„A kiégésre a legnagyobb gyógyírt a gyerekek jelentik” – Ismerjétek meg Eszes Valit, a budapesti Eötvös József Gimnázium pedagógusát

–

Rossz időpontban keresem, holott pedagógusszülő gyerekeként tudhatnám, hogy a tanévkezdés előtti néhány nap mennyire sűrű – mit szépítek, sokszor maga a káosz. Arra viszont, hogy mennyire elfoglalt, és hogy úgy kellett szó szerint a napjába beszuszakolni az interjút, csak annak időpontja enged következtetni: kedd reggel, két nappal az iskolakezdés előtt, fél nyolckor ülünk le beszélgetni. Ennek ellenére egy percre sem érezteti velem, hogy terhes lenne számára a jelenlétem. Vagy azt, hogy ne lenne százszázalékig jelen a beszélgetésünkben. A lénye derűt, kedvességet és lelkiismeretességet sugároz, az ember minden szavát issza. Valahogy úgy képzelem, ez történhet a katedrán is.

Meghatározó találkozások

Valit már egészen korán elkezdte érdekelni a történelem, pici gyerekként történésznek, majd régésznek készült, ám hetedik osztályos korában odakerült hozzájuk egy pályakezdő magyar-történelem szakos tanárnő, a jelenlétével pedig a fiatal lány minden tervét felülírta. Azt, hogy mennyire jó tanítani és mennyire másként is lehet oktatni, mint azt addig megtapasztalta, ő mutatta meg neki. Pedig addig is kiváló, meghatározó pedagógusai voltak, ám Vera néni, aki később a veszprémi Lovassy László Gimnáziumban is tanította Valit, más volt.

„1978-ban, az óvilágban érettségiztem. Mindenki a konzervatívabb, frontális vonalat vitte az oktatásban, de Vera néni valahogy olyan módszerekkel kezdett el tanítani bennünket, amik a mai, innovatív oktatás világában is megállnák a helyüket. Csoportmunkát végeztetett velünk, mini projekteken dolgoztunk… egészen megdöbbentő volt az ő ösztönös képessége erre, ilyet ugyanis akkor nem tanítottak az egyetemen – tudom, mert még akkor sem találkoztam hasonló módszertannal, amikor én odakerültem” – meséli. A módszertani újítások mellett Vera néni elképesztően lelkes volt, sok mindennel foglalkozott az órákon kívül is, amibe sokszor a tanítványait is bevonta.

Pozitív életmintával szolgált Vali számára, aki már 12-13 évesen úgy gondolta, ha olyan típusú felnőtté képes magát alakítani, mint Vera néni, akkor jó dolga lesz.

Annak ellenére, hogy a családjában nem volt pedagógus, ez a találkozás sorsfordítónak bizonyult: a fiatal lány hivatást választott magának.

A korán meglelt hivatástudat azonban egyszerre lehet áldás és átok is

Áldás, mert a cél tisztán lebeg a szemünk előtt, nincs más dolgunk, „csupán” mindent megtenni az eléréséért. És átok, mert az élet sosem kiszámítható, az út olykor rögös. Vali is szembe találta magát kisebb-nagyobb göröngyökkel, amik végül nem térítették el a pályáról, ám komoly felismerésekkel jártak.

Arra ébresztették rá például, hogy nem tud „félárbócon” tanítani. El kell merülnie a tanításban teljesen, minden erejét bele kell adnia – máshogy neki nem megy.

Az elmúlt pár évben újabb rögökhöz ért az úton. Azt mondja, ezek a mostaniak a legnagyobbak, amikkel a negyvenéves pályáján találkozott.

„Tulajdonképpen számomra szerencse, hogy ennyire a pályám végén történik a közoktatásban az, ami ma van. Ha most lennék negyven körül vagy még fiatalabb, őszintén nem tudom, mit tennék. Persze eddig is voltak nehézségek, sosem volt tökéletes béke ezen az »olajfahegyen«, de a legnagyobb kételyek, nehézségek az utóbbi öt-hat évben jöttek” – mondja.

Nehéz ezt megélni, ám számára még nehezebb látni, hogy olyan kollégák adják fel a hivatásukat kényszerből, akiknek a pályán lenne a helyük. Tanárjelöltek, akik hiába végzik kiválóan a dolgukat, már az iskolában való megjelenésük pillanatában elmondják: ha meg is szerzik a diplomájukat, most nem lesznek tanárok. Vagy ott vannak Vali volt tanítványai, akik a pályán vannak és mellette dolgoznak: „ők olyan szempontból az én gyerekeim, hogy ugyanazt az ezerszázalékos odaadást képviselik, mint én, és látom rajtuk, hogy épp ezért micsoda őrületes erőfeszítést kíván tőlük, hogy huszon- illetve harmincévesen megtartsák magukat abban a reményben, hogy lesz ez még másképp”.

Vali számára borzasztó terhet jelent, hogy hatvanon túl nem tud nekik olyan mintával szolgálni, amellyel a segítségükre lehet. A „menni vagy maradni” ilyen mértékű dilemmájával ugyanis negyven év alatt nem kellett szembesülnie.

„Nem tudok stratégiát mutatni nekik arra, hogy mit tegyenek, ha valami ennyire kilátástalan, hogy hogyan tartsák meg magukat a pályán, hogyan őrizzék meg a reményt, a motivációjukat.”

A kiégésen egyvalami segít igazán

Amikor arról kérdezem, hogyan kezeli a kiégést ezen a pályán, elmosolyodik. „A kiégést a gyerekek kezelik” – mondja.

„A legjobb gyógyszer, amikor a gyerekekkel, a fiatalokkal együtt van az ember, mert őbennük rengeteg bizalom, remény, optimizmus és derű van még ma is – pedig nekik sem könnyű, ők is elég rossz mentális állapotban vannak.

De még mindig a velük való együttlét élménye jelenti a legfőbb töltekezést. Persze arra törekszem, hogy ez mindig egy adok-kapok játék legyen, és ők is tudjanak belőlem olyan energiákat kapni, ami számukra fontos. Mert ha nem, akkor az azt jelenti, kizsákmányolom őket – azt pedig nem szeretném.”

Vali emellett nagyon hisz a csapatmunkában, az együtt gondolkodásban, összekapaszkodásban a tantestületen belül is: közösen alkotni, kigondolni valami újat, előre haladni – ám erre egyre kevesebb idő van.

„Persze még a továbbképzéseket is említhetném, mert az is rengeteget számít, ha az ember fejleszti magát. Ám ezek a képzések egyrészt rengeteg pénzbe kerülnek, amit a pedagógusnak magának kell kifizetnie, másrészt olyan energiába és időbe, ami jelenleg nem áll a rendelkezésünkre.”

Holott szerinte fontos lenne ezeket a gyakorlatokat átvenni a vállalati szférából, ahol a dolgozók fejlesztésébe a cégek komoly energiákat és pénzt fektetnek. „Az iskola és az egészségügy ilyen szempontból egy érzékeny »cég« – ha nincs állandóan tréningben az ember, akkor elveszhet – és nem csak ő. A pedagóguspályán ugyanis a gyerekeinkről, a jövőnkről van szó” – teszi hozzá. 

Vali az évek során számtalan tanárjelöltnek volt a mentora, az ő szárnyai alatt rengeteg olyan fiatal formálódott, akik ma már szintén tanítanak

A tapasztalatai alapján a pedagóguslét nagyon sokszínű, és épp ezért szerinte nincsenek mestertervek, amiket követni lehetne benne. Minden út rettentően egyéni és egyedi, ehhez pedig szerinte az oktatásnak is idomulnia kellene.

„Így lehetne megtámogatni őket abban, hogy kibonthassák önmagukat, és még jobbá váljanak. Ez viszont még bonyolultabb, mintha általános irányelvekben gondolkodnánk arról, milyen a jó tanár” – teszi hozzá.

Azt mondja, épp ezért valahol érti, miért nem fog bele a mindenkori kormányzat abba, hogy elkezdje megreformálni a közoktatás világát. Ez ugyanis egy rendkívül rétegzett, minden rétegben rengeteg problémát felhalmozó történet, amelynek „csak” egy-egy szelete az alacsony bérezés és a magas óraszám – iszonyú nagy elszánást és jövőképet igényel épp ezért, hogy valaki hozzányúljon. Ilyen pedig eddig nem volt – és ma sincs. Pedig a problémát Vali szerint előbb-utóbb meg kell oldani, különben ránk omlik a rendszer – méghozzá belátható időn belül.

Persze a pedagógus nemcsak tanítja őket, hanem rengeteget tanul is a pályája során a gyerekektől

Valin például elmondása szerint sokat lazítottak a diákjai.

„Elég merev neveltetésben részesültem. Jó volt, de merev. Most sem vagyok egy teljesen laza ember, de az évek során a gyerekekkel való kapcsolódás hatására egyre könnyedebb lettem. Ettől egyre jobbnak érzem azt is, amit szakmailag nyújtani tudok nekik – ez pedig óriási ajándék. De alkalmazkodásra is nevelnek: minden évben egy-egy új generáció által megjelenik valami friss jelenség az érdeklődésükben is, ami olyan kihívást jelent számomra, aminek meg kell felelnem” – mondja izgalommal a hangjában.

Ennek (mármint az izgalomnak) pedig megvan a maga jó oka.

Amikor ugyanis Vali a pályája elején megfogalmazta, milyen pedagógus szeretne lenni, egy első hallásra meglehetősen egyszerű, ám annál összetettebb célt tűzött maga elé: hogy addig csinálja, amíg nyitott tud maradni mindenre, amíg azt érzi, van benne érdeklődés.

„Vannak »beépített embereim«, akiknek az a feladata, hogy figyelmeztessenek, ha már úgy érzik, lezárok a gyerekek, egy-egy korosztály, a tudás, a szövegek vagy az olvasás iránt. Mert ez azt jelenti, hogy eljött a befejezés ideje. Ez volt az a cél, ami mindent meghatározott, a többit pedig erre lehetett építeni.” És ő építette is nagy elánnal és szenvedéllyel.

A sikert azonban sok esetben nehéz ebben a szakmában mérni

Persze vannak objektív szakmai mutatók, mint egy jó érettségi vagy egy sikeres felsőoktatási felvételi, ám az, hogy emberileg mit nyújtott a diákjainak a pedagógus, sok esetben csak évtizedekkel később derül ki. Vali az eddigi pályája során rengeteg szívmelengető visszajelzést kapott egykori diákjaitól arról, mit jelentett nekik egy-egy mondata, gesztusa, órája, ami mind azt bizonyítja számára, hogy nem járt, nem jár rossz úton. Ám azokra is élesen emlékszik, akikkel valami miatt nem sikerült úgy kapcsolódni, és azt kihozni a közös munkából, ahogyan és amit szeretett volna.

„Mindig van a csoportban egy-két olyan fiatal, akit úgy engedek el érettségire, hogy hiányérzetem marad amiatt, mert hozzájuk nem értem el. Nincs semmi baj, de az, amit én szerettem volna megélni konkrétan velük, nem jött létre. Komoly hiányérzeteim keletkeztek emiatt az elmúlt negyven évben – hiába tudom objektíven, hogy ahogy minden pedagógus, úgy minden gyerek is más, ezért lehetetlenség mindenkivel megtalálni a közös hullámhosszt” – mondja.

Amikor arról kérdezem, le tudja-e kerekíteni ezeket a történeteket valahogy magában, határozott nemmel felel.

„Biztos, hogy le lehet, más le tudja, de nekem nem megy. Ezek velem maradnak, sőt ezek az esetek maradnak meg jobban a gondolataimban. Az érzelmeimben a sikerek, a jó kapcsolatok, a kiteljesülő utak, a gondolataimban viszont ezek a hiányok. Nagyon foglalkoztat, hogy velük miért nem jöhetett létre ez a kapcsolat. De valahol szerencsés vagyok, mert a jó élmények és a hiányok kiegyenlítettek a pályámon.”

Sosem áll le, a munka szeretete a vérében van

Vali az iskolai feladatai mellett temérdek más dolgot is csinál, például önkéntes a Bagázs Egyesületnél, akik a bagi romatelep lakóinak felzárkóztatásával foglalkoznak.

Hihetetlen energia van benne, kívülről szemlélve emberfeletti erő, amire ő szerényen csak családi örökségként hivatkozik.

„Az őseim parasztok voltak, és az az attitűd, ahogyan ők éltek – hogy hajnalban kimentek a földekre, és addig dolgoztak, amíg a nap le nem nyugodott – a véremben van. Így vagyok bekötve a világba, jobban érzem magam, ha sok feladatom van.” 

Így szinte magától értetődő volt, hogy jelentkezett a Bagázshoz, amikor az egyesületnél a járványt megelőzően olyan magyartanárt kerestek, aki a nyár alatt pótvizsgára tudja felkészíteni a gyerekeket Bagon.

„A családom rendben volt, éppen nem nyaraltunk, miért ne segítettem volna?” – teszi fel a sokak számára cseppet sem magától értetődő kérdést.

A munkája egy idő után a Covid miatt átkerült az online térbe, ám ez cseppet sem csorbított a sikerességén.

„A karantén alatt Ramit (akinek sikertörténetéről nem is olyan rég ITT írtunk) készítettem fel a magyarérettségire. Hatalmas »truváj« volt ott, hogy egy lány érettségizik, és annyira szimpatikus volt, ahogy az ottani főnököm, Timika (Kakuk Tímea, a Bagázs Egyesület munkatársa – a szerk.) ebben a történetben Rami mellé állt, hogy az egyértelművé tette számomra is: segíteni fogok. Még úgy is, hogy iszonyúan nagy kihívás volt egy olyan kislányt felkészíteni, akinek azért megvan a maga élettörténete, közoktatásbeli története, megvannak a saját göröngyei ezen az úton. De aki mégis nagyon szeretett volna tanulni” – mondja Vali. Majd szerényen hozzáteszi, hogy azért messze nem ő a legaktívabb önkéntes, hiszen – ahogy fogalmaz – csak nagyon kevés gyereknek, egy-kettőnek tud segíteni, ennyi fér bele az idejébe.

Bár azt azért nem árt hangsúlyozni, hogy ennek az általa emlegetett egy-két gyereknek szó szerint a sorsa változik meg az ő és a bagázsos kollégái munkájának köszönhetően. A bagi romatelepen született gyerekeknek ugyanis az egyetlen kitörési lehetőséget a tanulás jelenti.

Mennyi elismerés, mennyi megbecsülés kellene, hogy járjon az ilyen pedagógusoknak, mint ő – ám helyette…

Amikor arról kérdezem, milyen számára feldolgozni a szakmai megbecsülés hiányát, azt mondja: nem volt olyan időszak a negyvenéves pályafutása során, amikor össztársadalmi megbecsülést érzett volna a pedagógusszakma felé. Mindig akadtak persze, akik kifejezték a megbecsülésüket, de az össztársadalom felől azt, hogy pedagógusként a magyar értelmiség részét képezik, csak a rendszerváltás után lehetett egy rövid ideig érezni szerinte.

„Ez számomra is nehéz, de nekem olyan szempontból könnyebb, mint a pályakezdő kollégáknak, hogy mögöttem már van egy életpálya, egy batyu, ami tele van hihetetlenül sok örömmel. Egy nosztalgikus állapotban létezem, ami nem jó, viszont erőt ad a jelenhez.

A nehézség az, amit a beszélgetésünk elején is említettem: hogy az én batyumat – tele örömmel –, nem tudom átadni a pályakezdőknek. Azt nekik kell megtölteni. De nekik mivel lesz tele tíz-húsz év múlva, ha egyáltalán a pályán maradnak addig?

Ez az a lelki teher, amit jó ideje cipelek, erre keresem a választ szavakban és tettekben is: hogyan lehet mégiscsak egy olyan mintát mutatni, ami reményt ad a fiatal kollégáimnak? Hogy lehet megerősíteni őket abban, hogy annak ellenére, hogy most még több a fájdalom és a göröngy ezen az úton, mint kellene, de azért maga az út gyönyörű? Gyerekekkel lenni csodálatos dolog. És amíg a gyerekeken keresztül a jövővel találkozik az ember, addig a királyi úton jár. Hát, ezt szeretném valahogy átadni nekik. Hogy ne csak tudják, érezzék is.”

Filákovity Radojka

Képek: Kerepeczki Anna/WMN