Ha mindezeket tudnánk jóval az életünk vége előtt, akkor sokkal boldogabbak lennénk

–

1. Rossz gyerek és rossz gyerek. De hol vannak a jók?

„A rosszaságot úgy képzeltem, hogy akkor rossz az ember, hogyha olyasmit csinált, amiért a felnőttek megharagusznak. De hogy a felnőttek mit találnak rossznak és jónak, az követhetetlen volt” (Gyermekkorom, 2018).

Hányszor halljuk gyerekkorunkban azt: „Már megint rossz fát tettél a tűzre?”, „Már megint rendetlen voltál?” Jó, hát a szerencsésebbek egyszer sem. De nekem például eléggé sokszor mondták. Valahogyan én lettem a család kicsi fekete báránya, aki tehetséges volt ugyan a rajzban és az írásban, de mindig feleselt, túl korán lógott meg hazulról meg az iskolából, és még a kollégiumból is kicsapták. 

Az az egyik meghatározó alapélményem, hogy rossz gyerek vagyok.

Egyszer például felmásztam a tetőre, mert ott felejtettek egy létrát, nekem meg kétévesen nem volt félelemérzetem a magasságtól. Persze, a rossz akkor is én voltam, nem az a felnőtt, aki otthagyta a létrát. És az is igaz, hogy nem voltak súlyos traumák ezek. De ahogy Alaine megfogalmazza ezt a Gyermekkorom című kötetében, az egészen érzékletes. Mert valóban: az a rossz gyerek, akit a felnőttek rossznak tartanak, és továbbsodorva a gondolatot:

meg azok, akiket nem tanítanak meg arra, hogyan kell jónak lenni. 

2. Én istenem, jó istenem, lehunyódik már a szemem…

„Például hallottam az imát, üdvözlégy, Mária, áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus – akkor azt mindig úgy képzeltem, hogy Máriának van egy kicsi méhecskéje, amit nagyon szeret. Mindig egy szép, érett, sárga körtén képzeltem el a méhet, egy illatos, zamatos körtén. Ennek a méhnek a gyümölcse legyen áldott” (Gyermekkorom, 2018).

Amikor gyerek voltam, és gyakran aludtam mamáéknál (a nagyszüleimnél, akik a szomszédos házban laktak), akkor minden este, miután megfürödtünk, és mielőtt álomra hajtottuk volna a fejünket, elmondtunk egy szép imádságot, az Én istenem, jó istenemet. Nem kényszer volt ez, nem is kötelesség. Sokkal inkább nagyanyánk törekvése, amivel Isten szeretetére nevelt. 

Fontosak lettek azok az esték, amikor náluk aludtam. A mai napig kristálytisztán emlékszem a hideg szobára, a vastag dunnára, ami tele volt tömve tollal, és a fodros, hófehér hálóingre, amit csak mamánál viseltem. Mindennek tiszta, boldogságillata volt. 

Nagyanyám Istennel való kapcsolata olyannyira fontos lett, hogy később, általános iskola hetedik osztályában magamtól iratkoztam be hittanra, és feszült érdeklődéssel hallgattam a lelkész tanításait. 

Azt a hitet tartom igazinak, ami a szívünkben van. Az igazi, gyermeki hitet, ami még nincs bepiszkolva, aminek nincs érdeke és egyéb célja, csak a színtiszta hit, amit a bennünk lévő Istenbe, azaz önmagunkba vetünk. 

Imádom megfigyelni, ahogy a gyerekek viszonyulnak azokhoz a dolgokhoz, amik szabad szemmel nem láthatók. Alaine is csodaszépen fogalmazta meg említett könyvében. 

3. Az elvesztett Istenről

„Nincs Isten. Nem lehet, hogy ezt tűrje” (Asszony a fronton, 1991).

Polcz Alaine Asszony a fronton című műve gyakorlatilag felfoghatatlan. Nem is tudtam egyszerre végigolvasni, annyira nehezen képes az ember befogadni ennyi szenvedést. 

Végig az járt a fejemben, vajon hogyan volt képes ez a fiatalon meggyötört test és lélek kibírni, túlélni, és nemcsak kibírni és túlélni, hanem valamelyest feldolgozni a fájdalmat, és úgy továbblépni rajta, hogy közben mindvégig vele maradt. 

Alaine egész életét meghatározták a háborúban elszenvedett traumái, a halálközeli élménye, a csoportos nemi erőszak legalantasabb mocsoksága. Nemhiába foglalkozott élete végéig az élet végével. Nemhiába hozta létre a Hospice-alapítványt, mert az ő vezénylete alatt kezdődött meg Magyarországon a gyásszal való valódi foglalkozás. 

De a kérdés, amely bennem is megfogalmazódott:

hol van az Isten, hogy ezt tűrje? 

Van olyan ember, aki ezt a kérdést nem tette fel már magának? Amikor látjuk a szörnyűségeket a világban, amikor nemcsak látjuk, hanem magunk is megéljük azt, konkrétan a saját bőrünkön tapasztaljuk. 

4. Kérj. Egész lényeddel. Aztán, amit adnak, fogadd el

„Azt a későbbiekben is tapasztaltam, hogy a könyörgés, a sírás, a jelenet nem segít. […] A ki nem mondott kérés sokkal több. Csak persze a mögött a teljesen megfeszült lelkeddel és akaratoddal kell állani” (Asszony a fronton, 1991).

Ó, de későn tanultam meg, hogy a hisztériázás, a könyörgés, a sírás, a földhöz csapkodás nem segít semmin. Sőt, még mélyíti a dráma árkait. 

Hányszor, de hányszor vertem magam a földhöz, toporzékoltam, sírtam, zokogtam, ha nem úgy történt valami, ahogyan én azt elképzeltem. 

Hányszor voltam dühös, hányszor rimánkodtam, fenyegetőztem vagy átkoztam. De mindezek nem segítettek. Semennyire sem. 

Kérni viszont elfelejtettem. Valahogy ma is furcsa a viszonyom a kéréssel. A hideg futkos a hátamon tőle. Nem szeretek függeni a kérés súlyától, nem szeretek tartozni valakinek szívességgel. Meg semmivel. 

Pedig a kérés nem több, mint az önmagunkkal való megbékélés, önmagunk legmélyebb ismerete, amikor már pontosan tudjuk, miből és mennyit akarunk, mennyit érünk, és nem félünk azt kimondani. 

Szóval kérj!

Tudd az értéked, tudd, mit akarsz, és ne félj megfogalmazni. Elsősorban magadnak. 

5. A szerelem halálos erejéről. A halálos erő szerelméről

„Miért ölöm meg azt, akit szeretek, hogy aztán ugyanazt – ami benne volt, másban keressem?” (Egész lényeddel, 2006).

Megszámlálhatatlan alkalommal megtörtént, hogy gyilkoltam. Nyirbáltam kapcsolatokat, férfiakat, szerelmeket. És önmagamat a végül hiába beteljesült érzelmek által. 

Ezt az idézett kérdést pedig Polcz Alaine tette fel az Egész lényeddel című kötetében, amit férje, Mészöly Miklós halála után írt meg. Elmondása szerint ez nem a Mészöllyel való kapcsolatáról, hanem sokkal inkább a szerelemről szól, persze a perspektíva az övé. 

Polcz és Mészöly kapcsolata több mint ötven évig tartott, telis-tele volt buktatókkal, nőügyekkel, elhagyásokkal, egymástól mégsem tudtak elszakadni végérvényesen. (ITT írtam róluk korábban, Csernik Gréta pedig EBBEN az anyagban.)

Alaine kérdésére nem tudom a választ, viszont a magaméra már képes vagyok felelni: azért, mert nem szerettem azt az embert, azt a nőt, aki voltam, és nem hittem el, hogy engem viszontszerethet bárki. Ezért kaszaboltam.

6. Amit még elmondtam volna

„Gizi barátnőm, miután meghalt a férje, azt mondta: »Olyan, mintha megszakadt volna egy párbeszéd, amit már soha nem lehet befejezni«” (Egész lényeddel, 2006).

Ti gondolkodtatok már azon, mennyi olyan párbeszéd maradt az életetekben, amit már soha nem lehet befejezni?

Nekem maradt egy egész fontos. Ami történetesen nem szerelemhez köthető. 

Ahhoz az orvoshoz, aki félrediagnosztizált, egy barátom vitt el, akinek a doki a gyerekkori barátja volt. Kolost üvöltve hibáztattam azért, amiért elküldött hozzá. És nagyon csúnyán elküldtem a fenébe, amikor kiderült, mennyire súlyos az állapotom. Úgy éreztem, soha nem leszek képes megbocsátani neki, persze ő nem tehetett a barátja hibájáról, hiszen csak jót akart. 

Viszont a bocsánatkérésre már nem volt alkalmam. Egy évvel később elvitte a szívroham. Teljesen váratlanul és hirtelen. Egy mindig jó kedélyű, szeretetteljes ember volt.

A mai napig bánom, hogy nem beszéltem vele még idejében. 

7. Arról, hogy mind meghalunk, és ennél semmi sem természetesebb

„Amíg az ember a saját halálától fél, mindennemű haláltól és haldoklótól fél. És ha félelemmel közeledünk a súlyos beteghez, a haldoklóhoz, akár felnőtt, akár gyermek, nem tudunk segítséget nyújtani. Hazudunk, hamis szerepet játszunk, amit a beteg – még a kisgyermek is – megérez. Meglepően hamar átlátnak rajtunk. Ezért fogadják el a mi gyávaságból és tehetetlenségből származó játékszabályainkat – a bagatellizálást, áloptimizmust, elhallgatást –, és tehetetlenségből vagy tapintatból visszajátszanak nekünk, magukra maradva félelmükkel. Igen ritkán, de előfordul, hogy helyzetüket felismerve, elfogadják halálukat, és csöndben készülnek rá” (Meghalok én is?, 1993).

Alaine rendkívül sokáig tanulmányozta az ember halálhoz való viszonyát, a halál körüli tabut, és a súlyosan beteg gyerekekkel is nagyon sokáig foglalkozott. Alapítványa is erre a munkára épül, sőt igazán sosem írónak, sokkal inkább terapeutának tartotta magát, olyan terapeutának, aki az élet egyik legnehezebb kérdésében próbál segítséget adni. 

Ő is megfogalmazta a Meghalok én is? című kötetében, amire én is rájöttem a súlyos betegségem alatt:

A legnagyobb fájdalomban, a meghasonulásban és a halál felé közeledve nem lehet kamuzni. Ebben a helyzetben nincs helye a tabunak, a gyávaságnak, a hamisságnak. Ott már őszintének kell lenni, nem lehet szerepet játszani. 

Ha mindezt tudnánk még jóval az életünk vége előtt, akkor biztos vagyok benne, hogy sokkal, de sokkal boldogabbak lennénk. 

Szentesi Éva

Kép: Fortepan (Adományozó: Hunyady József)