Eddig félmillió gyereket tett hontalanná a háború Ukrajnában… és még nincs vége

–

Minden egyes gyereket érint

A háború kirobbanásakor 5,7 millió gyerek élt Ukrajnában – és nincs közöttük olyan, akit valamilyen módon ne érintene a háború, aki számára ne okozna traumát, ami történik. A normalitás eltűnt, és a gyerekkor olyan „rutineseményei”, mint az iskolába járás, teljesen más megvilágításba kerültek. 

Becslések szerint az iskoláskorú ukrán gyerekek közül minden másodiknak gondot jelentett idén az iskolakezdés és a tanulás.

Nemcsak azért, mert több ezer iskola semmisült meg a bombázásokban, és a működőképes intézmények jó része is csak korlátozott kapacitással indult el szeptemberben (hiszen radikálisan csökkent a gyerekek és a tanárok száma is), hanem mert az iskolába járó gyerekek a nyáron nem pihentek, töltődtek, hanem többet vagy kevesebbet aggódtak, szorongtak vagy menekültek.

Mindezt a Covid két évig tartó – a gyerekek számára ma már bizonyítottan súlyos mentálhigiénés terhelést jelentő – időszaka után. 

A most külföldön élő, mintegy 650 ezer ukrán gyerek számára az oktatási rendszerbe való integráció okoz nehézséget (Magyarországon is). Az online oktatás, az informális tanulás csak részleges megoldásokat nyújt – nem kérdés, hogy az ukrán gyerekek nagy részének jelentősen sérül az alapvető joga a tanuláshoz, a képességeik kibontakoztatásához. 

Az első nap az iskolában nagy dolog Ukrajnában – a gyerekek ünneplőbe öltöznek (sokan közülük a színes, hagyományos nemzeti motívumokkal ellátott hímzett ruhát veszik fel), rengeteg a virág, a szülők büszkén kísérik a gyerekeiket, akik örülnek, hogy újra láthatják a barátaikat. Idén is, amelyik iskola ki tudott nyitni, próbált a legtöbbet megőrizni ezekből a hagyományokból.

Mert a számok és a rideg adatok mellett van egy másik valóság is. A túlélők küzdelme a normalitás fenntartására, a gyerekek védelmére. 

A hétköznapi emberek rendíthetetlen bátorságával és erejével az élet és a boldogság (vagy a boldogság illúziójának) fenntartására.

Minden egyes becsomagolt tankönyv és füzet, kihegyezett ceruza és tisztára mosott tornacipő az élet ígéretét hordozza, akkor is, ha az iskola mellett tátong egy bombatölcsér. 

Akik még a kiszolgáltatottaknál is kiszolgáltatottabbak

A lerombolt iskolaépületeket látni szívszorító, de talán még megrendítőbb rádöbbenni, mennyi gyereket és gyerekkort veszélyeztet a háború, és hogy micsoda erőfeszítéseket tesznek az Ukrajnában élő és dolgozó felnőttek azért, hogy ennek ellentartsanak. 

De nem csak az ukrajnai iskolák és iskolás gyerekek mindennapjaiba érdemes belegondolni.

A háború kirobbanásakor Ukrajnában volt a legmagasabb a családjukon kívül, állami intézményekben nevelkedő gyerekek aránya.

Az ukrán állam hatalmas intézeteket, és nagyon sok gyerekotthont működtetett, ami miatt egyébként kemény kritikák érték. Gyerekjogi szervezetek nagy erőfeszítéseket tettek azért, hogy az állam invesztáljon többet a családmegtartó szolgáltatásokba, és intézményi hálózat helyett alternatív, nevelőszülői, lakásotthoni kereteket teremtsen a családjukon kívül nevelkedő gyerekeknek. Most már sosem fog kiderülni, mi lett volna, ha.

Mert jött a háború, és a mintegy 700 gyerekotthonban, gyermekvédelmi intézményben élő körülbelül százezer gyerek sorsát kellett végiggondolni, ami sok esetben evakuálást jelentett. Irtózatosan nagy szám (csak összehasonlításképpen: Magyarországon 23 ezer gyerek nevelkedik a családján kívül, ebbe beleszámoljuk a nevelőszülőknél élőket is). 

Tehát kirobbant a háború, a gyerekek közül sokat pedig el kellett küldeni, mert az intézetek nem voltak biztonságosak. Az ott élő gyerekek többségének vannak szülei (nem árvák), viszont a családjukban nem tudtak megfelelően gondoskodni róluk, ezért kerültek állami gondoskodásba. Ehhez képest a háború kirobbanásakor akit tudtak, ezekhez a családokhoz küldtek vissza. Más gyerekek gyámokhoz kerültek, vagy más intézménybe. Hogy kivel mi lett pontosan, jelenleg nem lehet tudni.

Mintegy 26 ezer gyerek sorsáról (aktuális tartózkodási helyéről, jóllétéről) nincs információjuk sem az ukrán hatóságoknak, sem a nemzetközi segélyszervezeteknek. 

Az evakuálások fogyatékossággal élő, mentális és testi betegségekkel küszködő gyerekeket is érintettek, akiknek nem ritkán több száz kilométert kellett vonatozniuk új lakóhelyükig vagy rég nem látott szüleikhez – és vannak olyanok, akik sosem érkeztek meg a célállomásra, vagy legalábbis nem tudjuk, hogy jelenleg hol vannak. 

A csendes áldozatok

Minden háborúnak vannak vámszedői. Az emberkereskedelem, a szervkereskedelem, a szexuális visszaélések az úton lévő, családjukon kívül nevelkedő gyerekek számára valós, súlyos veszélyt jelentenek. Bízhatunk abban, hogy ezek a gyerekek jól vannak, csak nem tudjuk biztosra mondani, de valószínűbb, hogy sokan közülük veszélybe kerültek, és újabb traumákat szenvedtek el. 

Ezek a gyerekek olyan csendes áldozatai a háborúnak, akiknek a sorsa a médiában nem veszi fel a versenyt a tömegsírokban talált áldozatokéval, de akiknek az életéért egy nap majd valaki(k) felelősséget kell hogy vállaljanak. 

Az Ukrajnával kapcsolatos háborús hírekre már nem kattintanak annyian, mint februárban. A magyar nyilvánosságban az áldozatokért (akár felnőtt, akár gyerek) érzett szolidaritás és empátia nem kap akkora teret, mint kellene. Miközben alapvető emberiességi kérdés, hogy képesek vagyunk-e együttérezni azokkal, akiknek az élete a feje tetejére állt. Jó lenne táplálni ezt a lángot. Nem elfelejteni, hogy sok millió ember milyen árat fizet ezért a háborúért az életében, vagy az életével.

És nem elfelejteni, hogy minden gyerek elsősorban gyerek, és minden gyerekkor egyszeri és megismételhetetlen. 

Kiemelt kép: Getty Images / Alexey Furman

Gyurkó Szilvia