Halló, rendőrség? Nők elleni erőszak esetén vegyenek példát a XIII. kerületi kapitányságról!

–

Összeszorul a gyomrom, ahogy olvasom a feliratokat, pedig nem az én nevem virít a falakon. De a szöveg így is megteszi a hatását, a fenyegetettség így is bekúszik a bőröm alá. Nem tudom, melyik utcán, melyik kanyar után találom szembe magam a következővel. Kiszámíthatatlan. Ahogyan az is, hogy a zaklatás megáll-e a vakolatnál, a flaszteren, a betűk szintjén.

A bántalmazó kapcsolatok dinamikája hasonló – függetlenül attól, hogy az ország mely részén, milyen hátterű embereket érint. Az erőszak a körülményektől függetlenül hasonlóan hat annak elszenvedőjére.

Egy áldozat átlagosan 5-12 (!) intézményhez, szervezethez és hatósághoz fordul, mielőtt valódi segítséget kap – vagy megöli őt a bántalmazója.

Ha sikerül kilépni, a szakítást követő időszakban nemcsak az erőszak intenzitása, de annak gyakorisága is jelentősen növekszik. Sokan ezért mennek vissza, a fenyegetésektől való félelem jogos, nem véletlen, hogy a szakítási szándék bejelentésétől számított két évet a szakirodalom fokozott veszélyességű időszaknak tekinti.

A bántalmazó kapcsolatok dinamikája hasonló – és mint ilyen, a bosszú is. Ahogy az áldozat megerősödik annyira, hogy ellent tudjon mondani, jön a revans. Mert nem engedelmeskedik, kiáll magáért, esetleg kiszállna az erőszakos működésből. Az eszköz persze más és más, van, aki azzal fenyeget, hogy elveszi a gyereket, más erőszakos üzeneteket küldözget, elkábít és lúgot locsol a nemi szervébe, vagy egész egyszerűen megver. Tudjuk ezt tapasztalatból, a szakirodalomból, szakemberek mondják újra meg újra, hogy az áldozat félelme jogos, ahogy a fokozott veszélyességű időszak elnevezése is. Nem ritka, hogy a bántalmazó beváltja a fenyegetést.

Az viszont – ha az elmúlt kilenc évet megnézem, mióta kapcsolati erőszakkal foglalkozom – igencsak eseti, hogy ezt a fenyegetést a hatóságok komolyan vegyék. Hallgattam fröcsögő nyállal az arcomba üvöltve, hogy elveteti tőlem a gyereket – aki amúgy nem az övé. A vallomásomba, hiába meséltem, nem került be.

Voltam rendőrségen hangüzenetekkel, amik azzal fenyegették az áldozatot, hogy lámpavason fog lógni, ha beszélni mer a rendőrségnek. Elmentem vele, mert beszélni, az ügyeletes tiszt meghallgatta, és intézkedés nélkül, azzal a jó tanáccsal küldte haza, hogy menjen taxival, ha fél.

Néztem kétségbeesett szemekbe, hallgattam remegő hangokat, olvastam fenyegető üzeneteket. De valódi segítséget nagyon ritkán láttam. 

Az utóbbi hónapokban viszont, mintha változna valami. Mintha elég tragédiát néztünk volna végig, ami megakadályozható lett volna, mintha kezdenénk megérteni a működést, a dinamikát, a mintázatot. Mintha a rendőrség is egyre inkább komolyan venné a családon belüli erőszakot. Biztosan az intuíció, a rutin, meg az évek, mondhatnám keserűen, de – és hiába nem merek még bízni – valójában örülök. Örülök a nyitottságnak, a civil szervezetekkel való szorosabb együttműködésnek, annak, hogy úgy tűnik, van szándék belátásra és fejlődésre.

Örülök, ha hatékony fellépést látok – mint most, a falfirkák kapcsán. A BRFK nem legyintett, mint korábban annyiszor már, hogy ugyan, csak lekurváztak, biztosan nem gondolta komolyan. Ehelyett a XIII. Kerületi Rendőrkapitányság feljelentés alapján nyomozást rendelt el. Nemcsak rongálás, de zaklatás miatt is.

És tudom tovább fokozni (jó, nem én, hanem ők), gyanúsítottként kihallgattak egy férfit az esettel kapcsolatban, sőt őrizetbe vették, kezdeményezték a letartóztatását, vele szemben pedig távoltartást rendeltek el. 

Jó látni, hogy van ilyen. Hogy vannak helyzetek, talán egyre több, amikor az áldozat hangját meghallják, amikor bizalommal fordulhat a hatóságokhoz. Hogy akiknek hatalmában áll, nem elfordítják a fejüket és megvonják a vállukat, hanem fellépnek a zaklatás ellen.

Örülök, ha nem csak a rendőrség dolgozik az áldozatvédelmen, hogy terjed az áldozatközpontú szemlélet. Hogy a XIII. kerület önkormányzata arra jutott, hogy a helyzet nem oké – és bár a falfirkák eltávolításában általánosságban az épületek illetékesek, az önkormányzat mégsem nézi tétlenül a gyalázkodó feliratokat.  

Ezek eltávolítását támogatandó, rendszeresen hirdetnek meg pályázatokat, most azonban, a helyzetre való tekintettel, soron kívül megnyitják a lehetőséget. (Ez a hivatalos tájékoztatás szerint tegnap óta él, én nem találtam meg a kerület pályázatai között, de ez alapján nem akarom elvitatni az érdemet.) Ráadásul az önkormányzat tovább emeli a tétet: a falfirkák mielőbbi eltüntetése érdekében külön felhívják a szennyezett ingatlanok tulajdonosainak figyelmét a lehetőségre.

Álljunk meg egy pillanatra, és nézzünk végig azon, ahogy az ügyet az érintett hatóságok, önkormányzatok kezelték.

(A IV. kerülettől nem kaptam választ, de persze lehet, hogy ők is dolgoznak a problémán.) Vegyük észre a jót, a mintát, tanuljunk egymástól, meg abból, hogy így is lehet. Hogy ugyan csak egy embert gyaláznak a feliratok, de az az egy is számít. És ha van hajlandóság, nyitottság és belátás, mindannyian tehetünk azért, hogy ez ne így legyen. 

Mózes Zsófi