–

Miért támadták meg apámat? – tette fel a kérdést kedd reggeli vezércikkének címében Jeszenszky Zsolt, a Pesti Srácok publicistája, majd levezette, hogy azért történt az apjával az, ami, mert az „évek óta a sátánt szolgálja”.

A publicisztika előzménye, hogy a 83 éves Jeszenszky Gézára, az MDF-kormány külügyminiszterére és feleségére, Héjj Editre vasárnap az otthonuk előtt támadt rá a 70 éves G. Ferenc egy kőműveskalapáccsal. Jeszenszky Gézát életveszélyes koponyatöréssel szállították kórházba, Héjj Edit könnyebb sérüléseket szenvedett. A támadó az áldozatai fejére célzott, és annak köszönhetően nem lett a tettéből még nagyobb tragédia, hogy egy közeli étterem pincére közbelépett. Mikor G. Ferencet elfogták, találtak nála gyújtót és benzint is, az ügyészség azóta indítványozta a minősített emberöléssel gyanúsított férfi letartóztatását.

Tehát még egyszer, mindezek után Jeszenszky Zsolt megírt egy hosszú vezércikket arról, hogy szerinte azért támadták meg az apját és az anyját, mert előbbi a Sátánt, azaz a globalista hálózatot szolgálja. És – a szöveg itt széttartó és homályos, de nehéz máshogy értelmezni – ez egy isteni figyelmeztetés, hogy jó útra kéne térnie.

Persze az okfejtés előtt és a cikk végén sajnálkozott egy sort – ezek a kötelező körök, a „tegyünk úgy, mintha” kellékei.

A kicsit is rafináltabb áldozathibáztatók mindig megpróbálják leplezni a támadásukat az együttérzés álcájával.

Annyit ugyanis ők is érzékelnek a társadalmi-kulturális normákból, hogy mégsem lehet azonnal teljes fegyverzettel nekiesni az áldozatnak.

Az áldozatsegítéssel foglalkozó szakemberek, pszichológusok rendszeresen elmondják, hogy az agresszió, a bántalmazás mindig az elkövető felelőssége. Az ő döntése, hogy megteszi. Az ő döntése, hogy feljogosítja magát a másik ember ellen elkövetett erőszak bármely formájára. És ha már Jeszenszky Zsolt metafizikai szintre emelte az érvelését, a keresztény hitben ez a kérdés a szabad akarat alá tartozik. Az akaratszabadságot a Magyar Katolikus Lexikon úgy definiálja, mint amely

az emberiség egész erkölcsi és jogi életének alapja, és amely nélkül nincs beszámíthatóság, sem erkölcsi jó, sem érdem, sem bűn.

De menjünk tovább. Az emberi elme működésének velejárója, hogy hiedelmeket alakítunk ki a világ működéséről azért, hogy védjük magunkat és próbáljuk kormányozni az életünket. Ez most úgy jön ide, hogy amikor az áldozathibáztatás lélektanát próbáljuk megérteni, hamar szembejön az „igazságos világba vetett hit” nevű hiedelem. Röviden és leegyszerűsítve arról szól, hogy úgy gondoljuk, minden okkal történik. „Ha én jó vagyok, nem történhet velem rossz dolog. Ha valakivel rossz dolog történik, az csak azért lehet, mert valamit rosszul csinált.” Tulajdonképpen egy kognitív torzításról van szó, amivel annak az ijesztő terhét próbáljuk mentálisan feldolgozni, hogy bármikor történhet velünk vagy a szeretteinkkel valami szörnyűség. A kontroll illúzióját nyújtja nekünk.

Az már sokkal rosszabb kategória, amikor valaki ezt a hiedelmet arra használja, hogy tömegek számára legitimálja az erőszakot

– írom ezt úgy, hogy végtelen listát állíthatnánk össze olyan történelmi eseményekből, amikor emberek a mások ellen elkövetett iszonyatos tetteiket Istenre vagy istenekre hivatkozva akarták igazolni.

Amikor Jeszenszky Zsolt a kifürkészhetetlen isteni utakra vagy a sátáni sakkjátszmára hivatkozik, sok évszázados-évezredes logikai és morális mocsárba tereli az olvasóit: a döntéseinkkel, a mások ellen elkövetett tetteinkkel járó felelősséget próbálja kivonni az egyenletből. Azt próbálja elhitetni, hogy az erőszak nem is erőszak, nem is bűn, nem is számonkérhető, ha az a „jó”, az „isteni ügyért” történik.

Ez pedig különösen aggasztó tendenciákat vetít előre. Jeszenszky Zsolt ugyanis arra használja fel az apja ellen elkövetett erőszakot, hogy politikai hasznot húzzon belőle. Miközben az apját életveszélyes koponyasérüléssel kezelik a kórházban, miközben az anyja könnyebb sérülésből lábadozik, ő jogos figyelmeztetésről, következményekről és értékvédelemről akar oktatni.

Mi a következő lépés? A poloskázással túlvagyunk a politikai ellenfelek dehumanizálásán. Jeszenszky Zsolt mai írása azt jelenti, hogy sajnálatos, de érthető, hogy betörik egy idős ember koponyáját, hiszen rossz oldalra állt. Mi jön ezután? 

A bántalmazók és erőszakosok megállításának hatékony módja a közös fellépés. A gondolkodásukat ugyan nem biztos, hogy megváltoztatja, de minél többen állunk ki egy vagy több áldozat mellett, minél gyakrabban lépünk közbe a leghétköznapibb helyzetekben is, annál kevésbé érzik azt a tettesek, hogy szabad a pálya, hogy bármit büntetlenül megtehetnek.

Nem tudom, és őszintén nem is érdekel, milyen Jeszenszky Zsolt és a szülei viszonya. Azt napról napra tapasztalom, milyen olyan családba tartozni, amelyben eltérőek a politikai meggyőződéseink: fájdalmas. A feldolgozatlan történelmi traumák országában élünk, ez a kormány pedig tudatosan és hathatósan dolgozik azért, hogy tovább mélyítse a szakadásokat és különbségeket társadalmi csoportok, generációk és akár rokonok között is. Apák és fiúk kapcsolata viszont nem véletlenül olyan erős motívum ősi időktől fogva. Egy egész közösség működését, értékrendjét, sorsát szimbolizálja. Az emberi közösség pedig úgy életképes, ha vannak közös fundamentumai. Az ilyen fundamentumokat emelték régen szentté.

Mármost ha nekünk nincs olyan közös alapunk, ami pártszimpátiától, világnézettől, hangulattól független, ami nem engedi meg, hogy apám koponyáját beverjék, akkor nincsen semmink. Illetve de. A felelősség a mások ellen elkövetett tetteinkért akkor is megmarad.

Sándor Anna

A kiemelt kép forrása: Wikipedia/Elekes Sándor, Pexels