Egy elveszett gyerek álmai a romok felett – A Bird a fájdalom és a szeretet krónikája
Felnőttek, akik nem nőttek fel. Gyerekek, akiknek nincs gyerekkoruk, és akik a maguk eszközeivel igyekeznek rendet tenni a világban a szüleik helyett. Totális magány a legzsúfoltabb összezártságban, erőszak, nyomor, sivárság. Mindez úgy elénk téve, ahogy egy 12 éves lány látja, akiben még nem pusztultak el az álmok, és törődik másokkal – pedig rá soha senki sem vigyázott. Nem, nem könnyű, pattogatott kukoricás mozi Andrea Arnold filmje, a Bird. Én mégis azt mondom: ne ijedjetek meg a szikár leírástól! Mert egy olyan történetet kaptok, ami megragadja a szíveteket, és nem ereszti el egyhamar. Kurucz Adrienn ajánlja a filmet a figyelmetekbe.
–
Andrea Arnold nem tartozik a magyar mozilátogatók által leginkább ismert vagy kedvelt rendezők közé. Pedig érdemes megjegyezni a 64 éves alkotó nevét, mert nagyon izgalmas alakja a kortárs filmművészetnek. Legfontosabb ismérvei, hogy dokumentarista eszközökkel dolgozik, gyakran nem hivatásos szereplőket használ, és mély empátiával közelít a kiszolgáltatott, perifériára szorult emberekhez. Híres arról, hogy nagyon hitelesen ábrázolja a társadalmi kirekesztettséget, a nők helyzetét, a felnőtté válás nehézségeit. Jellemző még a munkáira, hogy kézikamerás, közeli képeket használ, természetes fényeket, és bár a szereplők nem beszélnek sokat, a filmek mégis nagyon erős érzelmi hatást váltanak ki.
Arnold legújabb filmje, a Bird, amely tavaly mutatkozott be Cannes-ban, mágikus realizmusba hajló felnövéstörténet. A 12 éves Bailey (Nykiya Adams) életét követi nyomon egy sivár dél-angliai város peremén.
A lány az apjával, Buggal (Barry Keoghan) és féltestvérével él egy foglalt házban. Anyja és további testvérei egy másik, lerobbant lakásban húzzák meg magukat, egyre kétségbeejtőbb körülmények között. Egy agresszív férfi telepszik rájuk, akitől mindenki retteg.
A kiindulóhelyzet mondhatni, tipikusan „arnoldi”: hátrányos helyzetű gyerekek, instabil családi háttér, lepusztultság, romos épületek és a kilátástalanság fullasztó levegője.
Bailey már nem kisgyerek, de fantáziavilága még nagyon eleven – ennek segítségével tudja óvni magában azt a belső magot, azt a sok jót, szépet és egyedit, amit a világ folyton csak rombolni igyekszik. Látjuk a szüleit, az ismerőseit, látjuk, merre vezethet az útja – sejtjük, hogyan kallódik majd el ő is, vagy lesz bakfisként anya, mint a felmenői –, ha senki sem nyújtja felé a kezét ezen a ponton.
Szülők helyett madár
És bár segítséget nem kap a való világban, egy fura, tollas szerzet, egy Bird nevű csavargó – az egykor szintén elveszett gyerek – rátalál. Hogy pontosan hol, melyik síkon jön létre ez a fontos találkozás, az nem egyértelmű, és sokféle értelmezése lehet a kettejük történetének: megigérem, hogy még napok múlva is töröd majd rajta a fejed.
Persze az sem mellékes, hogy a realista ábrázolásba annyi líra szorult, hogy a szíved is belefacsarodik minden alkalommal, ha eszedbe jut a sztori. Nem kis szerepe van ebben Nykiya Adamsnek, akinek a Bird az első filmje. Kevés színészi tapasztalattal rendelkezett, amikor kiválasztották: egyetlen szerepe egy iskolai előadásban volt. Épp itt, az iskolában figyelt fel rá egy casting director, és bemutatta őt Andrea Arnoldnak, akit lenyűgözött Adams természetessége, tehetsége. Még a forgatókönyvet is átdolgozta, hogy jobban illeszkedjen Adams és Bailey személyisége.
Van még két telitalálat szereplője a mozinak. Az egyik a titokzatos idegen: Bird maga (Franz Rogowski). Nem tudjuk, ki ő, honnan jött – felmerülhet bennünk, hogy a karakter talán inkább szimbólum: a szabadságé, a menekülésé és a biztonságé. Egyúttal a misztikum képviselője a történetben. Madárszerű, lebegő karaktere kilóg a film amúgy naturalisztikus világából.
Vajon Bird ember, aki meghallja Bailey hangját, vagy csak Bailey tudatának terméke, amely segíti a traumák feldolgozását?
A Bird mintha azt kérdezné: mit csinál egy gyerek, amikor már semmi kapaszkodója nincs a valóságban?
Bug és az apák (h)arcai
A harmadik izgalmas karakter Bug, Bailey apja. Csak mondom: Barry Keoghan, aki aztán tudja, milyen nehéz sorsú gyereknek lenni, a Gladiátor 2 egyik szerepét és Ridley Scottot utasította vissza a Bird miatt.
Bug egyszerre szerethető és vállalhatatlan. Apa, aki ragaszkodik a maga módján a gyerekeihez, de nem tudja, hogyan kell gondoskodni róluk. Tinédzser volt, amikor megszülettek. Tinédzser is maradt. Képtelen ötletekkel próbálja eltartani bővülő családját, és a zenébe, a drogokba, meg a szexbe fojtja frusztrációóját – ezek az ő „madarai”.
A Bird a belső menekülésről mesél. Arról, hogyan teremt magának saját univerzumot az, akinek a valóság túl fájdalmas.
A film egyik legnagyobb ereje a képi világában rejlik. Arnold és állandó operatőre, Robbie Ryan ezúttal is kézikamerával dolgoztak, rendkívüli érzékenységgel rögzítve a hétköznapok apró mozzanatait: egy rezdülést az arcon, egy pillanatnyi csendet, egy jelentéktelennek tűnő mozdulatot. Közeli képek váltakoznak távoli, perspektivikusan eltolódott beállításokkal – jelezve a szereplők belső elszigeteltségét és a világra való rálátás hiányát.
A dialógusok rövidek, töredezettek – a pillantások, a mozdulatok vagy a háttérzaj gyakran többet árulnak el a szereplők lelkiállapotáról, mint bármilyen narráció. A Bird legtöbbször szavak nélkül mesél – és nagyon nehéz szavakkal elmondani, miről szól. Bailey történetét nem (csak) értjük, hanem érezzük (is). Nemcsak az agyunkig jut el a fülünkön és a szemünkön keresztül, hanem az egész testünkben rezonál.
Baileyvé válunk. És mi vagyunk Bird is, a barát, az apapótlék, az elveszett fiú, az a valaki, aki szeretné megölelni ezt a kislányt. Meg az összes hozzá hasonló gyereket.
Kiemelt kép: részlet a Bird című filmből – Kép forrása: MUBI/Youtube
