Dashrath Manjhi: a férfi, aki felesége tragikus balesete után alagutat vájt a hegybe

–

Az indiai Gehlaur déli határában egy száz méter magas hegy zárta el a falut a mindennapi élethez nélkülözhetetlen szolgáltatásoktól: az iskolák, kórházak, piacok mind a hegy túloldalán vannak. Wazirganj városa felé a közlekedés évtizedeken át 55 kilométeres kerülőt jelentett; aki rövidíteni akart, a meredek, omladékos ösvényt választhatta. A falusi asszonyok naponta megjárták ezt az utat, hiszen a szokás az volt, hogy a túloldalon napszámban dolgozó férjeiknek ételt és italt vittek.

1959 nyarán a várandós Falguni Devi is útnak indult. A rekkenő hőségben megbotlott, és a mélybe zuhant. Súlyosan megsérült. Amikor férje, Dashrath Manjhi – aki a hegy túlsó oldalán dolgozott – értesült a balesetről, kétségbeesetten indult segítségére. Az orvosi ellátás reménytelenül messze volt. Útközben, a sérülései ellenére, Falguni világra hozta kislányukat – ő maga azonban nem élte túl a balesetet.

Felesége halála mélyen megrázta Dashrath Manjhit. Lehetetlennek tűnő küldetésre szánta el magát: alagutat váj a hegybe, hogy többé senkinek ne kelljen hasonló tehetetlenséget átélnie, és baj esetén az orvosi ellátás elérhető közelségben legyen.

Manjhi a muszahar közösségben nőtt fel, a kaszthierarchia legalján. Gyerekként elszökött, és hét évig egy szénbányában dolgozott. Ott tanulta meg a kövek tudományát: mikor nyílik meg egy repedés, hogyan kell csákányt vagy vésőt fogni, mikor kell éket verni. 

Döntése nem váltott ki nagy visszhangot a faluban. Annyira bizarr ötletnek tűnt, hogy egy egyszerű napszámos, szerszámok és gépek nélkül nekiveselkedik a hegynek, hogy senki sem vette komolyan. 

„Amikor elkezdtem ütni a hegyet, bolondnak neveztek — de ettől csak még elszántabb lettem”

– mondta később Manjhi, aki eladott három kecskét, hogy vehessen egy kalapácsot, egy vésőt és egy feszítővasat, majd ezekkel az egyszerű szerszámokkal kezdett el lyukat ütni egy száz méteres hegy oldalába.

Manjhit nem tántorította el, ki mit gondol róla. A bányában megtanulta: a kőhöz türelem és anyagismeret kell. Módszere egyszerű volt: a kőzetet tűzzel hevítette, majd vízzel hirtelen lehűtötte, hogy a hőingás meggyengítse; a repedéseket kéziszerszámokkal tágította, a törmeléket pedig kézikocsiban hordta ki. Mivel a gyerekeit el kellett tartania közben, nappal dolgozott a földeken, kiegészítésként pedig pár rúpiáért csomagokat cipelt át a gerincen. Este pedig ment a hegyhez, és addig dolgozott, amíg bírta erővel – másnap pedig kezdte mindezt elölről. A haladást nem méterekben mérte, hanem tenyérnyi simább felületekben, egy-egy leütött peremben, mélyülő vájatban. Lassan haladt: gyakran napokig nem volt látványos eredmény, mégis visszament másnap és folytatta.

Centiről centire

Otthon szűkösen éltek. A gyerekekre és a pihenésre alig jutott ideje. Amikor az apja a szemére vetette, hogy elhanyagolja a családját, ő csak annyit felelt: ha végre elkészül az alagút, az egész falu élete könnyebb lesz majd.

Nem elég, hogy a faluban bolondnak tartották, a hatóságok is rendszeresen zaklatták, sőt az is előfordult, hogy letartóztatták. Manjhi azonban eltántoríthatatlanul újra és újra visszatért a hegyhez és folytatta a munkát. 

Aztán ahogy teltek-múltak az évek, egyre látványosabb eredménye lett a küzdelmeinek. A tizedik év után már messziről látszott a haladás, a megítélése pedig egyre jobb lett a faluban. Már kevesen gúnyolódtak rajta, a magánakcióból egyre inkább közösségi ügy lett. Az asszonyok olykor hagytak egy-egy adag ételt a kapujuk előtt, a férfiak pedig gyakran kölcsönadtak neki szerszámokat, ha az övé eltörött. Nap mint nap egyre több érdeklődő kérdést kapott, hogy mennyit haladt ma, mennyi híja van még, át lehet-e már tolni egy kézi kocsit az alagúton.

Aztán 1982-ben, 22 évnyi munka után végre befejezte a vállalását. A 110 méter hosszú folyósón egy ökörfogat is átfért. A korábbi 55 kilométeres kerülőút 15 kilométerre rövidült, a környék 60 falvának mindennapjai váltak könnyebbé.

A helyiek elkezdték Manjhit Babának szólítani, ami az indiai nyelvekben tiszteletreméltó embert jelent. 

Manjhi ekkor sem dőlt hátra: Delhibe indult, hogy kiharcolja: az általa vájt összekötő utat burkolják le, és a hegy túloldalán is építsenek iskolát és kórházat. Pénze azonban nem volt. Egy darabig vonattal utazott, de mivel nem volt jegye, leszállították. Ezután úgy döntött, hogy gyalog megy tovább a fővárosig. A vonatsínek mellett közel 800 kilométert gyalogolt, hogy találkozzon a miniszterelnökkel, Indira Gandhival. Egy anekdota szerint Bihar főminisztere, Nitish Kumar a fogadóóráján felállt és felajánlotta neki a saját székét tisztelete jeléül. Az állam végül földet ajándékozott Manjhinak, amit ő a kórházépítés céljára ajánlott fel:

„Nekem nem kellenek díjak, sem hírnév és pénz – utat, iskolát és kórházat akarok az embereknek, olyan keményen dolgoznak! Sokat segítene az asszonyainkon és a gyermekeinken” – idézi szavait a The Better India cikke. 

A növekvő hírnév nem változtatott szerénységén

Egyszerű, zsákvászonból varrt ruhát viselt, a lábán traktorgumiból készült csizmát; a tarisznyájában pedig sattut tartott – csicseriborsó- és gabonapor –, amit vízzel keverve ivott, mert úgy tartotta, a hőségben ez ad erőt. Udvarias, halk szavú ember volt, de ha kellett, kimondta a kellemetlen igazságot is. Szigorú önfegyelemmel dolgozott, fákat ültetett a hegyomlás ellen, és közben a mahadalit közösség egyik legszegényebb tagjaként tartotta el a családját.

Az út leaszfaltozását már nem élhette meg: 2007 nyarán, hosszas betegség után epehólyagrákban elhunyt, 73 évesen. Állami temetést kapott, a falujában emlékkapu és emlékhely őrzi a nevét. Az átjárót csak öt évvel később, 2012-ben burkolták le, harminc évvel azután, hogy kampányolni kezdett érte. 

Manjhi története közben bejárta a világot

2011-ben a Films Division of India bemutatta a The Man Who Moved the Mountain című dokumentumfilmet, amely a falubeliek emlékezete nyomán követi végig az átjáró születését.

2015-ben pedig bemutatták a Manjhi – The Mountain Man című játékfilmet. De még gyerekkönyv is készült róla: Nancy Churnin Manjhi Moves a Mountain című képeskönyve tantermek százaiban lelhető fel. Churnin szerint az a cél, hogy a gyerekek is megmozgassák a saját hegyeiket. Könyveihez tanári segédanyagokat is készít, a #MoveYourOwnMountain kezdeményezésben pedig a gyerekek konkrét jócselekedeteket dokumentálnak. A könyvhöz szabadon letölthető feladatlap is elérhető, amely kifejezetten hasznos lehet általános- és középiskolai angolórák szövegértési gyakorlataihoz is. A kontraszt erős: Manjhi analfabéta volt. Ám az életműve ma tananyag, és gyerekek ezreit tanítja kitartásra, szerénységre és a közösség erejére. 

A története beépült a politikai diskurzusba is: választási kampányok idején gyakran állítják példaként, neve rendszeresen felbukkan beszédekben és plakátokon. A családja nem nagyon örül ennek. Már csak azért sem, mert a térség most is nagyon szegény: nincs áram, elegendő víz; működő kórház és hiányos az oktatás. Sok család mélyszegénységben él, lakhatásuk bizonytalan. Manjhi fia, Bhagirath, keserű pontossággal foglalta össze a helyzetet: „Van kórház, ami apám nevét viseli, de orvos nincs mindig.”

Az alagút azonban járható. Egy ember makacs, kitartó munkája bizonyította, hogy hittel és kemény munkával a hegyek is mozdíthatók. Manjhi szimbólummá vált, közössége ügyei azonban a halála után közel húsz évvel is befejezetlenek. 

Bánhegyesi-Tóth Balázs