„Ha mi nem tudunk kiállni magunkért, hogyan taníthatnánk meg erre a diákjainkat?” – Ismerjétek meg Pénzes-Ambrus Júda magyartanárt

–

Beszélgetésünk napján az idő olyan szeszélyes, akár tavasszal. Nem tudni, mire számíthat az ember, amikor kilép a lakásból, hogy éppen melyik arcát mutatja majd az ég. De nem csak kívül uralkodik bizonytalanság.

Júda csüggedten érkezik az interjú helyszínére, azt mondja, még néhány nappal ezelőtt is más hangulata és felhangja lett volna a beszélgetésünknek. Így viszont, az után, hogy több tanárt is azonnali hatállyal elbocsátottak a VI. kerületi Kölcsey Ferenc Gimnáziumból, miután részt vettek a polgári engedetlenségben, az ő szavainak is teljesen más súlya van. Épp ezért végig megfontoltan beszél, bármiféle indulat nélkül, mégis tele érzelemmel.

Teljesen megszűnik az ember biztonságérzete

„Nagyon szomorú vagyok, hogy példamutató tanárokat küldtek el, olyanokat, akik a tetteikkel arra a nevelik a diákjaikat, mennyire fontos kiállni magukért, a méltóságukért – kezdi Júda. Ő maga is volt már hasonló helyzetben, mint ez az öt ember, így nagyjából sejti, mit érezhetnek. – Amikor egy alkalommal nekem mondtak fel év közben, hónapokba telt, mire felfogtam, hogy már nem mehetek vissza, hogy azok a gyerekek már nem az én tanítványaim. Hogy nekik ugyan folytatódik tovább a tanév, amit közösen elkezdtünk, nekem viszont nem. Iszonyú érzés volt, a biztonságérzetem szűnt meg.”

De bármennyire vérlázító is ezeknek a pedagógusoknak a kirúgása, a tiltakozáshullámnak szerinte jót tesz, mert végre felrázza az embereket: a többi pedagógust, és ami nagyon fontos, a szülőket is.

„A szülők nélkül ugyanis nem fogunk tudni változást elérni, az biztos. De most már azt tapasztalom, hogy végre kezd bennük is a helyére kerülni ez az egész, már látják, hogy elsősorban nem arról szól a tiltakozásunk, hogy több pénzt akarunk. Hanem arról, hogy

ha nem rendezik a pedagógusok helyzetét, akkor szó szerint pontot lehet tenni a gyerekeik jövőjének a végére” – mondja.

És ebben a helyzetben véleménye szerint a szülők rengeteget tudnak, tudnának tenni

Nem is kellene nagy gesztusokra gondolni, már az is mérhetetlenül jólesne nekik, ha az emberek megosztanák – akár Facebookon, akár levél formájában –, mit köszönhetnek a számukra fontos pedagógusnak az életükben. Rengeteg erőt adna, amire szükségük is van, hiszen, ahogy Júda fogalmaz: a pedagógusok nem egy bátor közösség. „De ha, mondjuk, azt látjuk, hogy a szülők is támogatnak minket, hogy ott vannak velünk, mellettünk a megmozdulásokon, hogy nem küldik be a gyereküket, amikor a pedagógusok sztrájkolnak vagy polgári engedetlenséget vállalnak, akkor sok, irányukba táplált megfelelési kényszer, szorongás oszlana el bennünk.”

Júda alapvetően is aktivista lelkületű, megoldásorientált ember, aki arra fókuszál, hogy mit tud tenni egyénileg az adott ügyben. „Én nem tudok hatással lenni senkire sem ott fent. Viszont hatással tudok lenni a diákjaimra, a szülőkre, és ebben az esetben az olvasókra is.

Abban hiszek, hogy mindenkinek meg kell tennie azt, amitől tükörbe tud nézni. Én attól tudok, hogy amikor tehetem, kiállok. Hogy ha valaki fél, akkor bátorítom abban, hogy ha még bukunk is ezen az egészen, legalább elmondhatjuk, hogy kiálltunk magunkért.

Hogy a diákjainknak jó példát mutattunk ezzel, amiért nagyon büszkék lesznek ránk. Végre határokat húztunk, hogy eddig, és ne tovább. Mert amíg ezt nem tesszük meg, addig a gyerekek sem fognak tudni igazán tisztelni minket. Maximum csak sajnálni.” 

Amikor arról kérdezem, miért olyan nehéz a pedagógustársadalom számára a határhúzás, azt válaszolja: mert nincs jól definiálva, mit is jelent ennek a szakmának a művelése a gyakorlatban.

„Munkaképes állapotban kell megjelenni a diákok előtt, de hogy ez hány óra alvást takar, azt mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja. Nincs keretek közé foglalva az sem, hogy hány dolgozatot írathat valaki egy héten, vagy az, ha egy pedagógusnak, mondjuk, huszonhat órája van hetente, akkor arra mennyi időt kell készülnie. Egyszóval az elvárások nincsenek úgy rögzítve, hogy könnyű legyen eligazodni közöttük, miközben a megfelelési kényszer erős. Meg akarunk felelni a gyerekeknek, az intézmény vezetésének, a kollégáknak és a szülőknek is, ezért pedig sokan túldolgozzák magukat, ami nem jó példa a határtartásra” – fejti ki Júda. Szerinte az egyéni határhúzás eredményessége az élet szinte minden területére hatással lesz. 

Ez számára is nagy gondot okozott sokáig, családot kellett alapítania ahhoz, hogy tudatosan visszavegyen, a gyerekének és a feleségének ugyanis szüksége van arra, hogy le tudja tenni az iskolát.

„Akkor tudnak csak egy olyan embert kapni, aki képes rájuk fókuszálni. Viszont, ha én hazaviszem a dolgozatokat, az osztályom nehézségeit, a kollegiális konfliktusokat vagy azt az egészet, ami most van, akkor ők egy roncsot kapnak, egy olyan embert, aki szinte sosem elérhető számukra. De

a határhúzás segítene abban is, hogy pontosan meghatározzuk, mit is akarunk: hogy szeretnénk-e például lehetőség esetén pluszpénzért pluszmunkát vállalni, vagy megelégszünk azzal, ami van. 

Jelenleg huszonkettő-huszonhat órát kell tartanunk egy héten, viszont ha mindenkinek, mondjuk, a húsz-huszonkettő lenne az alap, azon felül lehetne pluszpénzért pluszfeladatot vállalni: osztályfőnökséget, munkaközösség-vezetést, rendezvényszervezést, ügyeletet vagy tanszobát és így tovább. Így el lehetne kerülni a másodállásokat, harmadállásokat, magántanításokat, az anyagi csődöt vagy a család összeomlását. Persze ehhez tanárok kellenek, pénz kell, és a munkánk elismerése. A mostani fizetéssel viszont maximum annyit várhatnának el, hogy mindennap megjelenjünk az iskolában” – mondja Júda, akiben az emberek kiállása és persze a diákjai tartják a lelket.

A pedagógusok számára a gyerekek jelentik az igazi gyógyírt

„Az osztályterembe lépve nincs időm azzal foglalkozni, hogy nekem épp milyen a kedvem, mert azzal kell törődnöm, ők hogy vannak, nekik milyen a kedvük.

Ez is a »baj« velünk, pedagógusokkal: azért nem tudunk határokat húzni és azokat tartani, mert nem magunkra fókuszálunk. Sőt, egyenesen az a dolgunk, hogy magunkat a lehető legtávolabb helyezzük a dolgok körforgásától, és arra a húsz-huszonnégy kicsi emberre figyeljünk mindennap, akik ránk vannak bízva.

Az ő fejlődésükre, munkájukra, lelkükre.” Amikor felvetem, hogy elképzelhető-e, hogy emiatt húzták annyi ideig csendben, egy pillanatra elgondolkodik, majd azt válaszolja: elképzelhető. 

„Tudod, sokan tanítjuk a gyerekeket arra, hogy fontos kiállni magukért. Azt képviseljük, hogy ez jó dolog, hogy az életben érték a becsület, a tisztelet. De a méltóságról nem sokat beszélünk. Nem érzem úgy, hogy sok pedagógusnál a helyén lenne ez a szó, és annak valódi jelentése. Mert különben nem hagynánk, hogy ne ugyanúgy bánjanak velünk, ahogy mi bánunk másokkal. Megérdemlem, megérdemeljük azt, hogy…” Júda nem tudja befejezni a mondatot, de én helyette is megteszem:

megérdemlik azt, hogy emberszámba vegyék őket. Hogy meghallgassák, megbecsüljék őket, akiknek annyit köszönhetünk mi is. És akiken a gyerekeink jövője is múlik.

Júda karizmatikus tanárok hatására választotta magának ezt a hivatást

Az egyikük az édesanyja volt, a másik pedig az apai nagyanyja, akik aktív dolgozó korukban – ahogy ő fogalmaz – a jó megoldások pedagógusai voltak, példátlan elhivatottsággal. Rajtuk keresztül kapott ízelítőt abból, milyen gyönyörű és izgalmas dolog gyerekekkel foglalkozni. 

„Mennyire igazságtalan, hogy az ő nevüket nem jegyzik sehol, pedig dr. Pénzes Jánosné Ábrahám Erzsébetnek és dr. Pénzes Jánosné Csernyi Katalinnak biztosan sok volt diákja hálás a mai napig” – gondolkodik el egy pillanatra.

És valóban igaza van: „A tudósokkal, kutatókkal például teli van az internet, de arról, hogy ők kiknek köszönhetően lettek sikeresek, ritkán hallunk. Azokról, akik elvezették őket a pályáig, nem találni Wikipédia-szójegyzékeket. Az a sok pedagógus, akinek szerepe van abban, hogy egy kutató eljusson egy fontos felfedezésig – vagy akár csak az egyetemig –, névtelen marad.

Mi egy névtelen tömeg vagyunk, amit vállaltunk. Senki sem kényszerített minket arra, hogy tanárok legyünk. De most szükség van rá, hogy mindenki, aki eljutott valahova az életben, az visszagondoljon ránk. Arra, hogy ha mi nem lennénk, akkor ők sem tartanának ott, ahol.”

Ahogy Júda sem, aki a családbeli inspiráló pedagógusok ellenére sokáig mégis színész akart lenni, aztán állatorvos, mint az édesapja, majd orvos. Aztán jött Virágos Kis Ági néni, a kémiatanára, akinek köszönhetően rájött, hogy a kémia a gyenge pontja, és ezt el is fogadta – egy búcsúdolgozatban megköszönte tanárának a négyéves próbálkozást. Bajusz Ági néni, az egykori osztályfőnöke, az alapos elemzés és a jó kérdezés technikáját adta át neki, ami egy életre belé ivódott, Pertis Szabi bácsival, a fizikatanárával való közös csörtéiken keresztül önismeretből tanult sokat, Horváth Feri bácsi pedig a sakkozáson keresztül mutatta meg számára, hogyan lehet az egyes tettek, események következményeit kiszámolni az ember életében. És így érkezett el oda, ahol ma van.

Tanítás során egy olyan buborék megteremtésére törekszik, ami együttműködésen alapul, amiben ő nem tudorként, hanem facilitátorként van jelen

És annak ellenére, hogy a gyerekek kedvelik, a legtöbbet mégis azoktól a diákoktól tanul, akikkel valamiféle konfliktusa adódik. „Engem a gyerekek nagyon sok mindenben nevelnek.

A csillogó szem hihetetlenül jó érzés, viszont amikor valaki, aki nem szokott lelkesedni, azt mondja időnként: »ez jó volt«, az mindent megér.

Szakiskolában szerettem a legjobban tanítani, mert az egy gyönyörű, őszinte terep. A gyerekek nem azért vannak ott, mert buták, hanem azért, mert nem tudtak megfelelni az intézményi elvárásoknak: annak, hogy csendben kell maradni órán, a helyükön ülni, csak akkor felelni, ha kérdezik őket. Az, hogy ők elfogadtak falkavezérüknek, többet jelent, mint amikor olyan iskolában tanítottam, ahol nagyon jól nevelt gyerekek ültek velem szemben, akik azt is jól tudták, hogy nekik ötösre van szükségük magyarból, és ennek megfelelően viselkedtek. Ott megjátszás volt, megfelelési kényszer.

A szakiskolában nem, ott szó szerint csodák történtek körülöttem, például amikor a rasszizmusnak meg tudtuk találni azokat a drámás jeleneteit, amelyek feldolgozásával mindenkinek alakult kicsit a világlátása” – fejti ki Júda. Szerinte egy pedagógusnak nagy szerepe van abban, hogy elfogadásra és nyitottságra neveljen, pláne, ha otthon nem ezt tapasztalja a gyerek.

Sőt, szerinte a tárgyi tudásanyag átadása már nem is központi kérdés, inkább az a feladatuk, hogy készségekben készítsék fel a diákokat a továbbiakra

Ehhez pedig segíteni kell a gyerekeket abban, hogy elhiggyék: nincs reménytelen eset, mindenki jó lehet valamiben.

„Nem az a fontos nekem, hogy mit tanultak meg irodalomból vagy nyelvtanból, hanem hogy megvan-e a kellő önismeretük, amivel a feladatnak nekivághatnak. Nem baj, ha a gyerek helyesírása nem a legjobb, csak legyen tisztában ezzel a hiánnyal, és fókuszáljon arra, ami megy. Ha jobban akar fogalmazni, akkor foglalkozzon vele, ha nem, akkor ne, de akkor ne akarjon az Eötvösbe jelentkezni.

Az a célom, hogy ezek a gyerekek olyanok legyenek, mint a cowboyhősök, akik mindenhonnan elő tudnak húzni egy készséget, amiben erősek.

A fő feladatom, hogy helyes önismerettel lássam el a gyerekeket, akik így a legtöbbet tudják kihozni magukból. Hogy segítsem őket abban, hogy boldogságra képes emberek legyenek – mert ez a legfontosabb. De ebben nem fogjuk tudni a kollégáimmal tovább támogatni őket, ha el vagyunk taposva. Nem fogunk tudni boldogságra nevelni, ha nem lesz miből.”

Júda szerint rengeteg jószándékú, önzetlen ember van ezen a pályán, akik azért dolgoznak, mert valóban jót akarnak. A gyerekeknek, a jövő generációinak. És bár elképzelhető, hogy egyszer ő is rá fog kényszerülni, hogy elhagyja a pályát – számos kollégájával egyetemben –, mégis azt mondja, bárhová sodorja is majd az élet, bármit csináljon a későbbiekben, amíg él, a lelkében mindig is tanár marad.

„De nem fogom hagyni magam kihasználni. Ha arról van szó, akkor a méltóságom, a megélhetésem, a családom – akár mentális, akár fizikai – egészsége, biztonsága, messze fontosabb, mint az az elhivatottság, amit érzek.”

***

A WMN új sorozatában olyan igazi nagybetűs pedagógusokat mutatunk be, akik a tanítást hivatásnak, sőt szenvedélynek tekintik, és akik a legnagyobb nehézségek ellenére is a pályán maradnak azért, hogy a fiatal generációk oktatásával nem kevesebbről gondoskodjanak, mint a jövőnkről. A korábbi portrénkat Eszes Valiról, a Reáltanoda utcai Eötvös József Gimnázium igazgatóhelyetteséről, ITT olvashatjátok.

Képek: Chripkó Lili / WMN

Filákovity Radojka