Még bőven van hova fejlődnünk, mire valódi egyenlőségről beszélhetünk

–

Elég magabiztosan csaptam le erre a témára a múlt héten, amikor szóba került a szerkesztőségben a magyarországi női egyenjogúság egyik legfontosabb mérföldkövének évfordulója. Szerettem volna jobban elmerülni a hazai nőmozgalmak fejlődésében, megnézni, honnan érkeztünk, felbecsülni, hogy a közelmúlt változásai hogyan fogják befolyásolni a jövőnket itthon. A kezdeti lelkesedés azonban hamar átcsapott rémületbe, amikor a Nőkért Egyesület honlapján rábukkantam Antoni Rita tanulmányára, amely a legjobban vezetett, leginkább átfogó írás volt, amit valaha találtam a témában, ugyanakkor ráébresztett arra is, hogy mennyivel szövevényesebb és hosszabb a magyar feminizmustörténet, mint én azt valaha hittem. 

Sajnos Ritával ellentétben az én történelemtudásom a gimnázium óta egészen megcsappant, és nincs is több tíz oldalnyi helyem, hogy megmutassam nektek egy száz éven átnyúló történet minden részletét, ám az ő tanulmányát alapul véve igyekeztem megvizsgálni, hogy merre halad a hazai feminizmus. Spoiler: a jogi egyenlőségen túl is maradtak megoldandó problémák, és az utóbbi évek eseményei több kérdést vetettek fel, mint amennyit megválaszoltak. 

Kezdetek: az úttörők

A hazai feminizmus története – vagy legalábbis a női jogoké – a XVII. század második felében kezdődött, főként röpiratokkal. Ugyan ezeket a kérelmező, nyílt leveleket női szerepben írták, szerzőik azonban többnyire férfiak voltak, és nem az emberi jogok védelmében születtek. A korai lobbi nem egyenlőséget akart kijárni a nőknek, pusztán nagyobb szabadságot ahhoz, hogy kényelmesen beteljesítsék elvárt társadalmi szerepüket anyaként és háztartásbeliként. Ez a mentalitás egyébként végigköveti a nőkérdést Magyarországon, ám erre később részletesebben kitérek

Az 1800-as évek elejétől már maguk a nők is színre léptek a róluk szóló beszélgetésben: megjelenik Újfalvy Krisztina költőnő és Molnár Borbála nyilvános levelezése, (amelyben Újfalvy szinte elsőként mondja ki, hogy a nők alárendelt helyzete társadalmi eredetű). Húsz évvel ezután végre a nők tanuláshoz való joga is terítékre kerül Takács Éva által, aki már bátran érvel amellett, hogy a nők ugyanolyan teljesítményre képesek, mint a férfiak, ha nem gátolnák őket az önfejlesztésben. Takácsot akár az első, valóban emberjogi vitaindítónak is nevezhetjük, lánya Karacs Teréz pedig meg is valósította anyja vágyát, amikor Teleki Blanka oldalán a magyar nőnevelés egyik központi alakja lett. 

Teleki 1846-ban alapított, főúri származásúaknak fenntartott leányiskolája lesz az első az országban, ahol nők tanulhatnak, az ő munkásságát pedig Veres Pálné (Beniczky Hermin) folytatja, aki az 1860–1880-as évek között létrehozza Nőképző Egyesületet, amely Deák Ferenc támogatásával alakul hivatalos oktatási intézménnyé. Ugyanebben az időszakban háromszor is felmerül a nők szavazati jogának kérdése, Madocsányi Pál, Stanescu Imre és Majoros István képviselők kezdeményezésére, de egyiküket sem veszik komolyan, sőt, utóbbi politikai karrierjének bukását is nagyrészt ennek köszönhette. 

A női megmozdulások így ezután is főként az oktatásra korlátozódtak, amelyben hatalmas előrelépést jelentett az az 1895-ben beiktatott rendelet, amely megnyitotta a magyar nők előtt az egyetemek bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészi karjait. 

A leánygimnáziumok alacsony száma miatt azonban ez a lehetőség is csak kevesek számára volt elérhető, a nők nagy hányada továbbra is kiszorult az oktatás klasszikus formáiból, ők az önképzőkörök és vitaestek világában tehettek szert némi tudásra. Ebben az időszakban engedélyezték azt is, hogy a nők tisztséget viseljenek, aminek a hatására megalakult a Nőtisztviselők Országos Egyesülete, amely 1904-ben Feministák Egyesülete néven folytatta munkásságát. Ők már nem távoli ábrándnak látták a szavazati jogot, hanem a valódi női egyenjogúság legfontosabb eszközének, amelyet minél előbb meg akartak szerezni. 

Tiltott feminizmus

A XX. század első két évtizedében a Feministák Egyesülete aktívan kampányolt a szavazati jogért, amelyet végül 1918-ban, a Károlyi-kormány alatt kaptak meg, ám csak a 24 év feletti, írástudó nőkre vonatkozott, és még egy évig nem élhettek vele. A Tanácsköztársaság évei alatt minden szakszervezeti tag rendelkezett szavazati joggal, ám az ekkor tartott nyílt választásokat aligha lehetne tisztának nevezni.

A két világháború között, valamint a második ideje alatt a mozgalom ismét a háttérbe került, ellenben megjelentek a hagyományos női szerepeket propagáló nőszervezetek is, amelyek ellen csak a Feministák Egyesülete folytatott aktív küzdelmet, mígnem 1944-ben betiltották a gyülekezési jogot. A csoport ezek után illegálisan, a tagok otthonaiban folytatott gyűléseket, ám az egyik ilyen tragédiába torkollott, amikor vezetőjüket, Mellerné Miskolczy Eugéniát elhurcolták és munkatáborba vitték – sorsa innentől ismeretlen. 

A háború után megkísérelték az újraalakulást, azonban az újonnan létrejött társadalmi rendben már nem tudtak megfelelni korábbi szerepüknek, ám az általuk korábban felvezetett kérdések így is hallgatóságra találtak.

1945-ben végre megszületett a cenzus nélküli választójog, megnyíltak az egyetemek a nők előtt, valamint családjogi és gyermeknevelési pótlékokat vezettek be. 

1949 novemberére pedig el is érkezünk az ominózus alkotmánymódosításhoz, amely kimondta a magyar nők egyenjogúságát: a törvény végérvényesen rögzítette az egyenlőséget, minden polgári és politikai, valamint gazdasági, szociális és kulturális jog tekintetében. 

Ám ez a haladás sem jöhetett létre a maga buktatói nélkül, ugyanis a törvénymódosítás elfogadásakor a Feministák Egyesületét ismét – ezúttal utoljára – betiltották. Itt tért vissza a szocializmus hatására a köztudatba az a gondolkodásmód, amely a mai napig uralja a nőjogi kérdéseket Magyarországon, vagyis: a nők azért élvezhetnek bizonyos fokú szabadságot, hogy jobban teljesítsenek a klasszikus női szerepekben.

Bár nagyobb mozgásteret kapnak, továbbra sem azon volt a hangsúly, hogy megválaszthassák a saját életútjukat, hanem az, hogy jobban összehangolhassák a munkát a házastársi teendőikkel. 

Túlterhelt szerepek

A 60-as, 70-es években bekövetkezett további változások, mint a gyes bevezetése vagy a bölcsődék hozzáférhetőségének növelése nem mentette fel a nőket az addigi társadalmi elvárások alól, csupán egy új szerepkört emelt melléjük. 

A jogaikat nem az emancipáció céljával kapták, hanem azért, mert ez megfelelt a szocializmus egyik fő elvének, mely szerint „a munka nemesít”, ezzel pedig sok szempontból még nehezebbé is vált az életük. A mai napig gyakran hallani, hogy a feminizmus túl nagy terhet ró a nőkre, mivel arra kényszeríti őket, hogy egyszerre álljanak helyt a munkahelyükön és az otthonukban, és ugyan ez bizonyos esetekben valóban igaz, a feministák pont arra törekednek, hogy a nők eldönthessék, akarják-e mindkét szerepet, esetleg egyiket sem. Ez a feszültség viszont kedvez a patriarchális rendszereknek, mivel az ezáltal túlterhelt nőknek kevesebb energiájuk marad a „lázadozásra”, és az egymásba vetett bizalmukat is megrendíti. 

Talán ez az életidegen, elzárt pozíció eredményezhette azt, hogy itthon nem alakult ki a feminizmus második, társadalmi egyenlőtlenségekre fókuszáló hulláma. 

1973-ban, Kőrösi Zsuzsa vezetésével (aki szinte az egyetlen nyilvános hangja volt a szociális változásokért reménykedőknek) létrejött egy, az abortusztörvény tervezett szigorítása elleni aláírásgyűjtés, amely hatására Kőrösit a rendszer ellenségének nyilvánították, és emigrálni kényszerült az országból. A Feministák Egyesületének eltűnése után megüresedett helyet csak 1989-ben töltötték be a Feminista Hálózat megalakulásával. Eleinte az Eötvös Klubban (a mai Centrál Kávéház) tartották a gyűléseiket, majd hivatalos bejegyzésük után vezetőjük, Adamik Mária otthonába települtek át. 

Legfontosabb célkitűzéseik között ott volt a diszkrimináció elleni küzdelem, a politikai részvétel növelése, a feminista irodalom terjesztése, és a női érdekérvényesítő csoportok létrehozása. Emellett ők voltak az egyik első olyan csoport is, amely szeretett volna fellépni a családon belüli erőszak addig tabusított, ám fájdalmasan gyakori problémája ellen. 

Ezt a feladatot végül a belőlük kiváló, Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen névre hallgató, ma is jelentős szereppel bíró NANE vette át.  

1992-ben ismét előkerült az abortusz szigorításának kérdése, amelyre a szervezet egy 13 ezer résztvevővel zajló aláírásgyűjtéssel válaszolt, amely sikeresen elérte, hogy az Országgyűlés a liberálisabb változatot szavazza meg. Bár a Feminista Hálózat azóta megszűnt, munkássága és elvei tovább élnek a korábbi tagok által alapított NANE és Labrisz egyesületekben, és sok résztvevőjük a mai napig aktív a feminista közéletben. 

Backlash – visszacsapások

Azt ugyan nem állíthatjuk, hogy kilencvenes évek óta nem történtek előrelépések a magyar nők egyenlőségében, de sokkal lassabban haladunk, mint kellene. 

A társadalmi különbségeket nem lehet egy tollvonással megszüntetni, éveken át tartó, nyilvános diskurzus és célzott érzékenyítés kell ahhoz, hogy a fejekben is átalakuljon a nőkről alkotott kép.

Az internet új felületet adott a kérdéskör megvitatására, és hatására sok olyan történetet ismerhettünk meg, amelyek ezelőtt kimaradtak a közbeszédből.

2012-ben népi kezdeményezésre az Országgyűlés napirendre tűzte a családon belüli erőszak büntetőjogi tényállásának kérdését, ám a tárgyalást este tíz óra utánra helyezték, ezzel elintézve, hogy a tévé ne közvetíthesse. A sikertelen próbálkozásra még egy fájdalmas késszúrásként hatott Varga István fideszes képviselő megjegyzése, miszerint „az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnék egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak.”

A 2013-as év két nagyon erős példát hozott magával arról, hogy a magyar nők továbbra is kiszolgáltatott helyzetben vannak: először a párját csonttörésig verő Balogh József „vakkomondoros” esetével – ami joggal vált a családon belüli erőszak hazai kabalaállatává –, majd Renner Erika szívszorító története képében, akit lúggal csonkított meg korábbi párja. 

2015-ben Kövér László megjegyzései kavartak nagy port a médiában, amikor azt nyilatkozta, szeretné, „ha lányaink az önmegvalósítás legmagasabb minőségének azt tartanák, ha unokákat szülhetnének nekünk”.

Az Országgyűlés elnökétől egyébként még az ezt követő időszakból is származnak elhíresült szónoklatok, mint például a két évvel ezelőtti, női politikusokat ekéző gyöngyszem: „[…] Nincs annál elszomorítóbb, mint amikor egy gyűlölettől eltorzult női arcot lát az ember férfi létére”.

2018-ig még jócskán kitartott az a nézet, hogy a nő feladata a szülés, minden egyéb másodlagos, amit Budaházy Edda hírhedt, Hozz Világra Egy Magyart!-mozgalma is előszeretettel terjeszt, az ő nézőpontja szerint, ha nem pottyantottál ki magadból minimum két magyar gyereket, te is felelős vagy az ország pusztulásáért.  

2020-ban pedig az azóta köztársasági elnökké emelt Novák Katalin videója emlékeztette a magyar nőket arra, hogy hol is van a helyük a társadalomban: arra kérte a nőket, ne higgyék el, hogy „ […] mint nőnek folyamatosan versenyezni kell a férfiakkal, hogy az életük minden pillanatában össze kell mérni magunkat egymással, és legalább olyan beosztással, legalább akkora fizetéssel kell rendelkeznünk, mint a másiknak.”

2021 a megtévesztően pedofiltörvénynek nevezett módosításokkal csorbította nem csak az LMBTQ-kisebbségek jogait (melyek szerény véleményem szerint elválaszthatatlanok a női jogoktól), hanem a korszerű szexuális felvilágosítást is javarészt ellehetetlenítették az iskolákban, ezzel nagyobb teret engedve a tudatlanságból kialakuló terhességeknek és szexuális visszaéléseknek. Mindezt egy olyan országban, ahol az országos arányhoz mérve legtöbb a fiatalkorú az abortuszért folyamodók között, és ahol a legtöbb nő már 15 éves kora előtt találkozik szexuális zaklatással. 

Idén szeptemberben pedig húsz év után először szigorítottak az abortusz szabályain is, igaz, véleményem szerint csupán érzelmi manipuláció formájában. A terhességmegszakítást kérelmezőknek mostantól meg kell hallgatniuk a magzat szívhangját, mielőtt átesnek a beavatkozáson. 

Nőjogok a mai Magyarországon

A konkrét események mellett az átlagos magyar nők életéről szóló statisztikák is azt mutatják, hogy még bőven van hova fejlődnünk, mire valódi egyenlőségről beszélhetünk. 

A férfiak házimunkában való részvétele Európán belül nálunk a legalacsonyabb, a nők heti tizenhat, a férfiak hét órát töltenek láthatatlan munkával, az otthonon kívül munkájukért pedig mintegy tizenkilenc százalékkal kapnak alacsonyabb fizetést, árulják el a KSH tavalyi adatai. A járványhelyzet pedig csak felerősítette ezt a szakadékot: nemcsak hogy a nők között több az egészségügyi dolgozó, és több nő hagyta ott vagy veszítette el az állását a járvány következtében, mint férfi, de a bezártság is őket sújtotta jobban: sokukat kényszerített cselédszerepbe, és a párkapcsolati erőszaknak is jobban ki voltak téve, mint korábban. 

A NANE egy nemrégiben készített felméréséből kiderült, hogy itthon több mint 226 ezren élnek bántalmazó kapcsolatban, tehát Magyarországon élete során minden ötödik nő szenved el testi vagy szexuális erőszakot a partnerétől, ám ezen eseteknek csupán öt százalékát vizsgálja ki a rendőrség. 

Emellett havonta legalább három nőt gyilkol meg jelenlegi/volt férje vagy élettársa, alkalmi partnere. És bár időközben kaptunk egy női köztársasági elnököt, Novák Katalin számára nem prioritás az isztambuli egyezmény ratifikálása, helyette ő is a gyermekszülést népszerűsíti, nem érzékelve, hogy ez esetleg segíthetné a nőket abban, hogy magabiztosan alapítsanak családot. Rajta kívül pedig még mindig nagyon kevés nő kap szerepet a politikában, a hatalomgyakorlásban érvényesülő nemi egyenjogúságot tekintve 2015 óta sereghajtók vagyunk az Európai Unióban: a közigazgatásban a nők aránya elérte a húsz százalékot, a parlamentben viszont nem több négy százaléknál. 

Összességében elmondhatjuk, hogy a magyar nők helyzete nem ment keresztül jelentős fejlődésen az utóbbi pár évtizedben, a közhangulat pedig kifejezetten olyan irányba változott, ami elfogadhatóvá teszi a szexizmust és a hátrányos megkülönböztetést – a nők mellett számos más kisebbség számára is. 

Az, hogy a politikában és a médiában hogyan beszélünk a „nőügyekről” (csak hogy a miniszterelnökünket is megemlítsem), nagy hatással van arra is, amit az átlagember gondol. Amikor azt látjuk, hogy a hatalmi pozíciókban lévők, az országunk vezetői a „genderlobbi által félrevezetett szülőgépeknek” bélyegzik a nőket, azzal mindenki más is azt az üzenetet kapja, hogy rendben van így gondolni rájuk, a nőkből pedig ezáltal kétféle, egyfajta „fight or flight” reakciót váltunk ki: vagy azonosulnak az áldozatszereppel, és szembemennek ezzel a retorikával, vagy elutasítanak minden olyan nézetet, ami azt állítja, hogy megkülönböztetésnek lennének kitéve. 

A magyar nők nem szeretik áldozatnak látni magukat, ami teljesen érhető. Azonban a szemlélet, hogy amikor elfogadjuk, hogy valaminek az áldozatai voltunk, az azt jelenti, hogy passzív, gyenge emberek vagyunk, fundamentálisan hibás. 

Az áldozati szerepkör nem azt jelenti, hogy elfogadom a sorsom és felmentem magam a társadalmi felelősségvállalás alól, hanem pont arra motivál engem, hogy kitörjek belőle. Nem sajnáltatni akarom magamat, nem mástól várok megoldást, és nem a kibúvókat keresem, hanem táplálom azt a lángot, amivel a társaimért harcolok. 

A magyar nők valóban erősek, önállóak, és képesek több fronton helytállni egyszerre, de ettől még nem leszünk immúnisak egy olyan rendszer hatásaira, amelynek az az érdeke, hogy alárendeltségben tartson minket. Nem leszünk kevesebbek attól, hogy bizonyos struktúrákban igazságtalanságok érnek minket, éppen ellenkezőleg. Áldozatnak lenni nem halálos ítélet. Áldozatnak lenni lehetőség, hogy sorsközösséget formáljunk és kiálljunk egymásért. Áldozatnak lenni nem szégyenteljes, legalábbis nem nekünk az, hanem azoknak, akik azzá tesznek minket. Sosem az oroszlánt minősíti a ketrece, de aki bezárta oda, jobban teszi, ha vigyáz a kezére.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Henrik Sorensen

Nyáry Luca