-

A képen balról jobbra: DTK, Dr. Gyurkó Szilvia, Prónay-Zakar Gina, Rohrböck Kinga, Both Gabi, Zákányi Gáspár, Szentesi Éva, Kárpáti Judit, Kormos Anett. A laptop képernyőjén: Fiala Borcsa, Szalánczi Kriszta, Deli Csenge. És a bónusz track Londonból: Pásztory Dóri.

D. Tóth Kriszta:

Papi

A faluban ő volt A tanító. Más időket éltünk. Helyesebben, én még nem is éltem, de a róla szóló történetek beépültek a falu szövetébe. Erősítették, tarkították azt. Az átkosban járunk, egy somogyi faluban, a bonnyai dombok között húzódó völgyben. Mindenki Miska bácsija szigorú ember volt, az osztályteremben körmös, odahaza hangos szó és orgonapálca volt a jussa annak, aki ellenkezett. Akkor ez volt a módja a dolgok intézésének, és én ezzel – mai fejjel, UNICEF-nagyköveti pedigrével – nem értek egyet. De a papi szándékaiban nem kételkedem.

Jó embert akart faragni a kezei közé kerülő gyerekekből, legyenek azok a falusi kiskölykök, vagy a két saját, eleven természetű fia. Az édesapám és a nagybátyám.

Én már „puhának" ismertem meg őt. Közvetlenül azután, hogy anyám hazavitt hozzájuk a kaposvári kórházból, a papi más ember lett. Kisimult az arca, mosoly költözött a szája szegletébe, és mindannyian megismertük a finom, simogató bőrt a tenyerén. Eltűnt a szigor? Nem, dehogy. Haláláig szigorú ember maradt. Következetes, egyenes gerincű, tüzes szemű. De mi, az unokái (és főleg én, közülük az első) finoman „megreszeltük a széleket". Együtt készítettük a végzős osztályok tablóit. Na jó, ő készítette, én meg a műhelynek kinevezett udvari pajta sarkából néztem egy sámliról. Áhítattal. Megtanított a szépség, a kreativitás és a kétkezi munka tiszteletére.

Anyu és apu

Voltak jó tanáraim a köz- és felsőoktatásban eltöltött 18 év alatt. Például Vajay tanárnő, aki az érettségi banketten félrehívott és azt mondta: „Valami olyasmi van a  birtokodban, ami keveseknek. Írj!" Én akkor fel sem fogtam, mekkora jelentősége volt ennek a két rövid mondatnak. Csak később jutott eszembe, talán épp a legjobbkor – amikor az első regényemért átvettem az Aranykönyv-díjat. De anyu és apu, vagyis Tóth tanár úr és Tóth tanárnő nyomába senki sem érhet. Nekem ők a tanárok. A nagybetűsek. Pedig engem nem is tanítottak, legalábbis iskolában nem. De láttam,

hogy élnek, hogyan tekintik teljes értékű embernek a diákokat, hogyan hallgatják meg és veszik számításba az ő véleményüket is, hogyan ápolják a lelküket és pallérozzák az elméjüket.

Hogyan képesek arra, hogy egyszerre következetesen megtartsák a tekintélyüket, és nevessenek óra közben, akár saját magukon is. Mindennél többet elmond az ő kettejük pedagógusi nagyszerűségéről az, hogy a mai napig is kapok leveleket, üzeneteket volt tanítványaiktól, amelyekben őket méltatják. Pedig anyu már 19 éve nincs köztünk, és apu is nyugdíjba ment. Ők tanítottak meg tanulni, élni és szeretni.

Lola

Írhatnék ide még számos tanítót és tanárt, akiknek rengeteget köszönhetek. Vagy akiknek rengeteget köszönhet a lányom. Aki legutóbb, amikor egy barkácsáruházban jártunk, odaszaladt az egyik polchoz, leemelt róla egy autómosó szivacsot, és letette elém.

„Én ezt a zsebpénzemből megveszem, mert a sulinak nincs pénze szivacsra, és már át lehet látni a régin" – mondta.

Sokkal többet adott nekem ez a gesztusa annál, mint hogy az iskolában nincs pénz szivacsra. A gyerekem amellett, hogy jó alapot vitt magával, jó kezekben van. Szeretném, ha ott is maradna.

-

Pásztory Dóra

A fél családom pedagógus. Illetve csak volt.

Nagypapa

A nagypapám földrajzot és rajzot tanított Marcaliban, ő az egyetlen, aki erről a pályáról ment nyugdíjba már sok-sok éve. Azóta is ő mindenki „Jóska bácsija". Emlékszem, amikor náluk voltam nyáron, és elmentünk fagyizni, vagy csak a játszótérre, az út nagyjából négyszer olyan hosszú volt, mint másoknak, hisz úton-útfélen tanítványokba botlottunk, akikkel mindig váltani kellett néhány szót.

Anyu

Az anyukám folytatta a hagyományt. Kaposváron végzett a tanítóképzőn, tanított általános iskolában, majd váltott az igazi nagy, szerelmetes hivatása miatt: kozmetikus lett. Később összekötötte ezt a kettőt, és kozmetikusokat tanított az ország egyik legnagyobb szakiskolájában, Pécsen. Imádták a diákjai. Tizenegy éves koromtól egyedül nevelt, ezért ha úgy hozta a helyzet, én is bent ültem az óráim. Annyira, de annyira büszke voltam rá, főleg azért, mert láttam az őszinte tiszteletet és szeretetet a diákjai szemében.

Imádott tanítani. Ez nem volt túl nagy erény egy olyan hodályban, ahol a több évtizede ott aszalódó kollégák már zsigerből utálták a diákokat és a pályát, amin kényszerből ragadtak, a szakmát, ami leszívta az életerejüket.

Ebben a szürke, komor, megkeseredett közegben anyukám és még néhány pályakezdő, fiatalabb kollégája üde, és ezzel együtt zavaró színfoltok voltak.

Láttam, ahogy kellemetlenkedtek vele, ahogy értelmetlen harcokat vívott a kollégákkal. Szerintem csak az tartotta tíz évig a pályán, hogy bízott az iskola vezetésében, akikkel szót lehetett  érteni, akik próbálkoztak inspiráló környezetet teremteni azoknak, akik napjaik nagy részét az intézmény falain belül töltötték.

2006-ban anyukám új életet kezdett, Budapest mellé költözött a férjével. Húzta vissza a szíve a tanári pályára, vágyott arra, hogy átadja a tudását, de már nem tudott és nem akart annyit harcolni. Végül elengedte. Megmaradt a másik nagy szerelem, a „szépítészet", ahogy ő hívja. 

Nagybácsi

A nagybátyám, anyukám kilenc évvel fiatalabb öccse németet és történelmet tanított gimnáziumban, később párhuzamosan három felsőoktatási intézményben is. 

Olyan nagy hatással volt rám a személye, a tudása, az információéhsége, hogy egy évet töltöttem az ELTE német szakán annak ellenére, hogy sem affinitásom, sem tehetségem nem volt a nyelvészethez. Engem sosem tanított, de nagyon sok tanítványát megismertem. 

Ő volt a folyamatosan gondolkodó, fejlesztő, újraértelmező pedagógus. Mindig feszegette a határait, mindig olyan módszereken járt az agya, amelyekkel érdekesen, hatékonyan, tartósan át lehet adni a tudást a diákoknak.

A gimnáziumában kosárcsapatot, színjátszó kört szervezett, egyetemi tanítványaival is mindig jó kapcsolatot ápolt. Előfordult, hogy főzött nekik, finom falatokat vitt be az órájára.

Az ő sorsa viselt meg a legjobban. Nagyon sok időt töltött Németországban diákként, kutatóként, imádott ott lenni, de a diákjai mindig visszahúzták, nem akarta cserben hagyni őket. Öt éve viszont betelt nála a pohár, az igazságérzete nem bírta azt az elnyomást, azt a méltatlan, lehetetlen helyzetet és életet, amit ez a pálya adott neki. Azóta  Németországban adja át a tudását ugyanakkora szeretettel, lelkesedéssel és elhivatottsággal. Magyarként németet tanít.

A saját szememmel láttam, hogyan veszítette el a magyar oktatási rendszer ezeket a kincseket... és hogyan veszíti el folyamatosan. 

Én értük vettem fel a kockás inget. Kicsit a családomért, az ő diákjaikért, azokért a szülőkért, akiknek a gyerekei nekik köszönhetően lettek jó szakemberek, talán picit jobb emberek is. Őszinte tiszteletem mindazoké, akik még nem adták fel, és szívvel-lélekkel küzdenek. Nap mint nap bemennek az iskolába azért, hogy formáljanak valamit a világon.

Olyan jó, hogy vannak!

D. Tóth Kriszta és Pásztory Dóri