Irvin D. Yalom: Egy részem még mindig az a röstellkedő kisfiú, aki hazudik arról, melyik házban lakik

–

Pszichológia a képzeletünkben

Érdekes dolog ez Irvin D. Yalommal. Világszerte rengetegen az ő könyvei miatt kezdenek el érdeklődni a pszichológia iránt, majd lépnek maguk is erre a pályára. Az egyetemen viszont azt tapasztalják, hogy évekig még csak nem is látnak klienst, hanem anatómiát, statisztikát, kutatásmódszert tanulnak (amit egyébként nagyon meg lehet szeretni), a képzésük későbbi szakaszaiban pedig általában lebeszélik őket arról, hogy megnyíljanak a hozzájuk fordulók előtt. Hiszen ma is tartja magát az orvosi modell és a freudi megközelítés, mely szerint a szakember „üres lap”, nem közöl magáról személyes dolgokat. Mások amiatt aggódnak, hogy nehezen kezelhető érzelmek jelennének meg a terápiás térben, vagy azt gondolják, az önfeltárulkozás technikái csak Yalomnál működnek. 

Az elején fontos hangsúlyoznunk: a terapeuta saját életére vonatkozó közlései sosem öncélúak, mindig a kliens javát igyekszik szolgálni velük. Vagy a bizalom erősítése által, vagy azért, hogy megmutassa, ő maga is esendő emberi lény, aki időnként hibázik, akinek ugyanúgy félelmei, nehézségei vannak, mint bárki másnak. A terapeuta ebben a szemléletben nem elérhetetlen szakértő, hanem, ahogy Yalom fogalmaz, útitárs, aki kíséri a kliensét. És bár a könyvben idézett kutatások szerint

a terápia sikerességét a kliens motivációja (40-50%-ban), a terápia típusa és a terapeuta képességei (10-20%-ban) határozzák meg, valójában a kliens és a segítő közti kapcsolat az, ami sokat számít (30-50%-ban), és nem mellesleg a kliens motivációjára is hatással lesz.  

Nagy találkozások

„Az őszinte találkozásban mindkét ember megváltozik, ha csak percekre is” – vélte Rollo May, Yalom nagy hatású mestere (A létezés felfedezése című könyvéről itt írtam). Mindkettejük, és persze sok más kollégájuk elgondolása tulajdonképpen az, hogy ha a kliens a rendelő mikrokozmoszában tapasztalatot szerez arról, hogyan tud őszintén találkozni egy másik emberrel, akkor a hétköznapi életében is nagyobb eséllyel tud majd ilyen találkozásokat megvalósítani. 

Ehhez persze, ahogy az A szív órája című kötetből is kiderül (Park Könyvkiadó, ford. Orosz Ildikó), szükség van érzelmi rugalmasságra is, hogy kezelni tudjuk a szorongást,

merjünk konfrontálódni, ne hagyjuk, hogy a békesség megőrzésére hivatkozva kiüresedjenek a családi-baráti kapcsolataink, mert már nem tudunk hitelesen résztvenni bennük, vagy addig a pontig gyűjtjük magunkban a feszültséget, mígnem kevésbé kontrollálható formákban robban ki belőlünk.

Yalom egyik visszatérő kérdése a kötetben – „Ön szerint hogyan alakul ma az ülésünk?” – arra bátoríthat minket, hogy mi is merjünk őszintén, nyíltan beszélgetni a családtagjainkkal, a barátainkkal, a munkatársainkkal, a pszichológusunkkal a köztünk lévő kapcsolatról: ha ez elsőre félelmetesnek is tűnik, és óhatatlanul feljöhetnek konfliktusok, hosszú távon erősíti a köztünk lévő kapcsolódást, mert felfrissíti azokat az alapokat, amelyre helyeztük azt. Vagy ha kiderül, hogy ezek az alapok már nem elégségesek, akkor nem kell tovább illúziókat kergetnünk, és azok felé a kötelékek felé fordulhatunk, amelyekben önazonosak tudunk lenni, és amelyektől valódi intimitást remélhetünk. Ne onnan várjuk a gyógyulást, ahonnan a bántás jön. 

Egy óra érzelmi jelenlét

Ha valakitől kifejezetten távol állnak az instant megoldások, az Irvin D. Yalom, a nagy kérdések terapeutája. Az egzisztenciális pszichológia egyik legjelentősebb kortárs képviselőjeként ő tanított meg minket arra, hogy

az élet alapvetően, természeténél fogva is lehet nehéz – akkor is, ha nincsenek különösebb traumáink.

Mert az emberi létezés eleve magában hordozza, hogy olyan, univerzális, mindannyiunkat nyomasztó szorongásokkal kell kezdenünk valamit, mint a haláltól, a magánytól, a szabadságtól, a felelősségvállalástól és az értelemnélküliségtől való félelem. Ezek a témák pedig rendre előkerülnek egy mély, gyakran évekig tartó terápiás folyamatban. 

A fiával, Benjamin Yalommal közösen írt A szív órájában viszont a már kilencvenes éveiben járó Irvin D. Yalommal találkozunk. Egy olyan pszichiáterrel, akinek az intellektuális fénye kezd halványulni, aki egyre súlyosabb memóriazavokkal küzd, és aki a feleségét gyászolja, akivel tizennégy éves kora óta egy párt alkottak. És aki viszont, ahogy az életében mindig: továbbra is próbál segíteni. Mivel már nem tudja megjegyezni a páciensek történeteit, kitalálja, hogy mindenkivel egyetlen alkalmat vállal.

De mire lehet elég egy 60 perces konzultáció? 

Yalom maga sem tudja, de annak próbál utánajárni, hogy tud-e olyan élményt adni a kapcsolódásról, amiből az illető a későbbiekben is tud meríteni. Tehát azt nézi meg, hogy a terapeuta önfeltárása hogyan hat a kliensekre. Milyen az, amikor körültekintően, de őszintén elmondja nekik, hogyan érzi magát a társaságukban. Mivel az emberek ritkán kapnak jelentésteli visszajelzést önmagukról, sokaknak ez rengeteget számít, és szinte mindig kiderül, hogy ez összefügg a többi kapcsolatukban tapasztalt nehézségeikkel. 

Amikor pedig Yalom arra kéri őket, cseréljenek szerepet, a pszichiáter maga is példát mutat a sebezhetőség felvállalásából. Elmeséli, milyen volt Washington egyik veszélyes negyedében felnőni, az apja vegyesboltja feletti apró lakásban, szegénységben és izolációban, olyan szülők mellett, akik látástól vakulásig dolgoztak, és kevés figyelmet fordítottak rá. Milyen volt, amikor egy randit követően hazavitték, és ő úgy tett, mintha a szemközti házban lakna, mert szégyellte a családja anyagi helyzetét.

A Yalom-név fénye és súlya   

A könyvben kifejezetten érdekes, hogy mivel Yalomnak 60 perc áll csak rendelkezésére minden pácienssel, és ebből igyekszik kihozni a maximumot, szakmai szempontból egyre több (de még reális) kockázatot vállal. Elképesztő tudatosan használja azt, hogy a kliensek hozzá való kötődése nem a konzultáció első percében, hanem gyakran már évekkel, évtizedekkel korábban elkezdődött: a legtöbben ugyanis az általa írt kötetekből tanultak, olvasták a műveit, nagy tisztelői a munkásságának. De Yalom – a beszélgetőpartnereinek csak „Irv” – az iránta érzett csodálatot mindig arra fordítja, hogy felgyorsítson folyamatokat, növelje az intimitást, a bizalmat, és plusz hangsúlyt adjon egy-egy kijelentésének.

Az pedig, hogy megmutatja a saját esendőségét, tökéletlenségét, a fájdalmát, a páciensei számára is normalizálja, megengedhetővé teszi ezeket az érzéseket. 

Apád gyerekeként viselni ezt a nevet

A szív órája című könyvet Irvin D. Yalom legfiatalabbal gyerekével, Benjamin Yalommal írta, aki elmondása szerint 25 évig tudatosan kerülte a segítő pályát, mert nem akart szakmai szempontból az apja árnyékában élni, de aztán mégis úgy döntött, terapeuta lesz belőle. „A nevem miatt eleinte szörnyen nagy nyomásnak és kihívásnak éreztem, hogy nekem most elképzelhetetlenül jó terapeutának kell lennem, mert nagyon magasak az elvárások” – mesélte Ben, akivel nemrég volt alkalmam videóinterjút készíteni. – „Arra is rá kellett jönnöm, hogy bármit teszek, egyeseknek azonnal csalódást fogok okozni. Ha valaki például azért jön egy felolvasásra, mert az apámat szeretné látni, sajnálom, ő nem én vagyok. (...) Ezt már megszoktam.”

Ben az apjához hasonlóan szintén használja arra a Yalom-nevet, hogy egy-egy közlését nyomatékosítsa. Emellett azt is elmondta: szomorú módon sokkal több ember tartja saját magát jelentéktelennek, kicsinek, semminek, mint gondolnánk.

„Ha viszont én, egy »nagybetűs Yalom«, megmutatom, hogy tényleg törődöm velük, komolyan veszem azokat a kihívásokat, amelyekkel az életükben szembesülnek, akkor azt hiszem, ez velük is jobban érzékelteti azt, hogy a létezésük igenis fontos.” 

Ben Yalom a beszélgetésünk során – amely a Könyves Magazin Futurotheca nonfiction könyvfesztiválján is látható volt – ugyanazzal a közvetlenséggel, nyíltsággal, emberséggel volt jelen, amiről A szív órájában is szó van. Mesélt arról, milyen volt felnőni a 80-as években San Franciscóban, két stanfordi professzor mellett. Milyen érzést keltett benne, amikor utóbb rájött, az apja, hogy segítsen neki egy-egy érzelmileg nehéz helyzetben, a könyveiben is megírt technikáit alkalmazta. Őszintén megosztotta velem, mit visz tovább a családi örökségből, és mit igyekszik máshogy csinálni. Mennyiben más szülő, író, terapeuta, mint Irvin D. Yalom, és hogy van az édesapja manapság. 

Nekem nagy élmény volt a vele való találkozás, ami úgy érzem, változtatott rajtam, és talán nem is csak percekre, ahogy Rollo May mondja. Ha tehetitek, nézzétek, hallgassátok meg őt ti is: 

Milanovich Domi