–

1984-ben James Cameron filmtörténelmet írt: a világra szabadított egy jövőbeli halálosztó gépezetet, ami szisztematikusan beszivárgott a popkultúrába. A Terminátor-kultusz a '80-as, '90-es években éppoly megkerülhetetlenné vált, mint a történet önmagába visszaforduló időparadoxona. „Nincs végzet, csak ha bevégzed!” – visszhangoznak a jelenben a harmadik világháború radioaktív hamujából megváltóként előlépő John Connor szavai, aki a nála fiatalabb apját küldi vissza az időben, hogy ő maga megszülethessen. Zavaros? Nem jobban, mint dr. Manhattan karaktere a Watchmenből, aki metafizikai origóként létezik egyszerre a múltban, a jelenben és a jövőben.

Múlt, jövő… megfoghatatlan fogalmak, kicsúsznak az ember ujjai közül. A jelen pedig nem több, mint puszta illúzió.

A jövő anyja

Cameron megalkotta a maga filmes perpetuum mobiléjét a kor legnépszerűbb zsánerében. A Terminátor azonban nemcsak Arnold Schwarzeneggert emelte ikonná, hanem – és különösen igaz ez a második részre – Linda Hamiltont is átgyúrta a jövő anyatigrisévé. Nem hiába, ez a hősnők kora: Ellen Ripley az űrben hadakozik egy bolygónyi nyolcadik utassal, a franciáknál Nikita próbál kitörni a gyilkos mókuskerékből. Ám egyikőjük keménysége sem fogható Sarah Connoréhoz, akiről leszálkásított minden puhaságot és ártatlanságot egy még be sem következett világvége.

Hamilton átváltozása legalább olyan varázslatos, mint Christian Bale-é vagy Daniel Day-Lewisé. Nem csoda, hogy sem Daenerys, sem Cersei a Trónok harcából nem volt képes a nyomába érni – pedig mind Emilia Clarke, mind Lena Headey kapott rá lehetőséget, hogy a karakter bőrébe bújjon.

Ám Sarah Connor egy és oszthatatlan. A leánykori neve pedig Linda Hamilton. 

Újratöltve

A stúdió a legutóbbi Terminátor-film, a Genisys bukását követően visszasomfordált James Cameronhoz, aki addigra már két és fél évtizede levette a kezét a franchise-ról, és jól elvolt a maga kis Pandórányi játszóterén (az Avatar-film helyszíne). A rendezői bársonyszéket, köszönte szépen, most sem kérte, de felvázolta a sztorit, ahogyan ő elképzelte az időhurokból kikecmeregni képtelen emberek és gépek történetét.

Mondanom sem kell, hogy rögtön az elején egy tollvonással megvonta Az ítélet napját követő Terminátor-produkciók létjogosultságát, ami könyörtelenül bele is került a végső verzióba:

a film nyitánya nem csupán kiradírozza az elmúlt huszonnyolc évet, de új alapokra helyezi a második részt, és megágyaz a Sötét végzet fő konfliktusának.

Merész húzás! És hol van még a vége?

Az alapsztori a déjá vu tipikus esete: egy átlagos, fiatal nőre vadászni kezd az időn túlról érkezett halálosztó. Szerencsére azonban védelmezője is akad… egy a jövőből, és rögtön kettő a múltból. Az ördög – mint mindig – most is a részletekben rejlik. Ki (vagy inkább mi) a jövőbeli védelmező? Ki küldte? Miért kell a nőt megvédeni? És hogy kerül a képbe Sarah Connor? Schwarzeneggerről már nem is beszélve.

A film feléig ügyesen adagolják ezeket a rejtélyeket. Aztán mindent maga alá temet a látványorgia és az akció. Mégis, a produkció első fele sokkal erősebb, már csak a helyszín miatt is: Mexikóváros. A sztori előrehaladtával aztán eljutunk az amerikai álom befalazott kapujáig, és bepillantást nyerünk az illegális bevándorlók sanyarú sorsába is. Társadalomkritika egy akciófilmben? Szomorú aktualitás, de csak szőrmentén.

Csajok a csúcson

Sarah Connor olyan, mint Rocky karaktere a Creed első részében: a szorító szélén kap ugyan helyet, de valójában ez az ő filmje. Pankráció ez: Schwarzival néha lepacsiznak, és a kötelek közé lépve szétrúgják párszor az új gépezet csillivilli valagát. Arnold inkább kibicel… és persze magas labdákat adogat, amelyeket Hamilton rendre lecsap: „oldschool” beszólásai, ha nem is válnak szállóigévé, frappánsan tesznek pontot a mondandója végére.

Hogy Schwarzenegger visszatért? Na, puff neki! Már megtette néhányszor. Hamilton viszont keményebb és szikárabb, mint valaha.

Mackenzie Davisnek, aki dajkált a Pszichoanyuban és elcsavarta Ryan Gosling fejét a Szárnyas fejvadász folytatásában, most sem kell a szomszédba mennie kurázsiért.

Ahogy minden további nélkül elhisszük a hatvanhárom éves Linda Hamiltonnak, hogy reggelente gépkoponyából issza a tequilát és leszakadt titán ujjperccel piszkálja ki a fogai közül a tortillát, úgy a filigrán Davisnek is, hogy simán két vállra fektet egy halálosztót (pláne, ha a filmtörténet legmegnyerőbb Terminátoráról, Gabriel Lunáról van szó). Natalia Reyes pedig csont nélkül veszi át a stafétát Hamiltontól.

Az új Terminátor-filmet szó szerint a csajok viszik el a hátukon (bocs, Arnold)! Három női főhős! Új szelek fújnak a zsánerben: a világmegváltás többé nem férfiúi privilégium.

Tetőpont helyett földszint

A Sötét végzet második fele kissé ellaposodik: az intellektuális igényeinket az elején kielégítették, jöhet hát a csihi-puhi. Akció akciót követ, egymásra licitálva a látványban, miközben hol ide, hol oda fér be némi demagóg megnyilvánulás, amit Terminátor-filmtől (pláne a Deadpool rendezőjétől) azért nem várnánk. De az új etap még így is az elvárások fölött teljesít – végül is egy látvánnyal operáló akciófilmről beszélünk, nem pedig drámáról vagy thrillerről.

Azért a fordulatos kezdés után némi meghökkentés vagy meglepetés a végére is elkélt volna, ám Tim Miller rendező addigra az összes szellemi puskaport elpufogtatta. Sablonpanelekből pedig nem lehet várat építeni. Vajon Cameron is látta a végeredményt vagy ezúttal a na'vik bújtak az ő avatárjába a vetítőterem sötétjében, miközben ő lélekben elveszett valahol Pandóra lebegő hegyei közt?

Három a(z i)gazság

A Terminátor vért és könnyet izzadva most trilógiává bővül. Itt pontot is tehetnénk a végére, de természetesen a lezárás hagy némi kiutat. A filmstúdiók első számú szabálya: az aranytojást tojó tyúk nem vágóállat. A gépek jönnek-mennek az időn át, miből állna, ha az időkapu helyére forgóajtó kerülne? Már hallom is a lelki füleimmel: „Hetes ékzár kódolva!”

Az ember és a gép talán nem is tér el annyira egymástól. Nem véletlenül formáljuk a saját képünkre – csoda-e, hogy gyilkolásra készen újra és újra visszatér hozzánk? Jól toleráljuk a monotonitást! Még külön szavunk is van rá: déjá vu. Filmes szakzsargonnal élve: franchise! És célorientáltak vagyunk. Cél nélkül egy gépnek sincs értelme. Ahogy az ember életének sem. Hogy miért vagyunk itt? Ki küldött? Talán mi sem vagyunk többek, mint valami ördögi körbe gabalyodott biorobotok.

                                                                                                        Bányász Attila

Fotók: Terminátor – Sötét végzet (Forgalmazó: Fórum Hungary)