D. Tóth Kriszta: Úgy döntöttem, hogy ettől az öt angol színésznőtől tanulok öregedni

–

Judi Dench, az imádnivaló

83 éves, de tök mindegy. Gondoltam, essünk túl rajta, mert ez a legkevésbé érdekes vele kapcsolatban. Egyébként is, Judi Dench az az ember, aki a 81. születésnapján tetováltatja a csuklójára, hogy „Carpe diem”, és 76 évesen találja meg élete második nagy szerelmét – a férje halála után majd' egy évtizeddel. És ha már a néhai férjről van szó; Judi 30 évig élt együtt a szintén színész Michael Williamsszel. Házasságuk évei alatt a férfi minden pénteken egy szál vörös rózsát vitt a feleségének. Amikor Michael 65 évesen elhunyt tüdőrákban, a színésznő a temetés másnapján Kanadába utazott egy forgatásra. Az Irish Examiner napilapnak erről így mesélt: „Állj le, és nézz szembe a veszteséggel, mondták nekem a barátaim akkoriban. Állj le, és gyászolj! De nekem mennem kellett. A gyász hihetetlen mennyiségű energiát termel. El kellett égetnem ezt az energiát.” 

Szóval végigdolgozta az életét, az örömét és a fájdalmát is. Hétszeres Oscar-jelölt filmsztár, és az egyik legnagyobb klasszikus színházi színésznő is. Helyesebben: végigdolgozza. Decemberben volt a születésnapja, nemrég mutatták be az egyik legutóbbi filmjét, a Viktória királynő és Abdult, amelyben újra – immár sokadjára – uralkodót játszik. Emlékezetes módon egy mindössze nyolc perces királynő szerepért – csak épp akkor I. Erzsébetért – kapott Oscar-díjat 1999-ben A szerelmes Shakespeare című filmben nyújtott alakításáért. Emlékszem, én akkor szerettem bele végérvényesen, amikor a következő mondattal vette át díjat, és mutatott be verbálisan a magát menthetetlenül komolyan vevő Hollywoodnak: „Úgy érzem, hogy azért a nyolc percért nekem ebből a szoborból csak egy darabka jár.”

Judi Dench, ahogy öregszik, úgy lesz egyre… hát, ne haragudjatok, de ide most tényleg nincs jobb szó: cukibb. A Graham Norton Show visszajáró vendégeként újra és újra kiderül róla, hogy mennyire imádnivaló. Egyszer Graham megkérdezte tőle, hogy jár-e még éjszakai klubokba, mire Judi teljes komolysággal válaszolta, hogy na, ő aztán nem, hiszen még soha életében be nem tette a lábát egy éjszakai klubba. Aztán Graham finoman próbálta figyelmeztetni, hogy izé, valószínűleg elfelejtette, hogy ők ketten bizony összefutottak egyszer egy Cher koncerten egy legendás londoni melegbárban, a Heavenben… eddigre a Dench mellett ülő Elton John, valamint a 600 fős stúdióközönség már dőlt a röhögéstől. Na, ekkor beugrott Judinak, hogy jé, tényleg! Ő is ott volt aznap este! Egyszerűen felejthetetlen a jelenet, ITT lehet megnézni.

Azt is megtudtam róla a műsorból, hogy imádja a lovakat, van versenylova, szenvedélye a lóverseny, a forgatások szünetében pedig sportfogadásokat köt. Ebbe a tevékenységébe olyannyira szeret belemerülni, hogy észre sem veszi, hol van, és mit csinál. Kenneth Branagh mesélte legutóbb a show-ban, hogy A gyilkosság az Orient Expresszen  forgatásakor Judi az öltözőben a helyi Sportfogadást böngészte, majd amikor dolgozni hívta a hangosbemondó, ment úgy, ahogy volt. Ahogy belépett a jelenetbe, leesett róla a szoknya, és alatta – a stáb megrökönyödésére – bizony nem volt semmi. Mondom, hogy cuki.

Pont ilyen szeretnék lenni 80 évesen; Cher koncertre járni melegbárba, aztán elfelejteni az egészet, és a hobbimba annyira belefeledkezni, hogy alsónemű nélkül megyek dolgozni. 

Emma Thompson, az aktivista

58 évesen pedig kábé olyan, mint Emma Thompson. Egy negyed évszázaddal fiatalabb Judi Denchnél, ő a kakukktojás a listán, hiszen még nem kapta meg hivatalosan a „Dame” címet, de humorban és öniróniában már most simán utoléri a többieket. Legutóbb azt mesélte Graham műsorába, hogy egy barátnőjével elmentek megnézni az Arctic Monkeyst a Readingi Fesztiválra, ahol valahogy bekeveredtek a színpad elé a küzdőtérre. Miközben Emma kényszerűségből együtt hullámzott a tömeggel, úgy érezte, menten életét veszti. Amint az esetet túlélte, azonnal vécére kellett mennie, ami egy fesztiválon nem annyira higiénikus, így aztán megpróbált egy lányoknak állva pisiléshez készült… eszközt. Az ügy kisebb káoszba fulladt, Emma pedig megfogadta, hogy többé nem megy a Readingi Fesztiválra, ahol nem tud leülni a vécédeszkára. Ugyanebben a műsorban ecsetelte azt a valószínűtlen jelenetet is (ITT van), amikor egy filmforgatás szünetében a lakókocsijában megcsörrent az addig kelléknek hitt telefon, és Donald Trump hívta randevúra. Abból, hogy ma nem ő a First Lady, kitalálhatjátok, mi volt a válasza…

Emma Thompson sokkal többre hivatott, mint hogy Mrs. Trump legyen. Művészcsaládból származik, angol nyelv- és irodalom diplomát szerzett Cambridge-ben, íróként, humoristaként, színpadi- és filmszínészként egyaránt hipersikeres, ő az első- és máig az egyetlen ember, aki színészi (Szellem a házban) és forgatókönyvírói (Értelem és érzelem) munkájáért is Oscar-díjat kapott. Stephen Fry és Hugh Laurie, akikkel közös humoristatársulatuk volt, azt a becenevet adták neki, hogy „Tehetséges Emma” (Emma Talented).

És ez még „csak” a munka. Ami számomra igazán különlegessé teszi őt, az a szenvedélyes kiállása a számára fontos ügyek mellett, legyen az a (valódi és nem félreértelmezett) feminizmus, az AIDS elleni harc vagy a környezetvédelem. A Weinstein-botrány kirobbanása után nem sokkal adott egy rendkívül szókimondó és intelligens interjút a BBC Newsnightnak, amelyben kivételes higgadtsággal és kifinomultsággal világított rá az egész rendszer hibáira és a kultúriparágban uralkodó állapotokra.

Sosem félt kimondani, amit gondol, akkor sem, ha volt vesztenivalója. Márpedig volt. És nem csak azért, mert az egyik napilap egy keményebb hangú nyilatkozata után öles főcímben kérdezte: „Emma Thompson: nemzeti kincs… vagy Britannia legidegesítőbb asszonya?”

Abban a világban, ahol ő él és dolgozik, kommunikációs tanácsadók patikamérlegen méricskélnek minden nyilatkozatot, PR-osok rommá retusáltatnak minden elkészült fotót és publicistek írnak át utólag már kimondott és rögzített gondolatokat – hogy „jaj, istenem, nehogy valami baj legyen belőle, nehogy legközelebb ne hívjanak, nehogy két dollárral forinttal kevesebbet keressünk”. És akkor jön Emma, és amikor egy magas rangú filmes valaki beszól neki a korára, mondjuk, ezt: „túl öreg vagy ahhoz, hogy Hugh Grant barátnőjét játszd az Értelem és érzelemben”. Ő nemes egyszerűséggel így válaszol neki: „Hugh mindössze egy évvel fiatalabb nálam, nem akarsz elmenni a sunyiba?"

Maggie Smith, a kifinomult

Mielőtt egy sort is leírnék: holnap lesz a 83. születésnapja: Isten éltesse még nagyon sokáig! 

17 éves kora óta játszik – első szerepében Violát alakította Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok című művében az Oxford Playhouse színházban. Több mint 65 éven át tartó pályafutása alatt a mindenféle rangos színházi díjak mellett 18 BAFTA és hat Oscar-jelölést gyűjtött be, 1969-ben nyert is (The Prime of Miss Jean Brodie a film eredeti címe, Magyarországon nem mutatták be).

Szomorkodhatnék azon, hogy egy ekkora tehetségnek az igazi világhírt karrierjének utolsó tizenöt évében hozta csak el egy tévéműsor és egy ifjúsági filmsorozat. De inkább örülök annak, hogy mindenki, még az amerikai és európai közönség is megismerhette végre Dame Maggie Smith-et a Downton Abbey-ben és a Harry Potter-filmekben. Pár hónapja azt mesélte a Radio Times Fesztivál színpadán, hogy ő ezt a késlekedést egyáltalán nem bánta, mert addig legalább normális életet élhetett. „Nagyon sokáig dolgoztam színészként, de a Downton Abbey előtt senki sem tudta, hogy ki az ördög is vagyok én. Most viszont már nem tudok elmenni egy galériába vagy egy színházba.” Mondjuk, ez az egy dolog, ami miatt megrázta a világsiker. Minden más szempontból pontosan ugyanolyan maradt, mint azelőtt volt: egy látszólag kimért és visszafogott, a felszín alatt fanyarul vicces és érző szívű igazi angol lady. Azaz: Dame. Akinek emberi tartását és erejét mi sem bizonyítja jobban, mint az, ahogy a kétezres évek elején, az egyik Harry Potter-film forgatásával párhuzamosan csinálta végig a kemo- és radioterápiát, amire a mellrákja miatt volt szükség – anélkül, hogy ezzel bárkinek gondot- vagy a munkában fennakadást okozott volna. Annyira nem szeret „szerepelni”, hogy 42 éven át egyszerűen nem volt hajlandó elmenni egyetlen beszélgetős műsorba sem. Végül Graham Nortonnal tett kivételt, ahol nemes egyszerűséggel közölte, hogy ő bizony még egyetlen részt sem nézett meg a Downton Abbey-ből. 

A személyiségem introvertált része repes attól, ahogy látom ezt a csilliószor díjazott élő legendát magáról beszélni. Azaz gátlásosan, nem igazán beszélni.

Egyszer egy riporter megkérdezte tőle, hogy férje 1998-ban bekövetkezett halála óta nem érzi-e magát egyedül? Annyira csodálatosan jellemző rá a válasz: „Nos, valóban egy kissé hiábavalónak tűnik, ha az ember egymagában éli az életet, ahelyett, hogy megosztaná valakivel.” Mit mondjak: valódi angol hölgy.

Helen Mirren, az autentikus

Nna, témánál vagyunk. Ebben a pillanatban azt kívánom, bárcsak ne használtuk volna agyon az „önazonos” kifejezést. Akkor talán ezt az alcímet kapja a Helen Mirrenről szóló rész. Így viszont, hogy az önazonos az új világbéke, inkább hagyjuk is.

Inkább elmondom, mi az, ami lenyűgöz benne – a nyilvánvaló tehetségen, humoron, intelligencián és „nőerőművi” kisugárzáson túl. Az, hogy ez a nő senki miatt nem hajlandó másnak látszani, mint aki. És sosem tette, akkor sem, amikor fiatalon esetleg még sok múlt volna egy másoknak nem tetsző válaszon. Tudjuk róla – mert ő maga elmondja, ha kérdezik –, hogy nincs gyermeke, nem szeretett volna, mert „egyáltalán nincs bennem semmiféle anyai ösztön”. Tudjuk, hogy a húszas éveiben aktív kokainfogyasztó volt. Tudjuk, hogy naturista, szeret meztelenül napozni ott, ahol a naturisták meztelenül napoznak. Tudjuk, hogy a nyolcvanas években megerőszakolta egy férfi egy randevún. Nekem van gyerekem, mert tele vagyok anyai ösztönnel, soha életemben nem kokainoztam, nem vagyok naturista, még monokinizni sem szeretek, és (hál' istennek) sosem erőszakolt meg egyetlen pasim sem. Ezzel együtt, maximálisan tisztelem ezt a nőt, hiszen nem próbálja meg elhallgatni ezeket az információkat magáról, csak azért, mert a többség szemében azzal lenne népszerűbb.

Helen Mirren egyszerűen nem kér elnézést. 

Persze, mondhatjátok most, ő már megteheti. Hiszen Oscar-díjas, Tony-djías, BAFTA-díjas, kitudjamégmilyen díjas, ezen kívül pedig egy Dame. Szóval… mindenki bekaphatja – mondaná most ő. (Mert, igen, Helen Mirren, ez a 72 éves istennő, aki három brit királynőt játszott el az elmúlt ötven évben, amióta a pályán van, káromkodik is néha. Nyilvánosan is.) Csakhogy Helen Mirren nem csak most, a világhíre meg a különböző címei után ilyen tökös. Hanem az volt már „egyszerű” színházi színészként is, Nagy Britannia akkoriban legnézettebb beszélgetős műsorában, 40 évvel ezelőtt. Michael Parkinson, az angolok Friderikusz Sándora 1975-ben hívta meg Mirrent a műsorába. És úgy gondolta, hogy jó ötlet lesz a színésznőt úgy felkonferálni, mint egy puszta testet, majd az interjú első felében szinte csak azon rugózni, hogy mennyire szexi, és hogy a nagy mellei vajon nem hátráltatják-e abban, hogy „komoly színész” legyen. Helen nemcsak állta a sarat, hanem nyugodtan, de határozottan mindannyiszor helyre tette a nagy Parkyt. Amikor például  olyan riposztokkal, hogy „azt gondolja, hogy a komoly színésznőknek nem lehet nagy melle? Erre akar kilyukadni?” A színész és a műsorvezető azóta sincsenek jóban. Oh well, harctéri veszteség.

Helen Mirren pedig időközben egy élő legenda, egy igazi nemzeti kincs lett, a múltjával, a szókimondásával együtt is. Akkor is, ha nem festeti a haját, nem varratja agyon az arcát, nem rejtegeti a testét, beleértve a tökéletlen részeket is, és mégis csodaszép. Sőt, ahogy múlik az idő, szerintem egyre szebb.

Julie Andrews, a szuperfenofrenetikomaxikapitális

A végére hagytam, mert nála nagyobb talán tényleg nincs. Egy igazi túlélő, mindenki ismerőse, mindenki barátja, mindenki Julie-ja.  Az a tekintet, az a mosoly, az az orr, az a frizura… komolyan mondom, az az érzésem, hogy Julie Andrews örökké köztünk marad. Pedig a listámon szereplő öt dáma közül egészen biztosan neki volt a legkeményebb gyerekkora (szegénység, szülők elválnak, újraházasodnak, az anya új férje egy alkoholista, erőszakos barom, aki Julie ágyába is megpróbál néhányszor bejutni…). Viszont neki volt a legmeredekebben fölfelé ívelő a pályája is.

Julie ugyanis a színpadra menekült otthonról.

13 évesen már színpadon állt a londoni West Enden, 19 évesen pedig debütált a Broadway-n. Énektanárnője  négy oktávot és operaénekesi karriert lát benne, Julie viszont inkább kedvesebb, boldogabb darabokat énekelne, így musical irányba indul. 1964-ben kapja meg első filmszerepét: Mary Poppins. Azonnal Oscar-díjat nyer. A következő évben pedig eljátssza Maria von Trappot is A muzsika hangjában. És Hollywood már bele is teszi az „édes, kedves, tehetséges, szoprán musicalszínésznő” kategóriába. Aztán hozzáment Blake Edwards rendezőhöz, aki igyekezett segíteni neki bizonyítani, hogy még annál is több, mint ami nyilvánvaló. Volt számos sikerük, de közben nagyokat buktak ők ketten a közös filmeken, amire Julie később azt mondta: annyira nagy találkozás és olyan mélységesen mély kapcsolat volt az övék, hogy ez sem számított. 

Csak egy rövid kitérő: imádom a hollywoodi romantikáját a találkozásuk történetének. Edwards és Andrews minden reggel elmentek egymás mellett kocsival a Sunset Boulevardon. Átnéztek egymásra, biccentettek, majd továbbmentek, ellenkező irányba. Végül Edwards egyszer csak összeszedte a bátorságát, és átköszönt. Nem sokkal később házasok lettek, a férfi két, Julie egy gyereket hozott a közös életbe. Melléjük még örökbe fogadtak két vietnami árvát. Elképesztően édes volt, ahogy pár éve Graham Norton kanapáján Julie helyre tette a mellette ülő Jonah Hill amerikai színészt, amikor kiderült, hogy Hillnek fogalma sem volt Edwards és Andrews – a filmvilágban legendás – 42 évig tartó házasságáról (ITT a jelenet). Majd mindezek után viccesen eltársalgott vele és Channing Tatummal a kamera előtti meztelenkedésről. Mindezt 82 évesen, Dame Julie Andrews-ként.

Andrews életének legnagyobb tragédiája azonban talán nem is a traumatikus gyerekkora, a férjével közös néhány filmes bukása vagy épp Blake Edwards halála volt. Hanem az, hogy 1997-ben egy orvosi műhibának köszönhetően elvesztette az énekhangját. Vagyis azt a bizonyos tulajdonságát, ami őt a filmvilág szemében Juli Andrewssá tette.

És ez az a pont, valamint az azóta eltelt húsz év, ami számomra Julie-t a legnagyobbá tette. Egy igazi példaképpé. Hogy nem keseredett meg. Nem gyűlölte meg a világot, az embereket, önmagát.

Hanem kínnal, keservvel, lemondással, de átfogalmazta magát. 23 könyvet írt, köztük rengeteg remek gyerekkönyvet is. Előadásokat tart. Operát, zenés színházat rendez. És lassan a vászonra is visszatért (2001-ben, a Neveletlen hercegnővel); prózai szerepeket játszik, esetenként egyszerűbb, mélyebb hangfekvésű dalokat énekel.

Ami pedig tényleg a szuperfrenofrenetikomaxikapitális: támogatja a fiatalokat, és drukkol az utódainak. Lady Gagát agyonölelgette a tavalyi Oscar-gálán, miután az énekesnő A muzsika hangjából énekelt a színpadon. Akkor pedig, amikor nemrég kiderült, hogy újraforgatják a Mary Poppinst, Emily Blunttal a főszerepben, annyit mondott: „It's time.”

Mondom, hogy supercalifragilisticexpialidocious.

D. Tóth Kriszta

Források: The New York Times; The Irish Examiner; The Vulture; BBC Newsnight; The Telegraph; Allure; Parkinson; The Graham Norton Show; Wikipédia