Amikor John Wick bújik Keanu Reeves bőrébe

–

Keanu Reevesre akkor talált rá John Wick karaktere, amikor nem volt igazán jó passzban. Túl volt egy rendezői kísérleten (A tai chi harcosa) meg egy látványos, de meglepően súlytalan és üres blockbusteren (47 ronin), bár ha őszinték akarunk lenni, valójában évekre visszamenően megállt már alatta a Föld. Egy bérgyilkos kellett hozzá, hogy újra lendületbe hozza.

Így Reevest visszatöltötték Hollywood mátrixába, hogy az Alvilág Neójaként semmibe vegye univerzumának törvényeit. Egy eb miatt az egész orosz maffiát kiradírozzák New York bűnnel rajzolt városképéről, amelyen Mr. Wick véres ceruzával jelölte meg a saját tartózkodási helyét.

Az oroszok után az olaszok is bepróbálkoztak kedvenc bérgyilkosunknál egy behajthatatlan követeléssel, amelynek nyomán John Wick hullahegyen gázolt föl – vagy le, nézőpont kérdése – az alvilági vezetőséget megtestesítő Felső Körig, hogy középső ujjával „tiszteletteljesen” bezörgessen. Szinte már evidens, hogy a folytatásban mi következik: a nadrágját a térdéig letolva végzi a „nagydolgát”, egyenest a Felső Körbe.

In medias res

A harmadik rész ott kezdődik, ahol az előző véget ért: miután minden alvilági szabályt megszegett, ezért kiközösítették, a renitens John Wick most szabad, kívánatos prédájává válik a világ valamennyi bérgyilkosának. Nincs többé biztonságot jelentő „ház” – a béke szigetei, azaz a Continental-szállodalánc ajtajai bezárulnak előtte. Wickre, a két lábon járó vérdíjra minden sarkon lesben állnak. Kihez forduljon? Ő is ott keres menedéket, ahol mindenki más: otthon.

A lénye legmélyén megbúvó Mátrix-fétises Neo elvezeti a Forráshoz.

Wick szembesül a lehetetlen döntéssel, ami ráébreszti: bármerre induljon is, a bűn útjára kell lépnie. Hát, így megy ez alvilági körökben: „Amikor már azt hittem, kint vagyok, ezek mindig visszarántottak.”

Táguló univerzum

A John Wick saját kis fantasyvilágot teremtett. Csakhogy a bűn társadalma is csak szigorú szabályok szerint lehet működőképes, ami nem feltétlenül jelent egyben életképest is. A harmadik felvonásban ennek a visszásságaira próbálnak rámutatni az alkotók, meg arra, hogy az élet maga a káosz.

John Wick világa önmagába hajlik vissza, csaknem parodisztikusan. A bűn nem kifizetődő – mondják egy bűnre épülő társadalomban. Ha a törvények megdőlnek, az embernek csak a belső iránytűje marad. Wickéhez pedig egy egész társadalomét hozzá lehetne igazítani.

A harmadik etap tehát nemcsak fizikailag, hanem metafizikailag is tágítani próbál a John Wick-univerzumon, a kérdés az: minek? Akárhogy csűrjük-csavarjuk ezt a sztorit, akkor is csak B filmes alap: adott egy bérgyilkos, aki minden, elébe kerülő „rosszfiú” élete fonalát elvágja, mint valami túlbuzgó párka, és mindezt persze a legváltozatosabb módokon teszi.

A hangsúly ez utóbbin van. Miközben a vásznon pergő képsorokat bámuljuk, ráébredünk, hogy nincs is többről szó: a cselekmény elkeseredetten próbálja kiszolgálni a nézői igényeket – ismert arcok mellékszereplőként való csatarendbe állításával és minél több, lehetőleg kreatív módon elkövetett „henteléssel”. Ennyi!

Szintlépés

Wick ugyanolyan halálos, kerüljön a keze ügyébe lőfegyver, kés, könyv vagy ló. Az akciójelenetek fejveszetten pörögnek, ilyen látványban még egy korábbi Wick-kalandban sem volt részünk. Tobzódik a vágatlan, lehetetlenül hosszú snittekben, amelyekben a veszélyek közepette is jól felismerhető a főszereplő színész. Bizony le-lekoppan az állunk a késes, motoros és lovas akciójeleneteken… vagy ha épp nem azokon, akkor John Wick acélkeménységű öklén.

Soha ennyi vért sem hagyott még maga mögött Keanu Reeves: a naturalizmus újdonságként hat, bár egyben kissé öncélúan is – nem véletlen a legmagasabb korhatár-besorolás.

Kell a humor a feloldásához: nemcsak két akciójelenet között hullanak a nézőre a humorbonbonok, hanem maguk az akciók is meglepően szórakoztatók. Némi közhellyel élve: a John Wick bűnös élvezet!

A film vége tiszteleg a hetvenes–nyolcvanas évek küzdősportos akciófilmjei előtt, egy helyen megidézve a Halálos játszmát is – emlékszel, amikor Bruce Lee emeletről emeletre küzdi föl magát egy épületben? Mester, John Wick a te neved! A lezárás megágyaz a folytatásnak – szinte biztos, hogy nem marad sokáig trilógia a trilógia: a John Wick lesz Keanu Reeves Mission: Impossible-szériája.

Úttörők

Chad Stahelski és David Leitch 2014-ben a John Wick első részével akciófilmes történelmet írt: lefektették a zsáner XXI. századi alapjait. Azelőtt kaszkadőrként dolgoztak, így elsőfilmes, zöldfülű rendezőként nagyon is jól tudták, hogy az akciók terén meddig mehetnek el, és mi mutatna jól a vásznon. Szakítottak a mind trendibbé váló, Tony Scott és Paul Greengrass által kiemelkedően művelt, „túlközeli”, (agyon)vágott akciószcénákkal, és totál plánokkal meg hosszú snittekkel minél többet mutattak meg az akciókból. A John Wick sikere ezen az újszerű látásmódon alapul, na meg az ügyes legenda- és univerzumépítésen. Stahelski továbbvitte a Wick-szériát, Leitch pedig Charlize Theronnal leforgatta a technikailag igazi kis gyöngyszemnek bizonyuló Atomszőkét.

Csajok a mélyben

Egy brutális világ kőkemény nőket hív életre. Stahelski ráérzett, hogy nem cicababákat meg a maffiózók „macáit” akarjuk a vásznon látni, hanem olyan nőket, akik felveszik a kesztyűt a bűnben nyakig megmerítkező férfiakkal szemben.

A második felvonásban a rendező felcserélte a nemi szerepeket, és a bájgúnár maffiafőnök mellé támaszul Ruby Rose jelelő, maszkulin bérgyilkosnő figuráját állította, hogy szakítson a klasszikus klisékkel. A harmadik felvonásban még tovább ment: Anjelica Huston keménykezű Madame-ként uralkodik a bérgyilkoscéh fölött, Asia Kate Dillon pedig a Felsőbb Kör ellentmondást nem tűrő, bürokrata ítélet-végrehajtója. De mindenekfölött bejön a képbe Halle Berry, aki John Wick kiköpött női alteregója – vagy inkább Wick az ő férfi megfelelője? –, és két imádni való kutyája társaságában cseppet sem marad el kegyetlenségben és brutalitásban a címszereplő mellett. Sokat elárul a színésznőről, hogy kutyatrénerként is részt vett a forgatáson. Hát van menőbb egy vezényszavakkal kommunikáló asszonynál?

Being Keanu Reeves

A Parabellum látványosabb, mozgalmasabb és érezhetően hosszabb a John Wick előző részeinél. Éppen a hosszúságából adódóan azonban nem képes ugyanolyan színvonalon teljesíteni: helyenként bizony ráfért volna, hogy sűrűbben csattogjon a vágó ollója.

Keanu Reeves azonban még mindig a topon van: üt, vág, rúg, esik, kel, elsüti a lőfegyvereket és az egysorosokat. Ugyanaz az öltöny nem állt stílusosabban egy hét és három ország után még így senkinek. Nem is tudom, hogy honnan van még mindig ennyi energiája, miközben a négy évvel fiatalabb Daniel Craig már legszívesebben szabadulna James Bondtól. Remélem, hogy Reeves később ér az ereje végére, mint a bérgyilkos alteregója. Meggyőződésem, hogy titokban John Wick is Keanu Reeves akar lenni!

                                                                                                  Bányász Attila

Képek forrása: Freeman Film