–

„Az otthoni szakápolás és hospice-ellátás az egészségügy mostohagyereke. Bár ezek az ellátási formák az alapellátás részeként működnek, finanszírozás és bérek szempontjából gyakorlatilag közük nincs a többi egészségügyi ellátáshoz vagy a szakdolgozói bérekhez. Ha nem jön a régóta várt változás, ellátási katasztrófával kell szembe néznünk” – áll a Magyar Hospice Palliatív Egyesület közleményében. De mit is jelent pontosan ez a „mostohagyerekség”?

Ezt az ellátási formát szinte kizárólag azok ismerik, akik kényszerűen belekerülnek abba az élethelyzetbe, amiben szükségük lesz rá. Éppen ezért számít láthatatlan munkának, ahogy az ellátást végző szakemberek is ebbe a kategóriába sorolhatók.

A láthatatlanság miatt pedig az a veszély fenyegeti őket, hogy megszűnik ez a roppant fontos, gyakorlatilag nélkülözhetetlen ellátás.

A hospice-ellátás és az otthoni szakápolás vizitdíjalapú, ami annyit tesz, hogy ez a terület nem kap egyéb juttatást, a vizitdíjak ráadásul 2017 óta nem változtak, tehát a költségnövekedést is figyelmen kívül hagyják immár öt éve. A szolgáltatóknak a 2017-es díjazásból, azaz napi 3000–4500 Ft-ból kell kigazdálkodnia a teljes működési költséget. Ebből elég könnyű kikövetkeztetni, mennyi jut egy szakápoló bérére. Ezek a szakápolók ráadásul nem részesülnek az egészségügyi dolgozók béremeléséből sem. 

„A szemet szemért elv oda vezet, hogy mindannyian megvakulunk” – A bosszúfantáziák működéséről

WMN Ügy – 2022. április 7. – MD

 

További akut probléma, hogy szakemberek a (jelenleg is fennálló) járványhelyzet miatt nem a tényleges ellátási eset vagy ellátási nap után kapják a bérüket, hanem átlagfinanszírozás után, ennek összege pedig jelentősen alacsonyabb a teljesítményalapú finanszírozásnál, ami azt eredményezi, hogy

kevesebb beteget tudnak ellátni, és várólisták alakulnak ki. Pedig egy súlyos betegnek nincs ideje várni.

Most képzeljük el, hogy haldoklik valamelyik szeretett hozzátartozónk, akinek a körülményei olyan szaktudást igényelnek, amit laikusként lehetetlen biztosítani. Pluszban még ott az érzelmi faktor: hogy az anyánk, apánk, férjünk, gyerekünk sebeit kell tisztítani, és nem tudunk hozzá ápolót hívni – egész egyszerűen azért, mert nincs. Mit éreznénk, ha el kellene végeznünk ezeket a feladatokat, és mit érezhet a szerettünk, aki hamarosan meg fog halni, de nem tudja ezt méltósággal megtenni? 

Tudom, lehet fizetni „magánba” szakápolót, csak épp ezt nem mindenki engedheti meg magának. 
Vagy haljon meg úgy, ahogy tud, mit számít az emberélet, mit számít a méltóság?

Ez a probléma jelenleg Magyarországon közel hetvenezer embert érint, de sajnos csak azt érdekli igazán, aki érintett lesz benne. A többiek számára láthatatlan. Ahogy a rothadó kórházaink is azok. 

Személy szerint többször, különféle módokon szembesültem azzal, mit jelent az otthonápolás. Anno nagyanyám Kisvárdáról magához költöztette a dédimamát, aki demens is volt, és a halála napjáig ápolta. Ráadásul Kardos dédanyám minden volt, csak egyszerű eset nem, ami élete végén annyit jelentett, hogy ellenkezett és hadakozott a segítségnyújtóval szemben is: letépte magáról a pelenkát, belepiszkított az ágyba, kiköpte a levest, kitépte a kanült, nem vette be a gyógyszert. Kőkemény menet volt, de akkor még kisgyerek voltam, nem tudtam ennek a súlyát felfogni. Nem volt szakápolója, nagyanyám küszködött vele. 

Hozzáadott cukrot nem tartalmaz – Avagy „Minekörülj-lista” kezdő és középhaladó kiábrándultaknak

WMN Ügy – 2022. április 7. – SzÉ

 

Évtizeddel később következett nagyapám, akinek súlyos sebei lettek az egész testét behálózó szarkóma miatt, és erős fájdalommal kellett élnie élete utolsó hónapjaiban. Nagyanyámék nem engedték, hogy kórházban haljon meg, így otthon volt az utolsó pillanatig.

A mai napig nem fogom fel, ki vagy mi, milyen állítólagos felettes hatalom engedi így meghalni az embert, megfosztva minden méltóságától, fájdalomba kényszerítve, megnyomorítva, ordítva, maga alá piszkítva.

Aztán jött a nagyanyám, aki kórházban halt meg.
Majd jöttem én, aki meg se halt, de tartósan ápolásra szorult.
Majd jött az anyám, aki meg olyan gyorsan ment el, hogy észbe se kaptunk.

És akkor hol van az a nem elhanyagolható részlet, hogy ezeknek a betegeknek nemcsak megfelelő ápolásra van szükségük, hanem mentális segítségnyújtás is? És nemcsak a betegeknek, hanem a hozzátartozóiknak is, akiknek fel kell készülnie a veszteségre, a gyászra, miután – szakértelem híján – megküzdöttek a rendkívül bonyolult feladatokkal. 

Hogy lehet kibírni mindezt ép ésszel? Amikor azért könyörögsz, hogy inkább menjen el, legyen neki megváltás. De közben nem akarod, hogy vége legyen, mert rettegsz.

Miért engedik, hogy az életüket ilyen sokan méltatlanul fejezzék be? 

Ki akarja ezt? És miért nem érdekel senkit? 

Persze, a kérdéseim költőiek. Tudom a választ. 

Nekem mindezekért szívügyem a hospice-ellátás. Mert igenis minden embernek joga van a méltósághoz az élete utolsó szakaszában, a halálban, a súlyos betegségben is. És ha ezt nem tudja megfizetni, akkor segíteni kell rajta. Még akkor is, ha olyan világban élünk, ahol mindez vajmi keveset számít.

Amennyiben módodban áll, ITT tudod támogatnia hazai hospice-szolgáltatók közösségét!

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció (Forrás: Getty Images/helovi)