Az életben maradás nagymestere – Vitray Tamás önéletrajzi regényét ajánljuk

–

Vitray Tamás az osztályfőnököm volt, sok emléket őrzök róla (amikről ITT írtam korábban), arról viszont egyetlen egyet sem, hogy hogyan telt a gyerekkora, mi történt vele a háborús években, amikor 12-13 éves volt. Mindez nem feltétlenül kellett volna, hogy így legyen – másik osztályfőnökünk a Filmművészeti Egyetem televíziós osztályában, Horváth Ádám például szüntelenül mesélt róla. Ahogy Popper Péter is időnként. Voltak, akik meséltek, és volt, aki hallgatott. Ugyanúgy, ahogy a holokauszttúlélő családokban általában.

És aztán előfordul az is, hogy aki egy életen át hallgatott, az egyszer csak megszólal, és akkor dőlnek belőle az emlékek, mintha egy film peregne előttünk, minden részletre kiterjedően.

Ettől pedig egyszer csak minden más megvilágításba kerül, és semmi nincs ennél fontosabb.

Vitray Tamás belső gátjai már 2009-ben átszakadtak: akkor jelent meg először a Kiképzés című könyve, most csak az új kiadás került a kezembe, de teljes joggal adták ki megint: mint irodalmi mű, és mint klasszikus XX. századi sorstörténet is ott kéne, hogy legyen a polcon. Igazából a legjobb az volna – jutott eszembe, miközben olvastam –, ha ilyenekből (is) tanulnák a gyerekek a történelmet, nem csak a politikusok tevékenységén keresztül, ebből legalább annyit megtudnának, és sokkal mélyebben megmaradna nekik, a saját bőrükön éreznék, mit jelentett Budapest ostroma, a zsidóüldözés, a Rákosi-korszak vagy épp az ’56-os forradalom. 

Merthogy Vitray története csak a ’40-es, ’50-es éveket idézi föl, a gyermekkorát és fiatal felnőtt éveit, amely a legsötétebb diktatúrákban telt, amikor bármely magyar ember sorsa a leginkább ki volt szolgáltatva a politikának. Erről könnyen eszünkbe juthat Nádas Péter Világló részletek című regénye (ami ugyanezt az időtávot fogja be, csak mivel Nádas tíz évvel fiatalabb, így a háborúról csupán korai emléktöredékei vannak), vagy Bereményi Géza A magyar Copperfieldje, ami meg már a háború utáni években kezdődik. De Bereményivel a családi körülményei miatt is óhatatlan a párhuzam: mindkettejüket fiatal anya szülte, aki még nem állt készen a szülőségre, ezért leginkább a nagymama nevelte a gyereket, és a nagyapa adta neki az első férfi mintát. Hasonlít a társadalmi környezet is (az alsó középosztály), és az anyafigura hektikus szerelmi élete, ezáltal a gyerek mellőzöttsége és sóvárgása utána.

De ami Vitray könyvének talán legmegrázóbb és egyedülálló része (és egyik említett munkának sem sajátja), az a gyerek kiszolgáltatottsága a háborúban.

Mert nem elég, hogy nincs igazi anyja, aki a törődést és a figyelmet megadná neki, nem elég, hogy nincs igazi apja sem, aki stabil pontot jelenthetne az életében, de még üldözötté is válik, így abból a családból is kitaszíttatik, amelyikben legalább helye volt, ahol szerették. A zsidóüldözések ugyanis elszakítják a nagyszüleitől, akiket gettóba visznek, neki pedig 12 és 13 éves kora között egyedül kell túlélnie az időközben ostrom alá vett városban. 

Ez az, ami letehetetlenné teszi a könyvet, és amire Vitray hetven év távlatából is olyan élesen emlékszik, hogy szinte napról napra, óráról órára fel tudja idézni az eseményeket, hogy mikor hol bujkált, mikor mit érzett, hol, ki hogyan bánt vele.

Egyáltalán, hogy mit jelent „bujkálni” egyedül a háborúban, az számomra először vált igazán érthetővé és átélhetővé, de egyben átadhatatlanná is: ezt csak az tudja elmesélni, akivel megtörtént. És ha lehet, ez alapján nem is „Kiképzés”-nek kereszteltem volna a könyvet, hanem „A kitaszított”-nak, mert ennél nagyobb magányosságot és kirekesztettséget nem lehet megélni.

Nincs az embernek se családja, se barátja, se semmilyen közössége, ahol biztonságot élhetne meg, mert a saját hazájában is üldözötté válik, és akkor még ennie sincs mit, heteken át éhezik, és a napjai folyamatos életveszélyben, illetve halálfélelemben telnek.  

A mai világból lehetetlen elképzelni, milyen lehet így felnőni, de ha valami, az irodalom vihet a legközelebb hozzá. És Vitray azt az írói eszközt választotta, hogy egyes szám harmadik személyben írta meg a történetet, Kisneufeldnek becézve magát, ami ugyan lehetett a valós neve is (mármint a Neufeld), de ettől még valamiféle irodalmi hőssé avatja, mintha az egyik Pál utcai fiú történetét olvasnánk tovább egy spin offban. Ott virít ugyan Vitray egy gyerekkori fotója a borítón (egy másik, mint az első kiadáson), és ráismerünk abból, ahogyan a külsejét leírja (gyakran utalva például apró termetére), mégis regényhőssé válik, egy kis Mauglivá, akinek nem a dzsungel vadállatai között, hanem a felnőttek kegyetlen világában kell életben maradnia és felnevelnie saját magát.

Roman Polański önéletrajza ugrott még be közben (ami sajnos nem jelent meg magyarul), aki mindössze egy évvel fiatalabb Vitraynál, de mivel Lengyelországban született zsidóként, még korábban el kellett szakadnia a szüleitől, akiket szintén elhurcoltak (ahogy Vitray szüleit), és aki vele párhuzamosan kirekesztettségben és szeretetlenségben vészelte át ezt az időszakot, hogy mire véget ért a háború, már egy önálló, független, „betörhetetlen” kamasszá érjen. És mindkettejüket a háború után sújtja még egy halálközeli élmény: Polańskit majdnem meggyilkolták akkor, Vitrayt meg – sok túlélőhöz hasonlatosan – ekkor ragadta magával egy olyan súlyos betegség, ami kis híján megölte. És még ekkor sem kapott szeretet, törődést senkitől.

Ezeket olvasva az ember úgy érzi, bármi történt is velük később – jó, rossz –, minden indokolt, mert ennyi tragédiát nem lehet ép lélekkel átvészelni, és nyilvánvalóan nyomot hagy az ember felnőtt viszonyain, a párkapcsolatain is.

Nem kell ahhoz pszichológusnak lenni, hogy összeálljon a kép, mindezek után Vitray miért köteleződött el olyan nehezen az első szerelme mellett, és miért van, hogy Terike alakja a regényből is néha úgy eltűnik, mintha ott sem lett volna – hogy aztán megint társként bukkanjon fel. Ki és mi tanította volna meg ezt a gyereket biztonsággal kötődni? 

Az ’50-es évek történései aztán már kevésbé lendületesek és magával ragadók, mint a háborús epizódok, meg ’56 és az azutáni időszak, ami elvezette Kisneufeldet a hivatásához. A Rákosi-időszak leírásában már nem a regényalakot látjuk, hanem Vitrayt, akinek kanyargós útja vezetett a riporterséghez, és aki annak ellenére is majdnem emigrált, hogy ilyen szándéka igazából nem volt. Szegénység és diktatúra közepette kellett ugyan élnie, de mégis csak békében, perspektívával maga előtt. Az ’56-os szökési kísérlettel aztán újra felgyorsulnak az események, így a könyv egy felszálló ágban ér véget (pont, ahogyan Bereményié is), aminek jó volna olvasni a folytatását. Persze ez már részben a szemünk előtt zajlott, és meg is írta szakmai műveiben, a másik részét meg úgyis lehetetlen felfedni, annyi embert érintene és annyiféle érdeket sértene. 

A Kiképzésben mégis az a legizgalmasabb, leginkább húsbavágó, ami nem arról a Vitrayról szól, akit magunk elé tudunk képzelni, hanem akit eddig egyáltalán nem ismertünk, és aki lehetne bármely kisfiú a XX. század első felében, akinek a családi körülményei finoman szólva komplikáltak, a származása pedig minden, csak nem előnyös, és aki kénytelen önmagáért körömszakadtáig küzdeni az egész világgal szemben. Ez az, amit ebből a könyvből sosem fogunk elfelejteni.   

Gyárfás Dorka