amilyen a tényfeltáró-oknyomozó újságírás is, amivel szemben biztosan magasabbak is az elvárások.

Olvasóként pedig olyan jó lenne, ha elmozdulnánk a mélyebb feldolgozás felé, vagy legalábbis megtanulnánk egy kicsit tovább tartalmazni a bennünk keletkező érzelmeket, mielőtt reflektálatlanul beleöntenénk őket a közösbe. Így is rengetegen fulladoznak már ott, pedig az előrejelzések szerint áprilisig még nagyobb viharok lesznek.   

Milanovich Domi