Míg illatozva fő a leves, a katonák alatt nők gerince roppan
A Kislányom, mondd, hogy nem igaz! dokumentarista színházat ajánljuk
Kislányom, mondd, hogy nem igaz! – súlyos mondat már maga a darab címe is, aminek minden egyes hangja, betűje hatalmas terheket jelent. Mert benne van az orosz katonák által testileg-lelkileg megnyomorított nők sorsa. Benne van az a hosszú időszak, amikor állandóan attól kellett rettegni, hogy mikor visznek el. Amikor már annyi erőszakon estél túl, hogy azt hitted, nem számít. És benne van a kibeszélhetetlensége is. A mások hitetlenkedése. A „ha nem mondjuk ki, talán meg sem történt” szőnyeg alá söprése. A Történetek a hátországból alcímű, dokumentarista koncert-színházat (melyet december 7-én mutattak be a Jurányiban) ajánlom. De csak erős idegzetűeknek. Fiala Borcsa írása.
–
Egy biztos, a Kislányom, mondd, hogy nem igaz! című előadás nem való mindenkinek. Azon az alkalmon, amikor én láttam, az előadás alatt hárman is kimentek. Feltételezem, nem bírták tovább hallgatni azt, amiről a színpadon szó volt. Ezen kicsit elcsodálkoztam. Egyrészt, mert lehetett tudni, mi a darab témája (bár ettől még természetesen lehet triggerelő), másrészt mert a három színésznő (Döbrösi Laura, Levko Esztella, Száger Zsuzsanna) olykor szenvtelenül, máskor kifejezetten élénk, szinte már vidám hangon adja elő a történeteket. Amik persze az első hangtól az utolsóig borzalmasak, ha az ember belegondol,
milyen lehetett hónapokig ebben az extrém kiszolgáltatottságban létezni, ahol nem az éhezés, a tetvek vagy a kitört ablakon besüvítő decemberi fagy volt a legelviselhetetlenebb.
Fő a leves
Az előadás elején feláll a kórus, a három nő pedig nekikészül a levesfőzésnek. Kiteszik az abrosszal szépen leterített asztalra a villanyrezsót, a fazekat, a vágódeszkát, sót, borsot, paprikát, lisztet és tojást, majd felváltva elkezdenek zöldséget hámozni, aprítani, meggyúrják, aztán kiszaggatják a csipetkét, fűszereznek, levest kavarnak, végül megterítenek a nők számára. Ez a végtelenül egyszerű, otthonos hangulatú motívum keretezi, és kíséri végig a történetet. Annyi időbe, amíg elkészül egy egyszerű leves, belefér minden borzalom elmesélése, a háború hétköznapjainak leírása, ahol valójában mindenki áldozat volt. A lassan gőzölgő étel illata szépen lassan betölti a színháztermet.
Az egyszerű konyhai műveletek, a főzés hétköznapisága adja azt a hátteret, ahol a három nő megnyílhat, el tudja mondani, mi történt vele. Hiszen a gyógyulás nem kezdődhet el anélkül, hogy beszélni tudnánk a traumáinkról. Így lesz terápiás a darab, éles ellentétben az utolsó jelenettel, mely a címét is adja. Mert van, hogy akár a legközvetlenebb környezet sem hiszi el, ami történt. Mert a tényeket felfogni, elfogadni számukra is traumatizáló lenne. Ezzel viszont elszigetelik az áldozatot, visszalökik a szenvedés magányába.
Mindkét oldalon: emberek
Az előadás egyik nagy értéke a szememben, hogy nem akarja démonizálni az orosz katonákat. Elismeri a tetteik szörnyűségét, de megmutatja, valahol ők is áldozatai voltak a háború borzalmainak. Sokszor talán nem is fogták fel, hogy amit tesznek, az milyen rettenetes. A férfiak olykor kegyetlenek, olykor viszont kifejezetten gyöngédek (ami persze még gyomorforgatóbbá teszi a nemi erőszakot), ahogy az egyik monológból kiderül: egyik kezükkel ütöttek, a másikkal simogattak. Amit elzabráltak az egyik házban, azt a másikban nagyvonalúan odaadták ajándékba. Így előfordult, hogy az ember visszakapta azt a tulajdonát, amit pont az orosz katonák elől próbált a szomszédnál eldugni.
A Soharóza kórus segítségével az orosz katonák is hangot kaphatnak.
Vajon az ő életük hogyan folytatódott a háború után? Nekik is okoz rémálmokat mindaz, amiben részt vettek? És hogyan viszonyulnak az ő szeretteikkel történtekhez? Azokéhoz, akiknek hasonló sors jutott, mint az alattuk megreccsenő gerincű nőknek.
Beszélni a kimondhatatlanról
A rendező, Gardenö Klaudia a Színházonline-nak mondta el: a háborúban történő nemi erőszak témájában terveztek készíteni egy előadást. Elkezdtek hát beszámolók után kutatni, elolvastak számos olyan történetet, amik a délszláv háborúban estek meg, de ruandai, bangladesi és rohingya áldozatokkal készült interjúkat is. „Végül úgy döntöttünk, hogy kortárs történetek nem kerülnek bele az előadásba. Azt éreztük, az áldozatokkal készített frissebb interjúk időben túl közel vannak hozzánk, nem éreztük etikusnak felhasználni ezeket.”
Így aztán a darab szövege Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni Napló és Polcz Alaine Asszony a fronton című műve alapján készült, melyet Hársing Hilda dolgozott egybe. A két nő életét 1944 karácsonyától, Budapest ostromától kezdve végigkövethetjük – amikor Fanni Budán, Alaine pedig Bicskén ragadt – egészen addig, amíg mindketten átérnek Pestre.
Ez nem a múlt
Levko Esztellának személyes kapcsolódása is van a darab témájához. „Ukrajnában, Kárpátalján születtem, élnek ott rokonaim most is – és bár közvetlenül nem tapasztaltam meg a háború borzalmait, mégis mélyen átérzem az emberi szenvedést, az invázió okozta pusztítást.
A jelenlegi helyzetben különösen aktuális és fontos reflektálni a háború mechanizmusaira, a kollektív traumákra. A legjobb pillanatban bukkannak fel és szólalnak meg ezek a nyolcvan évvel ezelőtti női hangok”
– mondta el a Színházonline-nak.
A darabot képtelenség szemellenzősen nézni, nem lehet eltávolítani a jelentől. Bár a feldolgozott események nyolcvan éve estek meg, de ne ringassuk magunkat illúzióba. Az ember alapvetően nem változik, amiről szó van a színpadon, az most is sok ember jelene. Tőlünk szinte karnyújtásnyira.
A Sarolta Kulturális és Közéleti Tér és a Soharóza közös produkcióját a Jurányi Inkubátorházban lehet megnézni.
Képek forrása: Jurányi Ház