„Faltól falig tanítunk” – A háború és a választás elmosta a tanársztrájkot, pedig a gyerekeink jövője a tét

 –

Tarthatatlan a helyzet

Mind az öt beszélgetőtársam egyöntetű véleménye, hogy a sztrájkkal szinte semmit nem értek el.

Herold Eszter három kicsi gyerek anyukájaként a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium táncos- és színészszakképzésén tanít:

„Semmiféle mérhető eredménye nincs a sztrájknak – mondta. – A kormány évente tízszázalékos béremelést ígér, ami az idei évet tekintve nem is béremelés, hanem bérpótlék, azaz bármikor megvonható, nem épül be az illetményalapba, tehát a nyugdíjszámításban sem jelentkezik majd többletként.

Nemcsak most halunk éhen, hanem a nyugdíjas éveinkben is, de akkor már hatványozottan.”

Eszter nagyon aktívan részt vett a demonstrációban:

„Jelen volt tantestületünk egyharmada a figyelmeztető sztrájkban, majd – művészetoktatási intézményként – a mi iskolánk látványos performance-szal állt fel a polgári engedetlenségi mozgalmak idején. Ezt követően beleálltunk a háromnapos sztrájkba is, végig is csináltuk mindhárom napot.”

Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola vezető tanára, tankönyvszerző is hasonló véleményen van, mint Eszter:

„Az eredmények csekélyek, szinte jelentéktelenek. Egyfelől eredmény, hogy megszólalt egy vészcsengő, amin a társadalom egy – valószínűleg kisebb – része elgondolkodik. Másfelől a kormányzat nyilvánosan elismerte, hogy valóban szükség van a pedagógusok bérrendezésére. Emellett kaptunk a kormánytól egy évi tízszázalékos emelésre vonatkozó ígéretet erre és a következő két évre. Az idei tíz százalék a pótlékok (osztályfőnöki stb.) emelése, ami valójában kevesebb, mint az átfogó tízszázalékos fizetésemelés.

A jelenlegi infláció mellett ennyi emelést meg sem lehet érezni. Ha az infláció jövőre mérséklődik, az is olyan minimális javulást jelent a tanárok életkörülményeiben, ami nem növeli a pálya megtartó erejét, nem vonzza a középiskolásokat a tanárszakokra, illetve a végzős tanárszakosokat az iskolába, nem számolja fel, nem állítja meg a növekedő pedagógushiányt.

A tanárok egy része ugyanakkor megkóstolta a sztrájk és a szolidaritás ízét, ez önmagában eredmény, azonban e jó ízt is megkeseríti a közvetlen célokat illető eredmények haloványsága és a sztrájkolók, a polgári engedetlenségben részt vevők kisebbségben maradása. Mivel a háromszor tíz százalék a semminél egy egész picivel több, a mozgalomban részt vevők és az azt kívülről szemlélők élménye talán mégsem a teljes értelmetlenség. Még így is csak nagyon kevéssé erősödött a tanártársadalom, a közoktatás tragikusan gyenge immunrendszere.”

Jordán Helén, a Budaörsi Illyés Gyula Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola némettanára is azt mondta, nehéz megfogalmazni, mi tekintő eredménynek:

„Az oktatás helyzete annyira súlyos, olyan rendszerszintű problémákkal van teli, hogy a sztrájkkövetelések közt megfogalmazott bérrendezés csak tűzoltás, életmentő első lépés lenne. Ha teljesülne sem mondhatnám, hogy »akkor most elégedett vagyok«.”

Helén ugyanakkor a szolidaritást is megtapasztalta, és ez reménnyel tölti el:

„A szülők még ebben a pedagógusellenessé hangolódott/hangolt közegben is megértők, támogatók, sőt sokszor elvárásként fogalmazódik meg bennük, hogy »tegyünk már végre valamit, álljunk ki a gyerekeikért«.”

Helénnek nagyon sok erőt adott a diákok demonstrációja:

„Számomra a legmeghatározóbb pozitívum a diákok csodálatos tüntetése volt – mellettünk, a tanáraik mellett. Megszervezték magukat, sokan voltak, szépek és hangosak.

Miközben mi a tanáriban sztrájkoltunk, ők a Kossuth téren tüntettek értünk, magukért és a következő generációért.”

Fonyódi Gábor feladatkészítő, a Lauder Javne iskola tanítója (ITT és ITT szerepelt már egy korábbi cikkünkben) is elsősorban a közösségi élményt említi:

„Az öt-hat évvel ezelőtti kockás inges tüntetések – emlékeim szerint – egyre gyérebben látogatott demonstrációi után igazán megrendítő élmény volt már tömegnek nevezhető csoportosulásban állni a Kossuth téren. Sosem gondoltam volna, hogy a pedagógusok lesznek az elindítói egy ekkora méretű tiltakozásnak, ami persze a probléma drámai méreteit is mutatja.”

Lesz-e folytatás?

Herold Eszterék intézménye speciális helyzetben volt az elmúlt hetekben, hiszen művészeti iskolaként nagyon sok olyan eseményt tartottak, amelyek lehetetlenné tették, hogy mással is foglalkozzanak, mint az éppen aktuálisan fontos ügyekkel:

„Az egész éven át készülő produkciók felmutatásának ideje zajlik, fesztiválokan veszünk részt, továbbjutunk, országos döntőkre járunk. Nem volt mód sztrájkolni, mert ezek a munkák tanárnak és diáknak is egyaránt fontosak, be akartuk mutatni őket a publikumnak és a zsűrinek.

Most cseng le ez az időszak, aztán nyilván össze fogunk ülni, és – figyelve a szakszervezetek mozgását – döntünk majd arról, hogy tető alá hozunk-e újabb megmozdulást, de őszintén szólva kevés értelmét látom. A háromnapos sztrájkban is kevesen voltunk országos szinten.

Hallgat a pedagógusok nagy része, hallgatnak az egyházi iskolák, a templomokban a jelenlegi kurzus mellett prédikálnak, hallgatnak a szakképző intézmények, hiszen évekkel ezelőtt a szakoktatókat leválasztották a pedagógustársadalomról, jelentősen többet keresnek nálunk. Az óvodák és bölcsődék nagy része sem csatlakozott a sztrájkhoz, mondván, »sajnálják a kicsi gyerekeket«. Az általános iskolák zömének is csak a felső tagozata mert protestálni.

Gyakorlatilag maradtak a középiskolák, így nagyon nehéz. Elvész a jajkiáltás az érdektelenség és a hétköznapok háborús és mindenféle robajának tengerében” – sorolja a nehézségeket Eszter.

Arató László is azt mondja, hogy egyelőre nem sztrájkolnak tovább, legfeljebb ősszel. 

„A szakszervezetek azt mondták, hogy a kormányalakításig szünetel a sztrájk, azután pedig a nyári szünetig tartó kevés időben nem érdemes újrakezdeni.”

Jordán Helén is ugyanezen a véleményen van, de hozzáteszi:

„Még a választás előtt eldöntöttük, bárhogy alakul az új kormány összetétele, folytatni fogjuk.

Úgy érezzük, nem indulhat el változatlan feltételekkel egy új tanév.”

„Tesszük a dolgunkat”

Ezt Zsófi mondta, aki egy budapesti gimnáziumban tanít, és szeretne inkognitóban maradni.

Amikor a tantestület mostani hangulatáról kérdeztem Herold Esztert, megtudtam tőle, hogy alapvetően nem politizálnak az iskolában:

„Művésztanárok vagyunk, az alkotás és a tanítás az elsődleges.

A választás óta különösen kerüljük az aktuálpolitikai diskurzust. Hallgatás van.”

Arató Lászlóéknál sokan vettek részt a sztrájkban:

„Ez a közösségi élmény inkább lelkileg jelentett valamit” – mondja Arató.

A választás után azonban nem lett jobb a közérzetük:

„Az eredmény kimenetelében kevés illúziónk volt, illetve azok egy része a többségnél a kormányváltás csalfa reményéhez kapcsolódott” – árulja el.

Jordán Helén sem túl derűlátó:

„Nyilván a politikai szimpátia egy választás után befolyásolja az ember hangulatát, de újra meg kell keresnünk azokat a pontokat, amik összekötnek minket, és újra végigbeszélni az oktatással kapcsolatos, pártszimpátiától független céljainkat.”

A legégetőbb problémák

Herold Eszter szerint az egyik legnehezebben megoldható gond az állandó a túlhajszoltság:

„Rengeteg órát tartunk, nagyon sokat készülünk, a mi iskolánk különösen sok extra programban érdekelt, amikre külön próbákat tartunk, hétvégente is, hosszan, reggeltől estig, kísérünk, fesztivált szervezünk és koordinálunk, versenyeztetünk, két-három napos rendezvényekre delegáljuk diákjainkat, osztályainkat, akiket kísérünk az első naptól az utolsóig. Rettenetesen ki vagyunk merülve.

A másik égető probléma ennek függvényében a keresetünk. Nem »takarja be a hónapot«, nem tudunk rendesen öltözködni, nem járatjuk a saját gyerekeinket különórákra, nem engedhetjük őket nyári táborba, mert nem tudjuk kigazdálkodni. Ha veszek magamnak három könyvet, mert nagy szükségem van rá a munkámhoz, akkor az iskolás gyerekemnek és magamnak sem vásárolhatok tavaszi cipőt. Saját fizetésünkből próbáljuk kiszorítani az utazásainkat, a havibérletet, a telefont és telefonszámlát, amit mások a munkáltatóiktól kapnak munkaeszközként.

Évtizedek óta nincs semmiféle cafeteriánk, amiből esetleg könyvet vásárolhatnánk vagy színházba járhatnánk. Egy tanár az új operaháznak már a kakasülőjére sem tud jegyet vásárolni, nemhogy a nézőtérre. S ha valaki azt gondolná, alig dolgozunk, és kettőkor már itthon vagyunk, így »trillázva vállalhatunk másodállást«, az téved.

Négy után érünk haza, mint mindenki más, csak másokkal ellentétben mi elkezdjük javítani az esszéket, éjszakába nyúlóan. Aggódó vagy épp nemtörődöm szülőkkel levelezünk, olvasunk, információkat gyűjtünk a törzsanyag fogyaszthatóvá tételéhez. Ja, és adminisztrálunk, szintén éjszakába nyúlóan. Egyetlen másodperc sem jut másodállásra. De nagy kérdés, hogy miért is legyen predesztinálva egy teljes társadalmi réteg másodállás vállalására? Miért olyan elrugaszkodott vágy méltó módon megélni a hivatásunkból?”

Arató Lászlót az egzisztenciális gondok mellett szakmai szempontok is nyomasztják a mindennapokban:

„Az oktatás tartalomszabályozási centralizációja és a tankönyvpiac felszámolódása, a sok tantárgyból (például magyar nyelvből és irodalomból) az igen gyenge egyentankönyvek nehezítik a tanítást – mondja, majd így folytatja: – Ennek kínjait a napokban megtörtént tankönyvrendelés során is megéltük. Kísért a 2024-ben belépő új érettségi réme, ami súlyos morális-szakmai dilemma elé állítja a tanárokat. Magyarból például döntenünk kell, hogy saját meggyőződésünk szerint az olvasás, az irodalom megszerettetését, a műveknél való elidőzést, a műértés fejlesztését, a gondolkodni és beszélni tanítást, vagy az ismeretközpontú és a NAT szerinti haladást ellenőrző irodalmi feladatlap megoldására való felkészítést helyezzük az előtérbe. A modernizációs törekvések vereségét jelzi a gyakorlati szövegalkotási feladat kiiktatása is, és az, hogy a szövegértési feladatlap ezentúl leíró nyelvtani ismeretekre vonatkozó kérdéseket is tartalmaz majd. (A szóbelin eddig is voltak irodalomtörténeti, illetve nyelvtani tételek, azaz a vizsga eddig sem csak képességeket mért!)

Nem egészen lehetetlenek a kompromisszumok, de mindenképpen a tanítás színvonalának csökkenését, a tantárgy népszerűségének (további) visszaesését hozzák magukkal.

A tudományos konszenzust nélkülöző tartalmak beemeléséről most még nem is beszéltem. Emellett a szakma presztízsének állapota lecsapódik abban is, hogy gyakorlóiskolánkban több tantárgyból alig van tanárjelölt, s amelyekből vannak, ott is a legjobbak többsége nem iskolában kíván elhelyezkedni.”

Jordán Helén úgy érzi, a saját iskolája kivételezett helyzetben van:

„Úgy szoktam mondani, hogy »páholyból nézzük az oktatási rendszer összeomlását« (ami persze minket is maga alá temet majd). Motivált diákok, sokszoros túljelentkezés, egyelőre szinte észrevehetetlen tanárhiány, összetartó, jól képzett tanári kar. Szóval a felszínen úgy tűnhet, minden rendben van. De a tanárok többsége nálunk is fáradt, hajszolt. Az értelmetlen adminisztrációs és jelentési kötelezettségek rengeteg időt és energiát visznek el. Évről évre egyre küzdelmesebb, és mind több kiskaput igényel, hogy ugyanazt a programot megvalósítsuk, ami évtizedekkel ezelőtt gond nélkül ment. Olyan, mintha egy szüntelenül nehezedő akadálypályán kéne futnunk.

Ráadásul öt-tíz éven belül a tanári kar zöme nyugdíjba megy, és a munkánkat segítő, nem pedagógus munkakörben lévő dolgozók már most is folyamatosan cserélődnek.

Egy fiatal tanár a jelenlegi kezdőfizetéssel nem tud önálló életet kezdeni, teljesen érthető, ha pályaelhagyó lesz.”

A családi élet összehangolása a pedagógusi pályával 

Herold Eszter számára ez a kettős szerep egyre nagyobb gond, ráadásul évről évre mind nehezebben kezelhető és alig szelídíthető gyerekek érkeznek az iskolába. 

„Hatalmas küzdés velük az élet, és nem is mindig jó a történet vége, hiába teszek meg minden tőlem telhetőt. Sok figyelem- és viselkedészavaros, érzelmi deficitekkel küszködő, tévelygő, önmagát kereső, csonka családból érkező diákkal, motivációját vesztett, magát a közösségi média hamis tükrében mérni próbáló fiatallal találkozom, akik valamilyen szomorú függésrendszerekben léteznek.

Sokkal kimerültebben érkezem haza, mint például két évvel ezelőtt. Nemegyszer fáradtan és csüggedten. És ha belépek az ajtón, ott áll a három saját kisgyerekem. Csillogó szemekkel csüngnek rajtam, és nem értik, hogy anya miért szomorú.

A szerepütközés érzelmi vetületeit félretéve, nehéz megküzdeni az időfaktorral is. Időre lenne szükségem az elcsendesüléshez, a készüléshez, gondolkodáshoz, konstruáláshoz, időre az edzéshez (mozgástanár is vagyok), a tájékozódáshoz, szellemi táplálék begyűjtéséhez, inspirálódáshoz. Nem túlzok, ha azt mondom, erre egyetlen másodpercem sincs. Altatás közben, valamint az iskolába tartó úton tervezek, keresek zenét a mozgásfeladatokhoz, intézek levelezéseket, vagy jegyzetelek. Ha sikerül edzenem itthon, az ötéves kislányom velem együtt nyújt, ám hogy ne keseredjen el, nem végezhetek a saját szintemnek megfelelő nehézségű gyakorlatokat. A másfél éves rajtam csimpaszkodik, vagy vele együtt plankelek, vagy sehogy. Ez ideig-óráig kedves és mókás, de egy idő után felrobban az ember, és menekülni akar bárhová, ahol egyedül lehet a gondolataival, és csend veszi körül.” 

Zsófinak is három gyereke van, ők már nagyobbak, de így sem olyan egyszerű az élet: 

„Délutánonként igyekszem anya lenni, és a gyerekekkel vagyok, így aztán a készülés és dolgozatjavítás késő estére, éjjelre marad. Mielőtt gyerekeink lettek, rengeteg magántanítványom volt, ez most nem fér bele.”

Jordán Helén is nehezen egyezteti össze a munkát és a családi életet:

„A legnehezebb része a munkának akkor kezdődik, amikor hazaérek, lefuttattam a délutáni és esti programot a gyerekkel, és leülök átgondolni a másnapi órákat, elkezdek javítani, készülni.

Sokszor szoktuk mondogatni egymás közt, hogy »olyan munkát szeretnénk, ahonnan az ember egy retiküllel megy haza«. És nem egy hatalmas szatyornyi könyvvel, dolgozattal. Persze ez szimbolikusan is igaz: nagyon rossz, hisz sohasem érezheted, hogy »letetted a munkát«.

Miközben a gyereknek mesét olvasok, már ott pörög az agyamban a másnapi első óra.”

Fonyódi Gábor is osztja az előző véleményeket:

„A differenciálás tervező-szervező feladatai, a tanulók haladásának folyamatos követése nagy figyelmet, sok időt és naprakész módszertani ismereteket feltételez. Vagy a családi élet és az egyéni kedvtelések, vagy a lelkiismeretes szakmai munka közül kell választani, de az egyik biztos, hogy csorbát szenved.”

A munka tehát – az általános közvélekedéssel ellentétben – egyáltalán nem ér véget az iskolában, mindenki hazaviszi a feladatait a kötelező órái után.

Milyenek lennének az ideális feltételek?

Herold Eszter még a szakszervezetek által meghatározott heti óraszámot is soknak találja:

„Ideális esetben 18 óránál többet nem lenne szabad tanítani. Én lelkiismeretes tanár vagyok, minden órámra rengeteget készülök. Készülnék… Jelenleg erre szinte nincs mód. Faltól falig tanítunk.”

Eszter a tárgyi feltételeket is fontosnak tartja:

„Szerintem MINDEN tanár mellé kellene pedagógiai asszisztens, de az osztályfőnökök mellé mindenképpen. Az elsős kisfiam osztályában az a szerencsés helyzet jelenleg, hogy az osztálytanító mellett ott dolgozik Judit néni – reggeltől délutánig. Minden áldott percben van feladata, ketten is alig bírják az osztályt, viszont fantasztikus munkát végeznek tandemben, a gyerekek eredményei nagyon jók, korrepetálják és készségfejlesztik őket kiscsoportokban, kísérik őket mindenhová, s a légkör is kedves, emberi, közvetlen, mert van ideje egymásra gyermeknek és tanítónak. Ez lenne az ideális minden iskola minden osztályában.”

Zsófi úgy gondolja, hogy túlságosan kötik őket a merev, és sokszor a szakmával nem egyeztetett tantervek: 

„Használhassuk azokat a tankönyveket, amelyeket mi szeretnénk, ne nekünk kelljen takarítani (vagy koszban tanítani), és a tanórákhoz szükséges eszközöket (például használható kréta) beszerezni. Ne legyünk ennyire túlterhelve, sem a megtartandó órák, sem pedig a kötelező adminisztráció által.”

Jordán Helén is heti 18, maximum 20 kontaktórát látna ideálisnak, és hozzáteszi:

„Nem ártana egy tágas, jól felszerelt tanári, osztályonként maximum 30 gyerek, sokkal több autonómia minden téren, és annyi fizetés, hogy ne kelljen mellette más munkát végezni.”

Fonyódi Gábor a közös gondolkodásban hisz:

„Sokfélék vagyunk, különböző élethelyzetekben, eltérő stratégiákkal. A szakmai fórumok, a véleménycsere, közös gondolkodás szervezett és kötetlen formái azok, amik egy tantestületet kohézióját erősítik, aminek nemcsak kézzelfogható, de mágikus jelenléte belengi az iskolai folyosókat.

A szupervíziós, mentálhigiénés lehetőségek ma még talán kétes, megbélyegző eljárásoknak számítanak, ugyanakkor a pályán maradás, a kiégés elleni sikeres védekezés fontos feltételei.” 

Mi az, ami most a legjobban hiányzik az oktatásból?

Herold Eszter legfőképp a társadalmi presztízst hiányolja, és még hosszú a sor:

„Az elismertség. Az innováció. A digitális forradalom. A kortárs megközelítés. A valódi kérdésekre válaszoló, valódi tudást adó NAT. De leginkább a párbeszéd hiányzik. A bizalom. S lassan hiányzik a valódi szaktudás is.”

Zsófi nagyon röviden, de igen velősen válaszol erre a kérdésre:

„Mostanra leginkább a tanárok hiányoznak sajnos. És ha nem változik valami gyorsan az elismertségünkben, teljesen el fognak fogyni… A változáshoz pénz kell, úgyhogy a pénz hiányzik az oktatásból.”

Jordán Helén is a bizalmat hiányolja: 

„Jó volna, ha a mindenkori döntéshozók elhinnék, hogy van az oktatásnak olyan területe, ami kontroll és beavatkozás nélkül, több autonómiával jobban működik, mint központosított vezérléssel. Persze az is lehet, hogy elhiszik, csak nem az a cél, hogy jól működjön…”

Fonyódi Gábor a szakmai érveket tartja szem előtt:

„A PDSZ követelései elég pontosan megnevezik, hol a legsürgetőbb a változtatás szükségessége. A szabad tankönyvválasztás mellett fontosnak gondolnék egy átfogó, hosszú távra előretekintő, széles szakmai együttműködésen alapuló tananyagrevíziót, a képességfejlesztési területekhez kapcsolódó gazdag, könnyen adaptálható feladatokkal, a digitális és papíralapú taneszközök rendszerezett, praktikus eszköztárával. Muszáj lenne reagálni az osztálytermekben a »terepen« már évek óta tapasztalható képességbeli sokszínűségre, hiszen nagyon eltérnek az egy osztályba járó gyerekek tanulási kondíciói.”

Hogyan lehetne jobban közvetíteni a többségi társadalomnak, hogy ez mindannyiunk közös ügye?

Talán ez az a kérdés, amire a legnehezebb válaszokat adni, Herold Eszter a kormányzati szándékban látja a megoldást:

„Egyszerre kellene kezdeni fentről és lentről. Iszonyú sokat számít a közmédia állásfoglalása, látjuk, milyen erejük van az unalomig sulykolt szlogeneknek. A mai magyar kormány nem szereti a pedagógusokat. Mi lenne, ha szeretné őket? Mi lenne, ha azt hangoztatná a kormányinfókon, hogy tanítani fontos és jó, és a tanárnak tekintélye kell hogy legyen?

Mi lenne, ha nemcsak kötelességeket, de jogokat is adna a kezünkbe? Mi lenne, ha megbízna bennünk? Ha párbeszédet folytatna velünk, s erről a széles nyilvánosságot is tájékoztatná folyamatosan?

Mi lenne, ha ügye lenne a kormánynak a magyar gyerekek oktatásának minősége? Ha én miniszter lennék – ja, igen, legyen végre oktatási minisztérium, az emberre ne csak mint erőforrásra tekintsen a kormány! –, biztosan megbíznék egy marketingcsapatot azzal, hogy egyszerű, közérthető üzenetekkel lépésről lépésre átformálja az emberek gondolkodását, a közvélekedést ezen a területen. Tehát kell a kormányzati szándék a változáshoz.

Muszáj lenne beszélni erről a legkisebb helyi közösségekben, osztályok szülői csoportjaiban, iskolai fórumokon. Mert minden szülő retteg és izgul, hogy az ő szeme fénye jó tanítóhoz, jó osztályközösségbe kerül-e, felfedezik-e, gondozzák-e majd a tehetségét, foglalkoznak-e vele differenciáltan, ha bármilyen fizikai vagy mentális nehézséggel, hátránnyal küszködik… ugyanakkor nem ismerik el a szakma kiemelt fontosságát. Nem ismerik el, hogy anyagilag is becsülni kéne a pedagógusokat, hogy a fizikai és a mentális épségükre igenis vigyázni kellene, épp annak érdekében, hogy a gyerekek a legszínvonalasabb oktatást és fejlesztést kaphassák az ország minden intézményében.”

Zsófi úgy gondolja, nagyot fordulna a társadalom véleménye abban az esetben, ha csak egy-két napra vagy egy hétre mindenki kipróbálná, milyen a jelenleg adott feltételek mellett pedagógusnak lenni.

Arató László a politikai szándékot hiányolja leginkább:

„Oktatásügyi stratégia és a társadalom többségéhez eljutó kritikus hangokat is szóhoz juttató média nélkül nem lehet szemléleti változást remélni. Nem lehet kommunikálni. A horizontális, a tanárok közötti kommunikáció nagyon nehéz. Az érdekvédelmi és a szakmai szervezeteknek jelentősen erősödniük kell, azonban ennek feltételei nem kedvezők.

Máshogyan fogalmazva:

vagy a politikának kell a szemléletformáláshoz hozzájárulnia azzal, hogy kinyilvánítja és ehhez költségvetési eszközöket is hozzárendelve akcióprogrammá formálja azt a meggyőződést, hogy az oktatás az ország fejlődése szempontjából stratégiai ágazat, vagy a pedagógustársadalomnak kell jobban megszerveznie magát.

Normális esteben persze ez nem vagy-vagy lenne. Jelenleg nem látom sem az előbbire való szándékot, sem az utóbbira való lehetőséget.”

Jordán Helén abszolút radikális választ ad, de hangsúlyozza, hogy ez a magánvéleménye: 

„Hitem szerint azonnal abba kellene hagyni a tanítást, és minden lehetséges fórumon ordítani, hogy ez így nem mehet tovább.

Tényleg nem lesz, aki tanítson, és ha valaki azt hiszi, hogy majd ő kimenekítheti a gyerekét az állami rendszerből egy jó alapítványi/egyházi iskolába, az téved: ott sem lesz képzett tanár néhány éven belül. Arról nem is beszélve, hogy már eleve ez a kimenekítés is nagyon káros folyamat.”

Fonyódi Gábor szerint:

„Mi nem kommunikátorai, hanem aktorai vagyunk az oktatásnak. A hitelesség, a partnerség a szülőkkel, a közös gondolkodás a gyerekeket érintő kérdésekben az az érzelmi tőke, ami egy ilyen helyzetben aktiválódhat. Az évente átadott Varga Gábor-díj – ami a szülőkkel szoros együttműködésben oktató pedagógusokat jutalmazza – szép civil kezdeményezés, de azt is jelzi, hogy ez még közel sem természetes nálunk.”

Mi vezette és mi tartja a pedagógusi pályán interjúalanyainkat?

Herold Eszter művésztanárként ezeket tartja fontos szempontnak:

„Eleinte csak azt akartam, hogy olyan diákdarabokat tudjak rendezni, amik megnyerik az Országos Diákszínjátszó Találkozókat. Ez elég hamar sikerült. Aztán az volt a vágyam, hogy az iskolámban erős mozgásműhelyt építsek fel a drámatagozaton belül. Ez is sikerült. Aztán megszületett a kisfiam, majd a kislányom, s nemrég a harmadik kisbabánk. Újra és újra visszaálltam tanítani, de elszalad mellettem a rendszer, a KLIK nem enged minősítővizsgát tenni, hiába vagyok a pályán tizennegyedik éve, a gyeden eltöltött éveket nem kalkulálja.

Tehát egy édesanya annál hátrébb sorolódik az életpályamodellben, minél több gyermeket vállal.

A NAT átalakult, kevesebb mozgásórát, sőt kevesebb magyarórát enged a rendszer. Most épp nagyon el vagyok keseredve, mert az íven, amit húztam, mások mennek felfelé, nem várnak meg, pedig a kilenc hónapos kisbabám mellől is visszaálltam tanítani…

A pályám folytatásában most épp bizonytalan vagyok. Merre tartok, hová mélyülhetek, milyen újabb és újabb generációk érkeznek majd – hozzájuk képest az én egyre avíttabbá váló klasszikus értékrendem mennyire lesz majd kőkorszaki és tarthatatlan.

A gerincemből nem engedek, becsületből nem engedek, nem sejtem egyelőre, meddig tudok előre menni ilyen körülmények között.

Most épp alig tart a pályán valami. A színház és a tánc szeretete talán, az menthetetlen szerelem, s imádtam ezt gyerekekkel, fiatalokkal csinálni, mert bennük még volt idealizmus, érintetlenség, igaz hit és elszánás. Idén ballag az első osztályom, akikben ezt az érintetlen csillogást nem láttam viszont, akármekkora kincseket kínáltam is nekik a közös munka folyamán. A nyaram mindenképp a gondolkodással fog telni. Megpróbálom megfejteni, mi történt, mi történik.

A tudásomat pedig – ha kitartok, és lesz szellemi munícióm – igyekszem a terápiás foglalkozások irányába mélyíteni mind a mozgás, mind az irodalom területén. Úgy érzem, égető szüksége van rá a felnövekvő generációnak éppúgy, mint a felnőtt-társadalmunknak.”

Zsófi mindig is tanítani szeretett volna:

„Szeretek tanítani, szeretem a gyerekeket. Jó látni, amikor felcsillan a szemük, mert megértettek valamit, rájöttek valamire; vagy amikor egy-egy felismerés újabb és újabb kérdéseket vet fel bennük, és szárnyalni kezdenek. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy a körülményekhez képest szabadon taníthatok, illetve, hogy élhetek a viszonylag költséges hobbimnak.”

  

Jordán Helén az intézmény megtartó erejében hisz:

„Kizárólag az tart a pályán, hogy egy olyan intézményben dolgozom, ahol a jelenlegi és a korábbi igazgatóim igyekeztek legalább belül szabadságot teremteni. Fantasztikus tanári karral gondolkodom együtt, és egészen különleges diákokat taníthatok. Mostanában már egyre inkább érzem azt is, hogy kármentést végzünk mi, akik a pályán maradtunk. Ambivalens módon a mostani tiltakozásunk is erőt ad: talán példát tudunk mutatni.”

Fonyódi Gábornak a kreatív aktivitás ad energiát a mindennapokhoz:

„Az állandóan elforgó, más és más felületeken érintkező színterek szereplője vagyok, ez rákényszerít arra, hogy folyamatosan kilépjek a komfortzónámból, keressem a helyemet, a pozíciót, ahonnan beszélek, mégis stabilitást találjak és közvetítsek a gyerekek felé.

A bíbelődés a tananyaggal, apró fogások kiötlése és a nagyobb ívű projektek beindítása kikényszeríti a kreatív aktivitást, ami nélkül már rég a Muppet-show egyik örökösen káráló öregura lennék.”

Both Gabi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Digital Vision