Az igazi házi mozi – Ilyen filmeket nézzünk a gyerekekkel

–

Buster Keatonnal kezdődött. A nagyobbik fiunknak egy szürke, télies estén betettem a DVD-lejátszóba A generális című filmet, mert tudtam, hogy szereti a vonatokat. Akkoriban még a mesefilmeket DVD-n néztük, nem volt annyi minden fenn a YouTube-on, nem voltak még streamszolgáltatók. 

Mondhatná erre valaki, hogy jó, de az apák nemzedékében még nagyon tévé sem volt, és igaza lenne: a mi mesenézési szokásaink teljesen mások voltak. Vártuk az esti mesét, a macit, és csalódottan vettük tudomásul, ha éppen a Varjúdombi mesék ment (aminek láttán én például fizikai rosszullétet éreztem). 

Megpróbálkoztam azokkal a mesékkel, amelyeket én is szerettem,

a többségük, mondjuk, a Futrinka utca be is vált, de egyszerűen elfogytak a mesék, a mese-DVD-k. Már lement az összes Sam, a tűzoltó, a Kis piros traktor, de még a Postás Pat is (ez utóbbit zseniálisan idézi meg kedvenc sorozatom, az After Life: a kisváros postása nem akarja megmondani a nevét, mert természetesen Patricknak hívják, vagyis Patnek).

A gyerekeim már akkor nézhettek mesét, amikor akartak, és tulajdonképpen annyit, amennyit megengedtünk – a határt nem a tévé szabta meg. Tehát a mesék nagyon gyorsan fogytak.

Ezt elég jól láttam, de még kis is használtam: magam is írtam egy sorozatot, a Hajótörötteket (rendezője Szeiler Péter), aminek hamar megvolt az epizódonkénti egymillió nézője. Személyes kedvenceim azért a mai napig azok a mesék voltak, amelyek a „slapstick”-ből, vagyis a hasra esős komédiákból, a burleszkfilmekből nőttek ki, mint Mark Baker és Nick Park, ennek a két angol zseninek az alkotásai. Baker művei, mint a Ben és Holly apró királysága vagy a Peppa malac, inkább a chaplini vonalat követi: Peppa az egyszerű, esendő kisember, a középosztálybeli jóakaratú ember sztorija, míg Park művei, a Wallace és Gromit, és pláne a Shaun, a bárány egyértelműen Buster Keaton örökösei. A vert helyzetekből felkelő, a magát megrázó, és tovább küzdő, legyőzhetetlennek látszó, fineszes és ügyes hősök leszármazottja Shaun.

És mivel a nagyobbik fiunk kedvence a Shaun… volt, valamint azért, mert rajongott a vonatokért – legalább annyira, mint a szemeteskocsikért, legalább annyira, mint gyerekoromban én a szippantóskocsiért (aminek megvolt az a nem csekély hátránya, hogy orbitálisan, penetránsan büdös lettem attól is, ha néztem, ahogy közeledik) –, evidens volt, hogy a beavatást A generálissal kell kezdeni. Ez lesz a belépés a filmek világába.

És ma már jól látszik, hogy elég jól választottam,

mert a fiam generációjából csak nagyon kevesek hajlandók megnézni egy filmet, ha fekete-fehér. Márpedig,

ha szeretnénk megmutatni a filmtörténet fontos alkotásait, szeretnénk a gyerekünket beavatni a filmtörténet rejtelmeibe, akkor nem árt, ha elfogadja, hogy a jó filmek jelentős része még nem színes.

Ez szerintem csak akkor működik, ha elég korán megmutatunk fekete-fehér filmeket. Én a Buster Keaton-életművel kezdtem. Fenn van a YouTube-on is az Ifjabb Sherlock Holmes, ez volt a második. Ennek a biliárdos jelenete annyira lenyűgöző, hogy a fiunk szerintem többször nézte meg, mint a kedvenc Shaun-epizódját, a mocsárosat. (Ami, nem mellesleg, horrorparódia. A mocsárból mászik elő egy szörny, Shaun társai pedig azt hiszik, biztosan a labdájáért bemászó Shaun az, csak belepte az alga, a mocsár aljnövényzete, de nem. A Shaun-epizódok egy része műfajparódia. Van üldözésesakciófilm-paródia köztük, mint a Halálos iramban-paródia…)

Az Ifjabb Sherlock Holmes nem csupán egy bájos akciófilm, hanem szinte szuperhősfilm: Buster különleges képességekkel megáldott nyomozó. Tobzódik a képi ötletekben, tele van leleménnyel: a ruhacserék, elbújások, üldözések olyan kreatív fantáziáról tanúskodnak, hogy egy kisebb gyereknek is lenyűgöző – az én fiam, amikor először látta, olyan hatéves lehetett –, és megérti, miért érdekesek a régi filmek, miért vannak olyanok, mint az apja, akik szinte már szívesebben néznek némafilmeket, mint hangosat.

És innen már csak egy lépés Chaplin Aranyláz című filmje, majd a Modern idők, amit magam is a filmtörténet egyik legfontosabb darabjának tartok. 

Nagy kérdés persze, hogy mit nézhet a gyerek

Azt gondolnánk, hogy milyen jó lesz vele megnézni majd a mi nagy kedvenceinket, de szinte minden nagy kedvencünkben van csapda – egy olyan jelenet, amit bizony egy kisiskolás nem baj, ha nem lát. A mi kisebbik gyerekünk például megrémült az Óz, a csodák csodájától. A küszöbátlépés után, vagyis akkor, amikor Dorothy háza lezuhan és a film színesbe vált, a boszorkányok láttán elsírta magát. 

Nagyobb bajok vannak az olyan filmekkel, mint az Igazából szerelem vagy az Amélie csodálatos élete. Előbbiben, ugye, egyrészt van egy szál, aminek karakterei pornószínészek (igaz, kedvesek, bájosak, de hát pornót játszanak), van egy szál, amiben elhangzik az az elég vicces mondat, hogy „fél órát töltöttél el Elton Johnnal, és máris csatak buzi vagy”, az Amélie… meg akármilyen kedves, meghitt és csodás, az orgazmusgyűjtés titkaival nyit, és a trafikosnő szerelmét sem csöndes derűvel ábrázolja.

Türelemmel kell viselni tehát, hogy sok kedvenc filmünkhöz még nem elég érett a gyerekünk.

És elég könnyen be lehet látni, hogy kedvenc filmjeink történetei is olykor túl mélyek, túl komplexek, olykor drabális traumákat mutatnak, szenvedést és sok vért. (Lehet, hogy ezért is a kedvenceink.) Egyszóval: nem lehet bedobni a gyereket a művészfilmek mély vizébe.

Sok kedves rendezőnknek alig van olyan filmje, amit elé oda lehet ültetni egy kiskorút. Paul Thomas Andreson kihúzva, Hitchcock is persze, meg Michael Manntől egészen Tarantinóig sok mindenki. Martin Scorsese az, akinek van olyan filmje, ami kifejezetten ajánlható gyerekeknek: A leleményes Hugo felmutatja a régi filmek értékeit, egyik főszereplője ugyanis – a kisfiú Hugo Cabret mellett – maga a filmtörténet első óriása: az Utazás a Holdba rendezője, Georges Méliès. 

Mit lehet akkor megmutatni egy általános iskolás gyereknek?

A korhatárkarika elég jó orientációs pont, de önmagában nem elég, és egyébként is, nagyon sok Marvel-film ajánlott, de véleményem szerint az összes olyan sebességű, ami után nagyon magasra kerül az ingerszint. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy a Marvel elkerülhetetlen, hiszen alapvető beszédtéma a gyerekek között. De

ahogy a videójáték elkoptatja az olvasmányélményt, mert túl intenzív, túlságosan behúz, és könnyen függővé tesz, úgy koptatja el a Marvel is a filmélményeket. Mellé kell tenni más filmeket, és érdemes azokat úgy megnézni, hogy beszélünk is róluk, hogy miért értékes, miképpen hat, mit is jelent. 

Tizenkét év felett már nagyon sok minden jöhet a nagy klasszikusok közül, 

az Ének az esőben-től (ha elviselik a zenés műveket) egészen A muzsika hangjáig. De megpróbálkozhatunk a Forrest Gumppal is, bár abban – akárcsak a másik nagy kedvencemben, A remény rabjaiban – elég explicit a szex. Az utóbbiban Andyt többször megerőszakolják, és Red, a narrátor, el is mondja, mi történik. A kilencvenes évek volt a hollywoodi film nagy évtizede, és ekkor még természetes volt egy filmben a meztelenség, a szexjelenet. A Marvel korában ez nem fér bele.

Én szoktam úgy választani filmet, hogy megnézem az IMDb top 250-et, kiválasztom, amit még nem láttunk, és megkeresem a streamszolgáltatónál, a Videán, vagy más megosztókon.

A Netflixen például érdemes kedvencként bejelölgetni régi, hatvanas–hetvenes évekbeli francia meg amerikai, olasz, spanyol filmeket, mert így az ajánló fel fogja dobni nekünk az újabban felkerülteket, és hatalmas a választék, rendkívül jó filmekre hívják fel így a figyelmünket (többségükön van magyar felirat is).

Az IMDb top 250-et éppen Christopher Nolan-filmjei uralják, és ezeket már meg lehet nézni 12 év fölött: nemcsak a Batman-filmeket (ha egy szülő ódzkodik ettől, megnyugodhat, A sötét lovagnak nem a minőségével van a baj, hanem inkább azzal, hogy mennyire komor a világ, amit ábrázol), de ott van például a Tökéletes trükk, a gyerekeim egyik kedvence, de szerették az Eredetet is (ezek fenn vannak az HBO GO-n).

A fiatalabbik fiunk, amikor A remény rabjait néztük, egyszer csak felkiáltott: „Azon a plakáton a Virág van!” Nem is értettem először, mire gondol, de aztán rájöttem: a Rita Hayworth-plakátot Andy egy Marilyn Monroe-plakátra cseréli. És Marilynt a Van, aki forrón szereti magyar változatában Virágnak hívják. 

És akkor el is értünk Billy Wilderig

Nemcsak a Fritz Lang-filmeket érdemes gyerekeknek megmutatni (a Metropolis tetszett nekik, a Nibelungokon nevettek), meg Erich von Stroheimet, de a nagy hollywoodi klasszikusokat is. A máltai sólyom most is működik, ma is izgalmas, a Van, aki forrón szereti a nagyobbik fiam szerint nagyon jó kis film volt (értették, bírták a humorát), A vád tanúját pedig azért is szerethették, mert Agatha Christie-krimiket néztünk együtt. De a Howard Hawks-filmek, meg a régi westernek is hatottak: John Ford Hatosfogat című klasszikusa nekem is kedvencem volt, ahogy a Délidő is.

És ha már emlegettem: jövő héten érkezik a mozikba a Halál a Níluson, ami a végkifejlet miatt nem ajánlható, de van a YouTube-on egy gyűjtés, aminek a címe: Hercule Poirot fan club – ebből unalmas délutánokon nyugodtan választhatunk. Poirot világában a bűn csak ideiglenes rossz, a nyomozás tulajdonképpen helyreállítja a világ rendjét. Az pedig nem árt, ha a gyerek már tizennégy évesen tudja, hogy a szabadságért meg kell küzdeni, és megéri küzdeni.

Kolozsi László

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / LumineImages