Both Gabi: Tíz év, tíz változás – Így formált engem a WMN és az idő

–

35 nap

Pontosan ennyi ideje létezett a WMN, amikor 2015. április 11-én olvasószerkesztőként csatlakoztam az akkor még csak kéttagú – állandónak nevezhető – szerkesztőség munkájához. D. Tóth Kriszta és Szentesi Éva írta a cikkek többségét, rajtuk kívül hét stabil szívbéli szerző kapcsolódott be a tartalomgyártásba: Gyurkó Szilvi, Kormos Anett, Pásztory Dóri, Prónay-Zakar Gina, Szalánczi Kriszta, Újvári Bea, valamint Takács Krisztián. (Ez szigorúan az első néhány hónap szerzői névsora.) 

Persze a kezdetektől ott volt Csiszér Goti is fotósként: a WMN történetének első cikkében is az általa készített képen láthatjuk az akkor negyvenéves alapítót, D. Tóth Krisztát. (Emlékeztek még? Yes woman, yes cry!)

Rohrböck Kingát sem hagyhatom ki, ő ugyan nem sok cikket jegyzett, de az, hogy a kezdetek kezdetén az operatív ügyekben mellettünk állt, nagyon sokat jelentett mindannyiunknak.

Akkortól kezdődött az új időszámítás, amikor – pár hónap múltán – Zákányi Gáspár is csatlakozott hozzánk, és szerencsére már elég régóta tart ez az új időszámítás.

47 év

Már tíz éve sem voltam épp hamvasnak mondható a magam 47 évével, de óriási lendületet adott a sok-sok éve tartó szabadúszás után az, hogy elköteleződtem a WMN csapatához.

Szentesi Évi elég hamar elnevezett engem Gabianyunak, amit azóta is nagyon szeretek. Cseppet sem érzem kínosnak, inkább megtisztelő.

Rengeteg új embert ismertem meg, kitágult a világom, és jólesett, hogy minden áldott nap számítanak a munkámra. Igen. Minden egyes napon. Mert az internet nem ismeri a szünnapokat.

2019-ben lett először állandó váltótársam az olvasószerkesztésben Takács Andi személyében, addig minden egyes cikket egyedül olvasószerkesztettem. Kivéve azt a nagyon kevés szabadságon töltött időt, amikor az áldott jó Veres Mari ugrott be helyettem.

Vajon a szünet nélküli munka is hozzájárult ahhoz, hogy időnként vénségesen vénnek érzem magamat? (Költői kérdés volt amúgy.)

Nézzük hát, mi az a tíz dolog bennem és rajtam, ami visszavonhatatlanul megváltozott az elmúlt tíz év alatt:

Tíz éve boldogan futkostam

Hetente kétszer-háromszor jártam futni, és rendszeresen tornáztam egy remek csapattal. Körülbelül három kilóval voltam kevesebb, mint most, ami nem tűnik olyan soknak, de az akkori fittségem egészen rendben volt. Különösen, amikor jól dokumentált életmódváltásba kezdtem Prónay-Zakar Gina jóvoltából. 

Most lassacskán vánszorgok

Annak is örülök, ha megvan a napi tízezer lépés, és tényleg megcsinálom azt a néhány perces csikunggyakorlatot, amiben nincsenek intenzív mozdulatok, de azért valamennyire karban tart. A futás öröme örökre a múlté. Ebben a folyton rakoncátlankodó térdem és egy autoimmun betegség is erősen akadályoz sajnos.

Tíz éve sűrű hajkoronám volt

Bőven elég volt, ha hetente egyszer megmostam, reggel megfésültem, és kész. Kemikáliák nélkül is elmondhattam: „A hajam még mindig tart.” Az első néhány WMN-es hónapomban még nem festettem, megelégedtem azzal, ami adatott, pont jó volt a papírzacskószín.

Most a hajamismilyen

Évekig festettem a hajamat, ennek köszönhetően a hirtelenszőkétől a jajvörösig változatos skálán mozgott a színe, majd vadul hullani kezdett.

Amióta nem festem, az a kis szőrcsomó, ami megmaradt a hajkoronámból, újra papírzacskószínben „pompázik”. Egyetlen előnye van: nem látszanak benne annyira az ősz szálak.

Tíz éve dohogtam, ha dohányoztak

Az első irodánkban, a Keleti Károly utcában volt egy kis erkélyünk, oda jártak a dohányzók. (Neveket nem mondok!) Bár a balkontól elég távol ücsörögtem az imádott szürke kanapémon, de a két egybenyíló szobában így is éreztem a cigiszagot. Dohogtam is olykor, hogy „büdös van, és amúgy is nagyon egészségtelen szokás”.

Most én is fújom a füstöt

Az úgy volt, hogy Törökországban csapatépítettünk 2017-ben: rengeteget ettünk, és a tenger bámulása közben persze egyik koktélt ittuk a másik után, amikor valaki megkínált egy cigivel. Én már 16 éve abbahagytam a dohányzást… akkor mégis elfogadtam. És kész. Ennyi volt. Abban a pillanatban visszaszoktam. Ez jó nagy hülyeség volt. Most már egészen biztos, hogy ronda és ráncos vénasszony leszek, ha megérem egyáltalán… És az is tuti, hogy a rohamos öregedésben nem kis szerepe van annak, hogy dohányzom. Oké, magamra vetek.

Tíz éve még édes kicsi gyerekeim voltak…

Nyolcéves volt a legkisebb, tizenegy és fél a legnagyobb. A középső pedig pontosan azon a napon, április 11-én töltötte be a tizediket, amikor a WMN-nél elkezdődött az első hivatalos munkanapom. Berlinbe utaztam aznap. Délelőtt még elvittem a tízévest, és együtt bevágtunk egy csodálatos fagylaltkölteményt, este meg már Berlinben javítottam az első cikkeket egy kölcsöngépen…

Most két egyetemista és egy gimnazista gyerekem van

Már a legkisebb is nagykorú, a középső pedig elköltözött, sokkal közelebb van az egyetemhez az a lakás, ahol él. Jórészt a legnagyobbal lakunk együtt, mert a frissen nagykorú épp az önállósodási korszakát éli. Furcsa belegondolni abba, hogy hamarosan mindegyik kirepül… Még gondolkodom rajta, mit kezdjek magammal nélkülük. Annyi biztos, hogy egy ideje már készülök az elszakadásra.

Tíz éve még volt memóriám

Ha egy régebbi cikket kerestek a többiek, vagy nem jutott eszükbe egy szerző neve, én csípőből, pontosabban fejből tudtam, miről szólt a cikk, mi volt a címe, mikor jelent meg, ki írta… 

Most néha már azt sem tudom, hogy mit nem tudok 

Annyi információ ömlik át rajtam minden egyes napon, hogy néha úgy érzem, csak egy üres lyuk van a memóriám helyén.

Hosszú listákat írok arról, hogy mit nem szabad elfelejtenem, de legtöbbször azt is elfelejtem, hova raktam azt a hülye cetlit.

Remélem, ez még nem a demencia előszobája…

Tíz éve mindenütt ott voltam

Rengeteget utaztam, jöttem-mentem, pörögtem, buliztam, azonnal válaszoltam, mindent megszerveztem, teli voltam energiával. Abszolút terhelhető voltam, lelkes, odaadó. Baromira jól akartam csinálni a dolgomat. Bármiről is volt szó.

Most nehéz engem kirobbantani itthonról

Sok olyan esemény van, amire nagyon szeretnék elmenni, és készülök is rá, hogy ott legyek. Aztán valahogy amint közeledik az indulás ideje, mindenféle kifogásokat keresek és találok is, hogy most miért volna mégiscsak jobb, ha inkább itthon maradnék. Elég hamar meggyőzöm magamat ilyenkor, úgyhogy többnyire maradok. És azt is jobban meggondolom, kinek milyen választ adok arra a sok-sok kérdésre, ami felmerül. Lassabb vagyok, sokkal lassabb.

Tíz éve még kutyátlan voltam

Bár már nagyon régóta nyúztak a gyerekek egy kutyáért, egy ideig nem adtam be a derekamat, de aztán megláttam Lujzit, és végem volt.

Most együtt öregszünk Lujzival

Tavaly ilyentájt írtam meg a 11. születésnapjára a közös történetünket, holnap pedig épp 12 éves lesz a drága. Az a helyzet, hogy minél öregebb, annál jobban szeretem. Pedig néha már be-bepisil, ami korábban szinte soha nem fordult elő, és egyre csökönyösebb.

Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy sohasem tudhatom, én milyen leszek majd akkor, ha elérem az igazi időskort. Ez még csak az előszele, bár határozottan érzem, hogy egyre közelebb kerülök hozzá.

Tíz éve még nemigen voltak ráncaim

Épp ezért sokan nehezen hitték el, hogy tényleg közel járok az ötvenhez. Szerintem pont negyven és ötven között voltam a legjobb formámban.

Most sem használok ránctalanítót, azt hiszem, erről már lekéstem

Amúgy kifejezetten szeretem az idős, nagyon ráncos embereket. Az életem egyik legcsodásabb barátsága is egy 95 éves korában megismert magyar festőnőhöz, Gráber Margithoz köt, meg is emlékeztem róla pár éve egy írásomban. A ráncoktól tehát nem félek, a fizikai korlátozottságtól annál inkább.

Tíz éve még szemüveg nélkül is tudtam olvasni, ha muszáj volt

Volt egy féldoptriás szemüvegem, amivel kényelmesebbé vált az olvasás, főleg a könyveknél használtam akkoriban, a gép előtt ritkábban, olyankor csak felnagyítottam a betűket.

Most már két szemüvegem is van, egy közelre, egy meg távolra

Baromi idegesítő, hogy folyton cserélgetni kell a szemüvegeket, ilyenkor hálát adok az égnek, hogy nem póknak születtem.

Képzeljétek el, mekkora káoszt okozna, ha nyolc szemem volna!

Az egykor feles – olvasáshoz használt – dioptria most már három és felessé vált, de a szemész megnyugtatott, hogy 55 éves kor után nem nagyon romlik a látás. Bízom benne, hogy tényleg igaza van. 

Tíz éve még szinte kizárólag olvasószerkesztő voltam

Pazar érzés volt végigkövetni a WMN fejlődését lépésről lépésre. Olykor nem is lépegettünk, hanem egyenesen száguldottunk. Annyi élményt gyűjtöttem ezalatt a tíz év alatt, ami másnak egy egész élet során sem adatik meg.

Idővel a helyesírás ellenőrzésébe a gépek is beszálltak

Olvasószerkesztőből egyre inkább újságíróvá váltam. Jóval kevesebb terheléssel jár heti két-három cikk írása, mint a korábbi egész hónapig, majd két hétig tartó állandó ügyelet. Persze azért néha ránézek, hogyan segít nekünk az elütések javításában a gép. 

Én pedig – egyre közelebb kerülve a hatvanadik évemhez – nem bánom, hogy ezt a mérhetetlenül sok időt „beletettem a WMN-be”. Tíz év az 5256000 perc, ami mind tele volt izgalommal, kalandokkal, munkával, olykor sírással és rengeteg nevetéssel.

Amíg ilyen jókat nevetünk együtt, addig van remény arra, hogy – a számtalan változás mellett, amit Beszéd helyett DTK is megírt nemrégiben az 50. születésnapja alkalmából – elkezdhetjük együtt a következő 5256000 közös percünket. 

Both Gabi