Mutatták a nádpálcát, hogy ezzel verték apánkat – aztán persze ő is elvert vele minket

–

Apám üvölt velem a telefonban. Utólag megpróbálom rekonstruálni, hány perc telhetett el így. Legalább kettő? Három? Hosszúnak tűnt, de csak kitágult az idő. Üvölt – és utólag igyekszem büszke lenni a higgadt határozottságomra, ahogy újra és újra elismételtem neki: nem beszélhetsz így velem. Amikor lecsillapodik, már-már megilletődötten folytatja és aztán fejezi be a hívást – egyébként a születésnapja szervezéséről.

Olyan, mintha vihar vonult volna át rajtam, és ez a megtépettség még napokig kísért. Nem folyamatosan, annál már rég edzettebb vagyok.

• Apám, amint a bank közepén veszekszik az egyre nagyobb nézőközönség előtt, hogy ő márpedig nem hajlandó ahhoz az ügyintézőhöz menni, akihez a sorszáma szól, csak ahhoz, akit ismer és megszokott.
• Apám, amint naponta ingerülten letorkol vagy kigúnyol, megaláz minket otthon vagy mások előtt, mert szerinte hülyeséget mondtunk.
• Apám, amint dührohamot kap, mert elkapcsoltunk és mást néztünk a tévében a reklámblokk alatt, amíg ő kiment cigizni.
• Apám, amint begurulva kiabál, hogy ő márpedig nem fog kivinni a telepakolt hátizsákommal az állomásra, mert vasárnap délután van és le akar dőlni aludni.
• Apám, amint az alkoholtól dülledt, véreres szemei elsötétülnek, hangosan fújtatni kezd, jelezve az irritáltságát, mielőtt kiabálni kezd velünk valamiért, amivel idegesítettük. 
• Apám, amint…

Az első emlékem apámról, hogy mint a Kicsi meg a Nagy, baktatunk ketten együtt valahova. Ő lenyújtja nekem a hüvelykujját, hogy a kis kezemmel azt fogjam meg. Erre emlékszem, hogy ő fölöttem az a nagy tömeg, tornyosul az ég felé. Hatalmas a hüvelykje, az én ujjacskáimmal, ahogy rákulcsolódnak, valamiféle teljességet élek meg – ma úgy mondanám, abszolút biztonságban érzem magam. És így sétálunk ketten. 

A rokonok úgy mesélték, piciként rajongva szerettem apámat.

Snitt. Olyan négy-öt körül lehetek, rosszat csináltam, valami tényleg rosszat. A bejárati ajtó zárva van, így a hosszú folyosó vége, ahol állok, sötétbe borul. Szemből, a nappaliból bevilágít a fény, de azt fokozatosan kitakarja a felém lépkedő apám alakja. A kezében a fakanál: el fog verni. Ahogy közelít, bennem növekszik a jeges rettegés.

Ami belém égett, hogy mint egy kis állat a vacka mélyén, sírva-könyörögve-szűkölve próbálok elbújni a sarokba. Minden hiába, nincsen kiút. A verést kitörölte az agyam.

Én vagyok a nagyobbik gyerek. Vajon mikor vert el először? Hogyan kezdődött?

Már csak arra emlékszem, hogy a verés szerves része a gyerekkorunknak. És a vöröslő, fájdalmas hurkákra. Meg a félelemre. Volt egy rituálé: hármat kaphattunk attól függően, mennyire voltunk rosszak. És mi rossz gyerekek voltunk, ezért gyakran kaptunk hármat. Meg előfordult, hogy apám részegen kézzel is megverte öcsémet.

Aztán, mivel rossz gyerekek voltunk, amikor közösen ettünk és felidegesítettük, kiküldött gondolkodni a lépcsőre. Becsukta a konyhaajtót és mi gondolkodhattunk a rosszaságunkon. Olyan kis semminek tűnik, nem? Hiszen csak kiültet a lépcsőre – miért volt mégis olyan torokszorítóan ijesztő és fájdalmas, ahogy becsukja az ajtót, és ők ott vannak együtt bent, és valamelyikünk a lépcsőn idekint?

Mi zárkózott és rendes család voltunk. Eljártunk templomba, a kisvárosban tisztelték és elismerték szüleimet – én pedig nagyon büszke voltam rájuk ezért. És tisztelték a szülővárosában apám szüleit is. A nagyszüleim egy régi polgári otthonban éltek, és abban a szobájukban, ahol náluk aludtunk, az egyik ódon szekrény tetején ott pihent a nádpálca is, amivel apám gyerekkorában rendszeresen kikapott. Időről időre megmutatták, hogy ez az a nádpálca – olyan volt, mint valami mitikus tárgy.

Aztán persze apánk elvert vele minket is.

(Sokat gondolkodom rajta, hogy anyánk vajon miért szállt be a verésünkbe, hiszen ez az ő családjában nem volt szokás. Többféle elképzelésem van, de ezek már mindig csak teóriák maradnak, mert meghalt, mire én elértem magamban oda, hogy feltettem volna neki a kérdéseimet.)

Ahogy cseperedtünk, a verések elmaradtak. Az üvöltözés nem.

Az állandó pattanásig feszültségben élni olyan, mint a sav, feloldja a normalitást. Mintha az őrület határán tipegtünk volna. Aztán berobbant. Mindig berobbant, mindennap. Évtizedekig.

A szüleink nem váltak el: ragaszkodtak egymáshoz, miközben totálisan egymás idegeire mentek. 

Apámat minden ingerelte, sokszor éreztem úgy, hogy konkrétan a létezésünk is: ő kipipálta ezt a család dolgot, hogy mint egy normális embernek, van neki is, most már hagyják/juk békén. Anyám a merev szigorával sem volt könnyű eset, de azt csak a halála után értettem meg, mennyi mindent fogott fel, szűrt meg (még a veréssel együtt is) apánk erőszakosságából. Tudomásom szerint apánk soha nem emelt kezet anyánkra, de a mindennapos veszekedéseik mellett őt is rengetegszer szégyenítette meg a viselkedésével, és ha létezik az érzelmi mellett, partneri-házastársi együttműködésbeli elhanyagolás, akkor apám ezeknek is a mestere.

Sokáig szégyelltem magam, hogy mennyit kiabáltam a szüleimmel kamaszként, egyetemistaként, és lelkiismeret-furdalásom volt, hogy mennyire rossz testvérek voltunk gyerekként az öcsémmel, hogy mennyit bántottam őt akkor. Igazából a múlt idő nem igaz, öcsémmel kapcsolatban ezek még most is gyötörnek, a szégyen múlt el, mert időközben megértettem, hogy

esélyünk sem volt gyerekként másnak lenni, hiszen ebben éltünk, ezt ismertük, ez volt a valóságunk, a mintánk.

Az esélyt akkor kaptuk meg, amikor végleg elszabadultunk otthonról.

„De tényleg rendesen megvertek, vagy csak kaptál párat?”
„Engem is vertek, mégis ember lett belőlem.”
„Jó, de hát akkoriban ez még teljesen általános volt.”

Néha megpróbálok beszélni arról, milyen így felnőni – és forró, keserű haragot érzek, amikor a fenti mondatokkal találkozom. Nem beszélhetek minden vert gyerek nevében, de azt tudom, hogy bennünk mennyit rombolt, hogy ebben nőttünk fel, és nem gondolom, hogy azért, mert például nem voltunk elég erősek. Gyerekek voltunk, és az bántott, aki azt állította, szeret.

Elmondom, hogyan hat ez a felnőtt életemre:

Szüntelen készenléti állapot: Mivel apám teljesen kiszámíthatatlanul robban a mai napig, tehát nincs egy rendszer, hogy „oké, arra érzékeny, arra figyelünk”, ezért az idegrendszerem, a pszichém azt tanulta meg alapnak, hogy veszélyben vagyok – legyek bárhol az életben. A folyamatos szorongás miatt nagyon nehéz lelazulnom például új környezetben, a lassút itt úgy értsd, hogy akár évek, ha valaha. Ezt egy határig tudom racionálisan kompenzálni, viszont számtalanszor lefagyok, ha valami váratlan ér – például a közösségekben bevett, joviális ugratás, hiszen a humor sokáig a gúnyt jelentette. 

Ezeket tudom magamról, és meg tudtam tanulni időt adni magamnak, és megengedni magamnak, hogy a saját tempómban csatlakozzak rá másokra – és elviselni annak a belső feszültségét, hogy másokban mindez hogyan csapódhat le.

A fentiekhez tartozik mások gyakori monitorozása is, hogy nem vagyok-e sok, nem jelentek-e terhet nekik, hiszen apánk teljesen egyértelművé tette a viselkedésével, hogy számára azok vagyunk. Ma tanulom megélni azt, hogy néha igenis muszáj soknak lenni és elkerülhetetlen a teherré válás, és ettől nem leszek rossz.

Alacsony önértékelés: A rossz gyerekből magát szégyellő felnőtt lesz, én is sokáig hordoztam magamban a szégyent mint meghatározó életérzést.

Apánk amúgy kifejezetten büntette (gúnnyal, letorkolással) az önálló véleményt, nála az volt eredmény, hogy rájössz/tudod, mit kell gondolni valamiről – ami egyezik az ő véleményével, vagy általa nagyra tartott emberek gondolataival. Egyetemre kerülve behozhatatlannak tűnt (és így a 40-es éveimben meg tudom erősíteni, hogy az is) az a gondolkodási, ötletelési szabadság, amivel elfogadóbb, támogatóbb családi-iskolai közegekből érkező diákok belevetették magukat például egy-egy szemináriumi beszélgetésbe. Évekbe telt elsajátítanom annak a bátorságát, önazonosságát vagy talán nyugalmát, hogy validak a gondolataim, a meglátásaim, és lehetek magabiztos vagy akár szabadon bizonytalan, tépelődő is bennük. Ezzel együtt nehezen kezelem, ha megdicsérnek, miközben vágyom az elismerésre, a megbecsülésre.

Dühkezelési problémák: A dühroham volt a minta, amit láttam, de úgy gondolom, a düh egyben érthető reakció is erre a családi és gyerekkori valóságra. Sokáig én is csak dühösen, indulatosan tudtam reagálni feszült helyzetekre, aztán hosszasan szégyelltem magam miatta. Az kemény, tudatos munka volt, hogy ha erre van lehetőségem, időt adjak magamnak lehiggadni, mielőtt reagálok, vagy hogyan fogalmazzam meg a haragomat, ellenvetésemet stb. anélkül, hogy az indulataimat ráönteném a másik emberre.

Voltam terápiában, dolgoztam mindezekkel, amiket itt felsoroltam, és azt tapasztalom – azzal együtt, hogy

megtanulsz ezekkel együttélni, hiszen valójában már gyerekkorodban megtanultál, kifejlesztettél maszkolási technikákat, nem vagy egy látványos emberi roncs, és így is érsz el sikereket, haladsz az életben,

lesznek jó emberi kapcsolataid, karriered –, időről időre fellobban annak a fájdalma és dühe, hogy miért nem lehetett szelídebb, gondoskodó apukánk, és miért ezt kellett átélnünk család címén.

Például ilyen telefonok után.

Az érdekel, miért tartom még mindig apánkkal a kapcsolatot?

Jó kérdés. Egyébként elég ritkán találkozunk vagy beszélünk telefonon. Az a szomorú, hogy

néha úgy érzem, könnyebb lenne már teljesen elárvultan élni, mint így, hogy van valaki, egy apa, aki valójában nincs.

Szóval a kérdésed.

Több válaszom is van, de itt most azzal zárom, hogy azért tartom még vele a kapcsolatot, mert már tudom azt mondani higgadtan és határozottan, hogy „nem beszélhetsz így velem”, és ő végül visszavonul.

WMN szerkesztőség