Tanár dickpicet küld, mégis a diákok lesznek a bűnösök? – Magyar rövidfilm a szexuális határátlépésről

–

Áldozatból bűnös

A Csak ki ne derüljön! című, 16 perces rövidfilm megtörtént eseményeken alapszik. Hogy valóban volt-e a bűncselekmény, arról rögtön a főcímnél meggyőződhetünk: a budapesti gimnázium fizika-kémia szakos tanára fényképet készít a pőre nemi szervéről, majd azt elküldi egy 14 éves lánynak. 

Legalábbis ő így hiszi.

A következő jelenet azonban már a rendkívüli szülői értekezletet mutatja: a tanárt azonnali hatállyal elbocsátották ugyan, ám az igazgató most azokat a bűnösöket akarja kézre keríteni, akik úgymond „belenavigálták” e csapdába a pedagógust. A diákok ugyanis álprofilon keresztül húzták őt csőbe, miután megelégelték a férfi megkérdőjelezhető viselkedését, a lányok felé tett kétértelmű megjegyzéseket, a ragadozó pillantásokat, ami miatt már csak nagykabátban mertek leülni a teremben. 

Fordult hát a kocka: áldozatból bűnös lett.

Ahány jelenet, annyi nézőpont

Nagyon izgalmas megközelítés, hogy minden egyes jelenet más nézőpontból mutatja meg az eseményeket, más szereplő aspektusa érvényesül. Ezzel a módszerrel – mely különösen egy rövidfilm esetében bravúros mutatvány – tudták megmutatni a rendezők, hogy valahol mindenkinek van igazsága, mégis sorozatos rossz döntéseket hoznak. 

Az igazgató (már csak a tankerületvezető által ráhelyezett nyomás miatt is) az intézmény érdekeit igyekszik szem előtt tartani. Amúgy is rettentő nehéz manapság jó szakembert találni – a kérdéses tanerő pedig (ebben a kollégájával egyetértenek) kiváló pedagógus, még ha rongy ember is.

A szülők nem értik, miért így és most jutott a tudomásukra, hogy egy szexuális ragadozó tevékenykedett az iskolában. Odáig már nem jutnak el, hogy maguknak is feltegyék a kérdést: vajon miért nem érezte úgy egyik gyerek sem, hogy elmesélheti otthon, mi zajlik a tanteremben.

Magukra hagyott gyerekek

Ami különösen fájó rétege a filmnek (és nagyon gyakran a valóságnak is): a gyerekek nem érzik biztonságban magukat, és nincsenek jó eszközeik sem arra, hogy megvédjék magukat. Értelemszerűen nem helyes, hogy magukat másnak kiadva csalják tőrbe a pedagógusukat, de vajon mi az oka annak, hogy nem láttak más kiutat ebből a helyzetből? Ahogy az egyik gimnazista főhős megfogalmazza: „Mégis hogyan szóltak volna, ha nincs kézzelfogható bizonyítékuk?” A gyerekek összezárnak. Ők hisznek egymásnak, támogatják egymást.

Megrendítő, hogy ezt a bizalmat és hitet nem kapják meg azoktól, akiknek a gondjaikra vannak bízva. 

„Szeretnénk megmutatni, milyen törékeny helyzetbe kerülhetnek a fiatalok, ha nincsenek eszközeik és biztonságos csatornáik a segítségkérésre” – mondja el Bendó Zsuzsanna, a film egyik rendezője. Muchichka László, a másik rendező hozzáteszi: „Ez a történet azt mutatja be, hogyan teremtett egy tanár átszexualizált közeget a diákjaival való kapcsolataiban. Viszont fontos volt számunkra, hogy a film ne ítélkezzen, hanem gondolkodásra hívjon. Szeretnénk ráirányítani a figyelmet a szexuális határátlépés problémakörére.”

A péniszkép már az?

A két rendező azt is elárulta: a casting során sokat beszélgettek a jelentkező gyerekekkel, és kiderült: igen sokan érintettek, többeknek kellett már hasonló jellegű abúzust elszenvednie. 

De vajon hol húzódik a határ aközött, hogy valaki a pillantásával (szándékosan vagy ártatlanul, netán egy félreértés, vagy az én korábban elszenvedett traumám miatt) kényelmetlen érzéseket kelt bennem és aközött, hogy valóban és kétséget kizáróan zaklat?

Mintha gyakran a fiatalok sem tudnák, pontosan hogyan is gondolkodjanak erről, derül ki Gyurkó Szilvia gyermekvédelmi szakember szavaiból, aki elmondja, amikor a felméréseken megkérdezik a gyerekeket, tapasztaltak-e már szexuális határátlépést, a legtöbbjük nemmel felel annak ellenére, hogy arra kérdésre, hogy kaptak-e már dickpicet, szinte mindenki igennel válaszol. Ám az, hogy bizonyos dolgokat az egyik elbagatelizál, nem jelenti azt, hogy mást ugyanaz ne traumatizálna. Hiszen minden gyerek másképp ellenálló, eltérő mértékben érzékeny.

Safeguarding policy

A hazai iskolákat a diákok java része nem érzi biztonságos térnek – árulja el a vetítésen résztvevő szakértő, Dr. Jármi Éva, pedagógiai szakpszichológus, a Hol a Helyem Iskolapszichológiai Tanácsadó Központ vezetője. Emiatt a gyerekek is megszokják, elfogadják, hogy csak magukra számíthatnak. Azonban ennek nem kellene és nem is szabadna így lennie. Ahogy amiatt is aggodalom és kétség gyötri sokukat, hogy ha szólnak, hogy úgy érzik: bajban vannak, vajon jó kezekbe kerül-e az információ? Nem lehet-e, hogy a végén ők fognak pórul járni?

Ez egy olyan országban, ahol a felnőttek körében is reneszánszát éli a „ne szólj szám, nem fáj fejem” gondolkodás, különösen adekvát kérdés.

Ezzel szemben a legtöbb nyugat-európai iskolában létezik az ún. safeguarding policy, mely kimondja nem csak azt feketén-fehéren, hogy mit szabad és mit nem, de arra is világos iránymutatást ad, hogy kihez, hová lehet fordulni baj esetén. Idehaza sajnos csak nagyon kevés intézményben működik ez a gyakorlat annak ellenére, hogy civil szervezetek jó ideje lobbiznak a bevezetéséért.

Osztályfőnöki órára kiváló téma!

A filmhez érzékenyítő és edukatív kampány is kapcsolódik, melyhez az alkotás szakmai partnere, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány 15-oldalas módszertant állított össze, amit minden érdeklődő pedagógusnak szívesen a rendelkezésére bocsátanak. Gyurkó Szilvia, az alapítvány vezetője elmondta: „A gyerekek biztonsága minden környezetben elsődleges kellene, hogy legyen. A film rámutat arra, hogy amikor a felnőttek nem biztosítanak biztonságos kereteket, a gyerekek kénytelenek saját, sokszor kockázatos megoldásokat keresni.” 

A témán gondolkodva pedig érdemes szem előtt tartani Muchichka László gondolatait, aki így fogalmazott a vetítést követő beszélgetésen: „Nem az minősíti az iskolát, hogy ilyen eset megtörténik, hanem az: mihez kezd vele.”

Fiala Borcsa