Nem női Bond kell, hanem egy új Ellen Ripley

–

Tizenévesen nagy hősöm volt Sigourney Weaver – mindenféle értelemben. Hirtelen megnyúlt, esetlen kamaszlányként a kilencvenes években borzasztóan tetszett, hogy van egy női sztár Hollywoodban, aki majdnem olyan magas, mint én. És iszonyú menőnek tartottam, hogy

ő volt Ellen Ripley,

az Alien-széria rettenthetetlen hőse, a női akcióhős apoteózisa. Ripley okos, talpraesett, erős, kitartó, a keménysége nem azt jelenti, hogy érzéketlen. Az, hogy egyedül ő éli túl (egy ideig) a találkozást a Xenomorphfal, nem azért van, mert a (főként) férfi társai annyira bénák vagy ostobák lennének (mert nem azok), hanem mert ő ennyire jó. Az csak később esett le, mennyire tele van az Alien társadalomkritikus szimbolikával olyan témákban is, mint a nemi erőszak, az erőltetett gyerekvállalás vagy a (női) test tárgyiasítása. Amikor tehát az első Alien-filmet bemutatták 1979-ben, moziklasszikus és Ripley személyében ikon is született. Nem csak a kamasz Annának.

Ellen Ripleyt egyébként eleve női karakternek írták. A szerepre Ridley Scott eredetileg Meryl Streepet szerette volna, de ő éppen az elhunyt párját, John Cazale-t gyászolta. A mostani cikk szempontjából kis érdekesség, hogy Helen Mirren is jelentkezett a szerepre – ám végül Weavert választották.

Mindez most úgy jön ide, hogy Helen Mirren azt nyilatkozta a Saga Magazine hétfői interjújában:

„James Bond nem lehet nő. Egyszerűen nem működik. James Bondnak James Bondnak kell lennie, különben valami mássá válik.” 

És ezzel egyetértek – leírom, miért.

A Bond-féle alapvetés

A nyilatkozat háttere, hogy az 1962 óta futó Bond-filmekhez még mindig nem találták meg az új címszereplőt, miután Daniel Craig kiszállt. Az elmúlt fél évben Aaron Taylor-Johnsont rebesgették, a legfrissebb „tuti tippet” egy hete a Hollywood Reporter szállította, szerintük a 37 éves, Scott Rose-Marsh lehet a befutó. A találgatások során felmerült Idris Elba neve, mint az első fekete Bond, és az is, hogy ezúttal végre nőnek kellene átadni a stafétát.

Ez utóbbi egyébként annyiban simán illeszkedne a kémsorozat világába, hogy 

a 007-es egy státusz: a 00-ás besorolású ügynökök bárkit megölhetnek, felsőbb szintekről érkező engedély nélkül, egyszerűen a saját megítélésük alapján. Tehát a 007-es ügynök bárki lehet – egy nő is.

Csakhogy – érvelnek azok, akik nem támogatják a női ügynök ötletét –, a 007-es fundamentálisan összeforrt azzal, hogy ő Bond. James Bond.

James Bond pedig egy masszívan szexista karakter és jelenség. Ez különösen szembeszökő a Sean Connery alakította Bondok esetében, de akkor is benne maradt a sorozatban, amikor a hímsoviniszta vonalról egy csibészesebb, bájgúnárosabb irányba tolták el a figurát. A Daniel Craig-féle „kemény” Bondnál csak visszatértek a kezdetekhez, azt leszámítva, hogy Sir Ian Fleming eredeti kémregényeiben Bond rasszista is volt.

Bond tehát kicsit mindig alakult az idővel, a nőkhöz való alapviszonya viszont nem változott: a legtöbb filmben van a Jó nő és a Gonosz nő, Bondnak mindkettő meglesz (és persze Miss Moneypenny, az örökké szerelmes titkárnő), de mindkettő inkább csak szexi eyecandy biodíszlet/motivációs elem a férfias kalandok mellé. Ezen az alapfelálláson nem változtat, hogy Bond felettes tisztjének, M-nek a szerepét az Aranyszemtől (1995) egy időre megkapta a hangsúlyozottan idősödő, tehát a társadalom szemében nem megdugandó nő, Judi Dench.

Ha ezt az alapdinamikát a legegyszerűbb gesztussal csak simán megfordítjuk, és jön egy férfias butch (leszbikus) vagy csábító vamp (hideg, számító), de a férfiakat így-úgy csuklóztató női címszereplő – hát, az nekem semmivel sem kevésbé problémásan szexista. 

Aztán létezik persze a műfaji filmek bosszú- altípusa (bosszúthriller, bosszúwestern stb.), amikben adott esetben női hősök torolják meg változatos módokon a nőiségükben ellenük elkövetett erőszakot – de itt valószínűleg egyáltalán nem erről lenne szó (hiszen ez sem a Bond-filmek alapfelállása), hanem megpróbálnák lereszelni, kiírni Bondból vagy a 007-esből a vállalhatatlannak ítélt részeket. Amik, lásd fent, a Bond-filmek állandó hozzávalói.

Miért ne lehetne Bondot nyugdíjba küldeni?

Nekem erről az a botrány jut eszembe, amikor 2023-ban kiderült, hogy Roald Dahl könyveiből a brit kiadójánál kiszerkesztették a rasszizmust, antiszemitizmust, és mindent, amit bármilyen társadalmi csoportra vagy egyénre nézve bántónak gondoltak.  

Sőt, talán még szemléletesebb, ha a Huckleberry Finnt vesszük elő: aminek az új kiadásaiból kiszerkesztették a „nigger” és az „injun” kifejezéseket, mondván, sértők. Valóban azok, a 19. században és utána is degradálóan használták őket a feketékre és az őslakosokra. Mark Twain regénye fontos és erős irodalmi mementó arról a korról és társadalomról – az eredeti formájában, azokkal a szavakkal. Hogy még most is bőven van ezzel feladat, mondjuk, az amerikai társadalomban, az egy másik kérdés, amit biztos nem a múlt megszépítése/eltagadása segít majd megoldani.

Valószínűleg, ha 50-100 év múlva visszanéznek majd a 20. század második felére, akkor a Boszorkányok Roald Dahltól szintén látványos példáként szolgál majd a holokauszt után továbbélő antiszemitizmusra, a James Bond-filmek pedig a nemi viszonyok aktuális állására.

A Bond-filmek ugyanis egy pasis-patriarchális vágyfantáziát testesítenek meg: jó nők, jó kocsi, menő kütyük, és még a világot is megmented.

El lehet ezt tolni Roger Moore-ral supermanesen abszurdabb (születtek is bőven Bond-paródiák, lásd Austin Powers) vagy Pierce Brosnannel úriemberesen puhább irányba, de nem véletlenül rántották vissza a kormányt a kétezres években: nem az kellett a nézőknek.

Érdekes amúgy figyelni Bond és a nők viszonyának friss evolúcióját: a karcos-nyers Bondként Daniel Craiggel érkező Casino Royale-ban (2006) ez a dinamika is eredettörténetet kapott. Itt a Bondot eláruló szerelme, Vesper (Eva Green), mintha a halálával hasadna a későbbi Jó és Gonosz nőkké, amikor az összetört szívű Bond kimondja a telefonba: „The bitch is dead”. Vesper után valójában minden partnere irreleváns és „halott” a szenvtelen nőfaló Bond számára.

A gyász motívuma aztán az ezredfordulót követően születő magányos kém/akcióhősök generációjában is tetten érhető: Jason Bourne, John Wick gyászolnak. És ha hozzájuk vesszük még Nobodyt, aki családapa, azt látjuk, hogy

ezek a hősök már nem macsók és nem szexisták – ezzel együtt elég sikeresek a pénztáraknál és a kritikusok körében is.

Visszatérve a Bond-filmekre: így, ahogy vannak, elég jó lakmuszpapírként szolgálnak a világ állásáról, hogy váltanak-e még rájuk annyi jegyet globálisan, hogy érdemes legyen újat forgatni belőlük. Vagy Bondot végre elküldhetjük nyugdíjba.

Miért rugózunk még mindig ezen?

Ami igazán bosszant a 007-es nemcserés ötletében, az az, hogy a férfiakhoz képest akarjuk meghatározni, mi releváns és hogyan vagyunk (akció)hősök.

Pedig szerintem ezt nem egy női Bond mutatja meg, hanem

egy eredeti, a maga jogán ikonikus, vagány női kém-/akcióhős.

Mint Ripley: valaki, aki annyira menő, hogy a nézők, a nemüktől függetlenül, hasra esnek tőle. És örök helye van a nagy mozihősök pantheonjában.

Az, hogy ezt a női hőst most miért nem látjuk, eggyel bonyolultabb, mint a szerintem félresikló törekvés a női Bondra.

Az elmúlt 10-15 évben szakmányban készülnek Hollywoodban a szuperhősfilmek, a folytatások, a klasszikus animációk élőszereplős változatai. A bemerevedett blockbuster-rendszerben (ennek a kezdeteiről itt írtam A cápa kapcsán) hatalmas költségvetésű filmek készülnek, még nagyobb bevételt célozva – ebbe a kreatív kísérletezés, a kockáztatás, az új ötletek kipróbálása nem nagyon fér bele.

Az amerikai filmgyártás több hasonló krízist túlélt már. Amit a legtöbbet emlegetünk, azt egy új médium, a tévé megjelenése okozta az 1950-es években: tömegek maradtak inkább otthon, a képernyő előtt, minthogy elmenjenek moziba. Hollywoodban ezért elkezdtek egyre drágább, egyre látványosabb filmeket gyártani, hogy olyan élményt adjanak, ami a kanapéról nem átélhető. Az eredmény mégis egyre laposabb és érdektelenebb lett. Ismerős?

A jó hír, hogy ezekből a válságokból a film eddig mindig megújulva, kreatívan és ötletdúsan verekedte ki magát. Biztos vagyok benne, hogy ez most is így lesz. Viszont ez, közvetve, rámutat a valódi problémára is.

Bár első blikkre a Bond-filmek szexizmusa tűnhet kezelni való feladatnak, szerintem sokkal aggasztóbb a képzelet szűkössége, amibe esetleg csak az fér bele, hogy most Bond legyen nő, az nem, hogy szülessen egy új, eredeti, ismét filmtörténeti jelentőségű akció-/kémhősnő.

Hiszen az, hogy mit és hogyan tudunk elképzelni, a világ (és a mozi) formálásának a fundamentuma. 

Sándor Anna