A francia szövetség döntése óriási felhördülést váltott ki futballberkekben – jellemző, hogy a COPA90, az egyik legismertebb nemzetközi szurkolói közösség egyáltalán nem női futballra specializálódott, mégis fontosnak érezte, hogy állást foglaljon az ügyben.

Noha a futballvilág még mindig meglehetősen hímsoviniszta közeg, az utóbbi évtizedben nagyon sok komoly változás zajlott le, amelynek eredményeképp a női labdarúgók reprezentációja sokat javult. Jelentős részben a közösségi médiának köszönhetően persze, önszerveződő módon, hisz a mainstream média elég lassan zárkózik fel –

a hamarosan kezdődő női világbajnokság közvetítési jogai kapcsán például több országban áll a bál, hiába múlja felül ugyanis minden nagy torna az addigi nézettségi rekordokat, a döntéshozók (ismerjük a médiát: jellemzően társadalmilag remekül beágyazott férfiak) még mindig pénzkidobásnak érzik a drága műsoridőt a nőkre pazarolni.

Az, hogy a francia szövetség tiltása a nemzetközi szurkolói csoportok ingerküszöbét is elérte, azt mutatja, hogy a helyzet javul, ám korántsem rózsás. Különösen nem a muszlim labdarúgók számára. (Érdekesség, hogy a férfifutball világában is zajlanak hasonló viták: például, hogy kell-e változtatni a meccsek időpontjain a Ramadán alatt böjtölő profi játékosok igényeinek figyelembe vétele okán – jelent-e például kimutatható hátrányt egy-egy csapat teljesítményét illetően az, ha kulcsjátékosok étlen-szomjan kényszerülnek a gyepre.)

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Les Hijabeuses (@leshijabeuses) által megosztott bejegyzés

No de vissza a hidzsábhoz. 

Nézzük az időrendet!

  • Franciaországban már a nyolcvanas évek óta ismertek elszigetelt esetek, amelyek során valakit hátrány ért azért, mert nem volt hajlandó megválni a hidzsábjától, ám 2004 óta mind élesebben megy a huzavona arról, mi és milyen mértékben takarhatja az állampolgárok arcát vallási okokból a köztereken
  • a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) 2007-ben betiltja a saját rendezésű meccseken (tehát a hatáskörébe tartozó, hivatalos nemzetközi mérkőzéseken) a vallási indíttatásból viselt fejfedőket
  • a FIFA 2014-ben, jogvédők és sportbarátok hosszas küzdelme után feloldja a tiltást 
  • 2014-ben az FFF érvényben hagyja a futballpályákra vonatkozó tiltást, 2020-ban szabálymódosítással szigorítja is azt
  • 2022-ben a Les Hijabeus kampány keretein belül női labdarúgók az Európai Tanácshoz fordulnak jogorvoslatért az ügyben
  • 2023-ban, néhány nappal ezelőtt a francia szövetség megerősíti a tiltást

Oké, de tulajdonképpen mi a gond?

A legtöbbekben érthető módon felmerül a kérdés: tulajdonképpen nem pont az a cél, hogy senkinek ne kelljen eltakarnia semmijét vallási okokból?

Nem azért harcolnak rengetegen a világban, hogy eltöröljék végre a burkát, a hidzsábot, és minden olyan ruhadarabot, amely a nők vallási alapú hátrányos megkülönböztetésének szimbóluma? De – és nem. Ez ugyanis korántsem ilyen egyszerű, pláne nem fekete-fehér helyzet. 

Az utóbbi években számos, muszlim országból származó (akár jelenleg is ott élő, magas szinten futballozó, akár pedig emigrált, máshol új életet kezdő) nővel beszélgettem a témáról. Sokan közülük az egész életüket arra tették fel, hogy mindenkinek joga legyen eldöntenie, visel-e hidzsábot sportolás közben, vagy sem.

Természetesen ez nem csupán a fociban jelent állandó feszültségforrást: néhány éve például a katari női kosárlabda-válogatott világbajnoki részvételét lehetetlenítette el a nemzetközi szövetség tiltása. És akkor meg is érkeztünk ahhoz, hol válnak ketté az érdekek: 

miközben a hosszú távú cél az, hogy szabadon dönthessenek a nők arról, viselnek-e fejfedőt, a rövid távú tiltás épp ezt a folyamatot akasztja meg. A külső szabályozás ugyanis nem számol a belső folyamatokkal: azzal, hogy minek teszi ki a nőket. 

A teljesség igénye nélkül néhány következmény:

  • számos muszlim közösségben rendszeres atrocitások érik azokat a nőket, akik sportolnak – akkor is, ha hidzsábban teszik azt, ugyanis az ilyesmi vallásilag teljesen elfogadhatatlan. Van olyan ismerősöm, akit kővel, szeméttel hajigáltak rendszeresen futballedzés közben, másnak a családját fenyegették.
  • ha meg is békélnek azzal, hogy egy nő sportol, a fedetlen fej súlyos bosszút szabadíthat a sportolónőre és annak családjára is, hiszen a fundamentalista szemlélet a nő hajának, nyakának látványát a reputáció teljes megszűnésével teszi egyenértékűvé
  • nem hivatkozhat senki arra, hogy egy nemzetközi tornán senki sem látja az illető nőket fedetlen fővel: egy-egy vb, Eb vagy épp sima bajnoki meccs is széleskörű nyilvánosságot kap, tele a közösségi média és a tévé a játékosokat mutató felvételekkel, és ezek ugyanúgy eljutnak az anyaországba, mintha ott helyben játszanának 
  • nem nehéz hát felmérni, hogy rengeteg nő egész egyszerűen nem kockáztatja majd az életét, a családtagjai testi és mentális épségét, egzisztenciáját, stb… így feladja a sportot
  • ha a kislányok nem látnak muszlim játékosokat a pályán, ők maguk biztosan nem fogják elkezdeni a sportot, hiszen nem érzik úgy, hogy szabad, vagy hogy valós alternatíva lehet a számukra
  • hosszú távon sportolók komplett generációi esnek ki az utánpótlás-nevelésből, ami a sportág fejlődésére is rányomja a bélyegét: korszakos tehetségek maradnak rejtve, világraszóló karrierek nem tudnak kibontakozni, a gyerekek példaképeket, életre szóló meccsélményeket, emlékezetes gólokat veszítenek
  • mindez további elszigetelődéshez, társadalmi kitaszítottsághoz vezet, számos kutatás bizonyítja ugyanis (meg hát józan paraszti ésszel is felfogható), hogy a közösségi sportélmények segítik az integrációt
  • a társadalmi megosztottság nemhogy csökken, de a szakadék egyre nő: ahogyan egy fekete futballista győztes gólja képes árnyaltabb gondolkodásra sarkallni a rasszista drukkereket (számtalan példát látunk erre a futballvilágban), úgy az, hogy muszlim és nem muszlim játékosok együtt küzdenek a nemzeti csapatban vagy az imádott klubban, s közben mindegyikük önmaga lehet, azt erősíti társadalmi szinten, hogy a cél közös, és együtt jó csapat vagyunk a különbözőségünk ellenére is

És hogy mindez nem csupán fantazmagória: a 2011-es női futball-világbajnokság után, amelyen a francia válogatott kiemelkedően sikeres volt és kiváló játékkal valóságos kultuszt épített maga köré a torna végére, ötezer kislány érkezett újonnan az utánpótlás-képzésbe. 

Ezek a kislányok a közvetítések (és az azokban látható példaképek, köztük több egészen kiemelkedő tehetségű muszlim futballista) nélkül sejthetően sosem mennek le futballedzésre. És ezek a kislányok ma ott vannak a korosztályos válogatottakban.

Fontos azonban tisztában lennünk azzal is: azoknak a kislányoknak a száma is több ezerre tehető, akik szeretnének, szerettek volna futballistává válni, de nem engedték őket a pálya közelébe. Számosat közülük épp a hidzsáb tiltása miatt. 

Persze mindez nem csupán Franciaországban kérdés, hanem világszerte, nemcsak a futballban, hanem sok más sportág rendezvényein. 

Gyakran hivatkoznak egyébként biztonsági okokra, mondván, egy-egy szabálytalanságnál vagy egyszerűen csak a kontaktsportágak sajátosságai miatt könnyen fojtogathat a hidzsáb. Az igazság az, hogy számos nagy sportszergyártó cég kínálatában találunk teljesen biztonságos, kényelmes, úgynevezett sporthidzsábot. Ez tehát nem lehet akadály. 

 

Hosszú távon a nők sportolási lehetőségei, a sikereik méltó elismerése, az irántuk való tisztelet csakis akkor javulhat a világban, ha minél szélesebb rétegeknek van hozzáférésük a sporthoz, minél gyakrabban jelennek meg a médiában, és a reprezentáció révén érvényesülhet a sport, a szurkolás kapcsolatteremtő, hídépítő szerepe. Ha ennek észszerű kompromisszum az ára, akkor úgy. Mert az bizonyos, hogy a nők bármely közösségének elnyomása, láthatatlanná tevése nem az egyenjogúság útja. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Adli Ghazali/Anadolu Agency

Csepelyi Adrienn