–

Margaret Bourke-White számos „elsőség” birtokosa, és egy jelentős utolsó alkalom is fűződik a nevéhez. Amellett, hogy ő volt az első nyugati fotós a Szovjetunióban, ő volt az első nő, akit az amerikaiak haditudósítóként a frontra engedtek a II. világháborúban. A LIFE első fotós csapatának tagjaként a magazin első női fotóriportere is volt, és az ő képe látható az 1936-ban induló lap első számának borítóján is. Emellett ő készítette az utolsó interjút Gandhival, órákkal azelőtt, hogy az indiai vezetőt meggyilkolták.

„A fényképezés nagyon finom dolog. Hagynod kell, hogy a kamera – úgymond – kézen fogjon, és bevezessen a témádba”

– mondta Bourke-White, akit bátran vállalt megbízatásai gyakran sodortak veszélyes helyzetekbe.

Egy apa öröksége

Szabadszellemű családba született New Jerseyben 1904. június 14-én. Testvérei is impozáns karriert futottak be: öccse clevelandi üzletemberként a high-tech ipar egyik alapítója lett, nővére az Amerikai Ügyvédi Kamara chicagói irodájában végzett munkájával vívta ki az elismerést.

Margaret Bourke-White eredetileg (hüllőkkel és kétéltűekkel foglalkozó) herpetológusnak készült, de az egyetemi évek során a természet iránti érdeklődése fokozatosan a fényképezés iránti rajongássá alakult. Mindenről az apja tehet – legalábbis Bourke-White szerint.

A férfi lelkes hobbifotós volt, aki gyakran fényképezte a családját, továbbá Bourke-White felidézte azt is, hogy az apja meglátta a szépséget az ipari létesítményekben és a gépekben, ez pedig később az ő érdeklődését is befolyásolta. 

Ahogy ugyanis Bourke-White egyre ügyesebb fotós lett, a táj- és épület-fényképészet után elkezdett gyárakra, vonatokra, hidakra fókuszálni. A szeme már egy művészé volt, és

abban is felfedezte a mintázatot és a nyers szépséget, amit mások kaotikusnak és csúfnak érzékeltek.

A nagy kiugrást az Otis Acélművekben készített fotósorozata jelentette, amely után a FORTUNE magazin szerkesztőségének első belsős fotósa lett. Így Bourke-White már a húszas éveiben elismert szakembernek számított, majd 1936-ban megkapta élete felkérését: az akkor induló LIFE magazinhoz szerződött (az alakuló csapat tagjaként és az első fotós nőként) és fotóriporterként nekik dolgozott kényszerű nyugdíjba vonulásáig. A legelső szám már az ő fotójával a borítón jelent meg: a Montana állambeli monumentális Fort Peck-gátat ábrázolta.

Megragadta a pillanatot

„Sokan, akik egy Bourke-White-fotó útjába álltak – legyen szó tisztviselőkről vagy kollégákról – egy parancsoló, számító és érzéketlen nővel találták szembe magukat” – idézi róla szóló írásában Sean Callahan az egyik Bourke-White-album szerkesztőjét. Mivel a fotós vonzó nő volt, több férfi kollégája azzal vádolta, hogy erre épít az érvényesülés érdekében. Bourke‐White ezt határozottan elutasította:

„Egy nőnek nem szabadna kihasználnia azt a tényt, hogy nő.”

Az irigy rosszindulatot pedig egész életművével cáfolta.

Ha fotóriporteri szempontból nézzük, folyamatosan jókor volt jó helyen – és ehhez nem egyszer óriási bátorság és elszántság kellett: gondoljunk csak a moszkvai vagy más európai ütközetek megörökítésére.

Ott volt és máig a legerősebbnek tartott képeket készítette a buchenwaldi koncentrációs tábor felszabadításáról 1945-ben. Tudósított az India és Pakisztán 1947-es felosztása során kitört erőszakról, és elkészítette Gandhi utolsó interjúját és fotóit. Az 1940-1950-es évek fordulóján négy fotóesszét készített a dél-afrikai apartheidről. Bemutatta a fehér gyarmatosító leszármazottak, az afrikanerek ideológiáját és a feketék kizsákmányolását, valamint mindennapjait. Ezeket tekintik az első képeknek, amelyeken az amerikaiak szembesültek az ottani rasszista elnyomással és szegregációval. Majd a koreai háború idején ismét haditudósítóként követte a dél-koreai csapatokat.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Edoardo Arpaia (@sguardisutorino) által megosztott bejegyzés

A valóság krónikása

„Úgy érzem, a teljes igazság elengedhetetlenül fontos”

– mondta Bourke White, és nem félt megmutatni a teljes valóságot.

Komoly indulatokat kavart a gyártulajdonosok és a földbirtokosok körében későbbi férjével, az író Erskine Caldwellel közös könyve, a You Have Seen Their Faces (1936), amelyben az amerikai Dél vidéki szegénységét dokumentálta – a fotókról sovány gyapotszedők és sápadt gyerekek néztek vissza. A nagy gazdasági világválság hatásait itt a mezőgazdaságot ellehetetlenítő, részben a korábbi emberi tevékenység miatt kialakuló porviharok és aszály súlyosbította, na, meg persze a szegregáció. A könyv azóta a realista fotózás klasszikusának számít.

1937-ben a LIFE-ban jelent meg egyik leghíresebb képe a The Louisville Flood. A fénykép az Ohio folyó áradása után készült, amely közel 400 ember életét követelte, és négy államban mintegy egymilliót kényszerített otthona elhagyására. A fotó hátterében, felül egy klasszikus amerikai plakátot látunk: idealizált fehér család autózik mosolyogva a tájban, fölöttük és mellettük a felirat így szól magyarul,

„A világ legmagasabb életszínvonala – Nincs jobb irány, mint az amerikai”.

A kép előterében feketék állnak sorban segélyért. A kép erőteljes kontrasztot mutatott a reklámozott amerikai álom és a társadalmi valóság között: a rasszok, társadalmi osztályok, lehetőségek ellentmondásaira mutatott rá. Mára ez a dokumentarista fotográfia egyik legtöbbet elemzett képe, megihletett zenei albumborítót és filmjelenetet is (Brazil, 1985).

A gyanú árnyéka

J. Edgar Hoover irányítása alatt az FBI éveken át megfigyelte Bourke-White-ot. Az ügynökök elolvasták a leveleit, utazás közben átkutatták a poggyászát. Az ok a szovjet szál volt. 

Ahogy már szó esett róla, Bourke-White volt az első nyugati fotós, aki 1930-ban hivatalosan a Szovjetunióban fényképezhetett – köszönhetően a korábbi ipari képeinek. Megörökített gyári munkásokat, a hétköznapi életet, később, már a háború alatt, készített portrét magáról Sztálinról is.

Erről Bourke-White így írt:

„Elhatároztam, hogy nem megyek el anélkül, hogy ne lenne egy képem a mosolygó Sztálinról.

Amikor találkoztunk, olyan volt az arca, mintha kőből faragták volna ki, semmilyen érzelmet nem mutatott. Teljesen rápörögtem, hogy életre keltsem azt a nagy »kőarcot«. (...) Lementem négykézlábra és mindenféle őrült pózt kipróbáltam, hogy megtaláljam a megfelelő beállítást. Sztálin lepillantott rám, ahogy kínlódtam és vonaglottam, és egy villanásnyi időre elmosolyodott – és ott volt a képem. Valószínűleg még sosem látott lány fényképészt, és szórakoztatták a fura mozdulataim.”

Az FBI tehát nagyon komolyan vette a szovjet kapcsolatokat, ám végül nem találtak terhelő bizonyítékot és arra jutottak, hogy semmilyen információ nem utal arra, hogy a fotós valaha is a kommunista párt érdekében dolgozott volna. Hoover ennek ellenére veszélyesnek minősítette Bourke-White-ot és akkori férjét, Erskine Caldwellt, és kilátásba helyezte az internálásukat arra az esetre, ha nemzeti vészhelyzet alakulna ki.

Az ötvenes évek elején Bourke-White-ot aztán a szélsőjobboldali populista újságíró, Westbrook Pegler vette célba, arra utalgatva, hogy a fotós kommunista és figyeli az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság. Bourke-White szerint a támadásokat inkább személyes médiaipari sértettség okozhatta. És tény: a szigorú és paranoid Bizottság soha nem rendelte be a fotóst, aki ennek ellenére önként elküldte nekik a nyilatkozatát – ebben hitet tett a demokrácia mellett és ellenezte a jobb- és baloldali diktatúrát is. Művészettörténész életrajzírója, Vicki Goldberg később azt is megerősítette, hogy személyes feljegyzéseiben Bourke-White soha nem azonosította magát kommunistaként.

Az út vége

Hazafele tartott az koreai háborúból, amikor tompán fájni kezdett a karja – később ez a Parkinson-kór első jelének bizonyult. Mintegy húsz évig harcolt a betegséggel, mire az végül legyőzte őt, 1971. augusztus 27-én halt meg, 67 évesen.

Portré magamról című, 1963-as önéletrajza bestseller lett, képei számos múzeumban megtalálhatók, ahogy a Kongresszusi Könyvtár gyűjteményében is. A LIFE felidézte Bourke-White vallomását élete egy meghatározó pillanatáról (a linken lefelé görgetve több fotóját is megnézheted):

„1929 tavaszán táviratot kaptam egy embertől, akivel azelőtt nem találkoztam: MOST LÁTTAM AZ [OHIO ACÉLMŰVEK] FOTÓIT. EL TUD EGY HÉTEN BELÜL JÖNNI NEW YORKBA A MI KÖLTSÉGÜNKÖN. Úgy írta alá: HENRY R. LUCE és a neve alatt: TIME, THE WEEKLY NEWSMAGAZINE. Majdnem nem mentem el. A távirat két napig hevert megválaszolatlanul, aztán New York kovásza dolgozni kezdett. Amikor az elhagyhatatlan portfólióval a hónom alatt megérkeztem, Mr. Luce és a társai elmesélték, hogy új üzleti és ipari magazin elindítását tervezik. FORTUNE, így akarták elnevezni, és azt remélték, hogy az iparról valaha készített legdrámaibb fotókkal illusztrálhatják. Tudni akarták, jó ötletnek tartom-e.

Hogy jó ötlet-e? Hitem szerint pontosan ez a fényképészet feladata. Igent mondtam, és visszamentem Clevelandbe a holmimért. Mielőtt elindultam volna New Yorkba, azt írtam anyámnak:

»Úgy érzem, feltárult a világ és nálam van az összes kulcsa.«”

Pontosan így történt. 

Sándor Anna

Kiemelt kép: Wikipedia/Life/US Air Force