Spielberg műszörnyét felfalta a sós víz, és ettől lett a film remekmű – 50 éves A cápa

–

Már az ötlet grandiózus volt: az első film, amit nem stúdióban, hanem valóban az óceánon forgatnak! A cápa készüléséről szóló különböző dokumentumfilmekben a stábtagok, élükön Spielberggel, vigyorogva mesélik, mennyire naivak voltak, amikor azt hitték, hogy ez majd megy, mint a karikacsapás. A forgatás végül a tervezett 59 nap helyett fél évre nyúlt egy New England melletti üdülőszigeten, a frusztrációk forrásainak végeláthatatlan sorát pedig a már említett tény vezette: Bruce nem működött.

Bruce valójában három mechanikus cápa volt, a filmes legendárium szerint Spielberg az ügyvédjéről nevezte el. Igaz, ahogy teltek a napok, a rendező már inkább csak „big white shit”-ként (magyarul: nagy fehér szarként) emlegette. A fő probléma az volt, hogy Bruce-t édesvízben tesztelték, a sós óceán pedig azonnal szétszedte a finommechanikáját. 

A háromszorosára dagadó forgatás aztán a bemutató időpontját is eltolta, aminek máig ható következményei lettek.

Beköszönt a blockbusterek kora

A hetvenes évek derekán a nyár még uborkaszezonnak számított a mozikban, így amikor június 20-ra jelölték ki a premiert, az nagyjából azt jelentette, hogy a film eltűnik a süllyesztőben. A Universal stúdió viszont addig Hollywoodban soha nem látott mennyiségű pénzt (akkor 1,8 millió dollárt) költött A cápa agresszív és széleskörű reklámkampányára. 

A stúdió kockáztatott és nyert: A cápáé lett az addigi legnagyobb bevétel a film történetében, letaszítva ezzel a trónról A keresztapát (1972), sőt, először lépte át a 100 millió dollárt. Itt hozzá kell tenni, hogy a rekordok csak két évig tartottak, akkor mutatták ugyanis be George Lucas klasszikusát, a Csillagok háborúját (1977). 

Amit viszont A cápához kötnek, hogy ettől kezdve nyert lényegesen határozottabb formát a blockbusterek receptje is. Kiugróan nagy sikerű filmek addig is voltak, az agyonreklámozott „eseményfilm” jelensége sem volt ismeretlen. Viszont ezután kezdték egyre inkább meghatározni a stúdiók költségvetését a blockbusterek. Ezek a filmek a komoly infrastrukturális igényeik miatt nagy anyagi kockázatot jelentenek, így a stúdiók biztosra mentek: a blockbusterek könnyen fogyasztható, egyszerű ötletre ( ez a „high concept”) épülő, konzervatívabb formanyelvű filmek lettek. Elindultak a folytatások, a franchise-stratégia részeként pedig az adott film brandje más piacokra is belépett: felbukkant az üdítős palackokon, számítógépes játékokban vagy spin-off tévésorozatokban is. A nyolcvanas években Hollywood átállt erre a működési struktúrára, a nyár (májustól szeptemberig) pedig végérvényesen a blockbusterek szezonja lett.

Spielberg, a fenegyerek

A cápát viszont nem az iparra gyakorolt hatása miatt emlegetik remekműként.

Amikor Spielberg megkapta a produkciót, 28 éves volt, és ahhoz a generációhoz tartozott, amelyet úgy neveznek:

Hollywood fenegyerekei.

Francis Ford Coppola (pl. A keresztapa, 1972), George Lucas (pl. American Graffiti, 1973), Martin Scorsese (pl. Taxisofőr, 1976), Brian De Palma (pl. Carrie, 1976), John Milius (az Apokalipszis most forgatókönyvírója, 1979) – mára mind kitörölhetetlen nyomot hagytak a mozgókép történetében.

Ha a fenegyerekek filmjeit nézzük, stiláris hasonlóságot ugyan nem találunk, közös viszont bennük a kreativitás, a formanyelvi érzékenység és a filmek mély szeretete. A Film- és médiafogalmak kisszótára úgy fogalmaz, „tudós filmkészítők”, mert a korábbi rendezőktől eltérően a zömük már filmművészeti felsőfokú tanulmányokat folytatott (pont Spielberg nem), valamennyiüknek jelentős filmtörténeti ismereteik vannak, a filmjeiket pedig teleszórják ilyen utalásokkal. A fenegyerekek korai munkáikban érzékeny társadalomkritikusok voltak, később megtértek Hollywood nagy műfaji hagyományaihoz, de újra is értelmezték azok elemeit. Ahogyan például Spielberg tette, amikor a cápatámadások miatt kényszerűségből hőssé váló kisemberről mesélt.

A cápa ereje

Térjünk vissza Bruce-hoz! A működésképtelen cápa miatt szinte napról napra kellett újragondolni a filmet, ami végül nagyon jót tett neki. (A „mi lett volna, ha”-kérdésre próbál választ találni például ez a doksi.)

A műcápával egészen kevés használható felvétel készült, ezeket zömében a film zárásában látjuk. Előtte viszont eltelik 80 perc a játékidőből, mire az emberevő monstrum megjelenik a vásznon. Spielberg azt használta ki, hogy addig a végtelen víztömeg látványa, és a tudat, hogy valahol ott rejtőzik benne a rém, a fenyegető hatás kiváló eszközévé válik. Olyannyira igaza volt, hogy a szakmabeliek (kritikusok és filmkészítők egyaránt) a rendezőt itt

Alfred Hitchcock legtehetségesebb tanítványaként emlegetik.

Lichter Péter filmtörténész-rendező írja Az amerikai film rövid történetében: „Amennyire egyszerű a film története, időnként annyira komplex a formanyelve. Spielberg feszültségépítő és stiláris érzékére talán a legjobb példa A cápa egyik korai kulcsjelenete, amikor a helyi rendőr, Brody (Roy Scheider) először szembesül az emberevő hal fenyegetésével. A jelenet elején már sejtjük, hogy valami borzalmas fog történni, de Spielberg ravasz módon elhalasztja a katasztrófa bekövetkeztét (pl. a cápa helyett egy fürdőző bukkan fel valakinek a matraca alól), amitől Brodyval együtt a néző is egyre paranoidabbá válik. A rendező a briliáns formanyelvi ötletekkel is fokozni tudja a feszültséget: a vizet kémlelő rendőr előtt elsétáló nyaralók szervezik a vágás ritmusát, ami szublimáltan zaklatottá formálja a képsort.”

A film persze mindig csapatmunka, és A cápa is szép példa arra, milyen sokat hozzátesznek a végeredményhez a tehetséges munkatársak, illetve barátok. John Williams zenei témája a filmtörténet egyik sokat emlegetett darabja lett, és önmagában fokozta a fenyegető hangulatot. 

A film híres monológját pedig a fenegyerek John Milius dobta be a forgatókönyvbe: ez az, amelyben a cápavadász (Robert Shaw) elmeséli, hogyan falták fel a cápák egyesével a társait, amikor a II. világháborúban a japánok elsüllyesztették a hajójukat, a híredt USS Indianapolist.

Ki itt az igazi ragadozó?

„Ha ma írnám a könyvet, a cápa lenne az áldozat”

– jelentette ki Benchley 1995-ös esszéjében, mondata pedig máig érvényesen reflektál az elmúlt fél évszázad környezeti változásaira. 

Benchley, valamint a film vízalatti operatőrei, Ron és Valerie Taylor, továbbá a cápaszakértőként konzultáns Rodney Fox a tengeri élővilág megóvása mellett köteleződtek el. Fox esetében ez azért is figyelemre méltó, mert hivatalosan az egyik legrosszabb, nem halálos kimenetelű cápatámadás túlélője. 

A tömegekkel viszont eleinte nem ez történt. A film világszerte növelte a cápáktól való félelmet, azaz galeofóbiát, a jelenséget a kutatók Jaws-hatásnak hívják (Jaws a film angol címe).

Szomorúbb adat, hogy 1975 után felpörgött a cápák leölése és trófeavadászata. 1986 és 2000 között az Atlanti-óceán észak-nyugati részén a cápapopuláció radikálisan csökkent: a pörölycápáké 89, a nagy fehér cápáké 79, a tigriscápáké 65 százalékkal. A Scienceben publikált 2024-es adatok szerint évente 80 millió cápát ölünk meg, ebből 25 millió veszélyeztetett fajhoz tartozik.

Ahogy az állattani ismeretterjesztő Jules Howard nyilatkozta a Guardiannek:

„Ez lehangoló, hiszen ezek a cápák nem szörnyetegek. Komplex, kommunikáló lények, amelyek történetesen úgy fejlődtek, hogy nagyon jól öljenek. Az ember azt hinné, valahogy felismerjük a hasonlóságokat.”

Mindeközben azért egyre több szó esik arról is, milyen fontos szerepet töltenek be a cápák a tenger ragadozóiként, hogy az embert nem tekintik tápláléknak, vagy hogy mennyire alacsony a valós esélye annak, hogy valaki cápatámadás áldozata legyen (a szúnyogok például sokkal veszélyesebbek). Az elmúlt évtizedekben pedig Peter Benchley és Stephen Spielberg is kifejezte nyilvánosan, hogy mennyire bánják, hogy a regény és a film közvetve ekkora károkat okozott.

Mindeközben… – végszóként

E sorok írójaként bevallom, én is a Jaws-hatás áldozata vagyok, kiskamaszként láttam először a filmet és máig megmaradt az irracionális félelmem a cápáktól. Most már az is szemet szúr benne, mekkora pasifilm: egy ponton teljesen eltűnnek belőle a nők. Ezt ma már lehetne másként, ahogy a minket fenyegető természeti erőt sem kellene a megtestesült gonosszal azonosítani.

Ezzel együtt rajongva szeretem A cápát:

az elképesztő filmnyelvi érzék mellett még lüktet benne egyfajta megnyerő nyersesség, amely a későbbi Spielbergnél gyakran áthajlik giccsbe.

Ez a kor sajátja, a hetvenes évek Hollywood egyik, ha nem a legcsodálatosabb időszaka. Csak ajánlani tudom, hogy nézz minél több akkori filmet – kezdve akár A cápával.

Mi itthon elővettük nemrég, és állítom, ha Bruce nem is, A cápa még mindig működik.

Sándor Anna