Saját igazságunkba zárva – Az anyós című könyvről

–

Ása Bergről kezdetben csak annyit tudunk, hogy miközben Svédország egyik legkeresettebb kommunikációs szakembere, a fia és a menye nem áll szóba vele. Így unokáját is olykor csak titokban, egy autóban ülve tudja meglesni az utcán.

De vajon hogyan jutott idáig a kapcsolata Andreassal, a fiával, akit egyedül nevelt fel?

A választ az olvasó lassan, adagolva kapja meg, és miközben időnként úgy tűnik, hogy végre megértette az okokat, mindig érkezik egy újabb információ, amely mindent felülír. Az író megrázó érzékletességgel teremti meg azt a nézőpontot, amelyben – bár a történetet egyetlen szereplő narrálja – a többiek viselkedése is teljesen érthetővé válik.

Ása gondolataiban járva egy olyan nőt ismerünk meg, aki mindig őszinte akar lenni, alkalmazkodni szeretne, nem kíván rátelepedni a fiára és a menyére, sőt, igyekszik felülkerekedni azon is, hogy fia láthatóan más emberré vált új barátnője mellett.
Ugyanakkor, ha megpróbáljuk magunkat a két fiatal helyzetébe képzelni, és az általuk érzékelt eseményeket, információkat felidézni, valahogy mégis azt érezzük: van alapja a kifogásaiknak.

A történet közepe felé haladva az olvasó valóban többször is elbizonytalanodik: kinek is higgyen?

Sőt, eltöpreng azon is: kell-e egyáltalán valakinek hinni?

Vagy egyszerűen szembe kell néznünk azzal, hogy mindannyian a saját igazságainkkal a fejünkben, egy-egy párhuzamos valóságban létezünk?

A válaszokat minél távolabb és minél mélyebben kell keresni

A történet teljes megértéséhez természetesen nem elég csupán a közelmúlt eseményeit számba venni – bár Ása ezekkel kezd minket bevezetni a krízis kulisszái mögé. Nagy levegőt kell vennie ahhoz, hogy sokkal messzebbre és mélyebbre ásson. Erre azonban csak akkor kerül sor, amikor a fia hosszú ideje nem áll szóba vele.

Van-e nagyobb fájdalom annál, mint amikor keményen meg kell kérdőjeleznünk a múltban tett lépéseinket? Kell-e nagyobb bátorság annál, mint végiggondolni, mit tettünk valójában önzőségből vagy büszkeségből – miközben azzal takaróztunk, hogy döntéseinket mások érdekében hoztuk meg? Lehet-e utólag hibáztatni valakit hasonló mozzanatokért, ha adott pillanatban ő maga is elhagyatott és sebezhető volt?

Ami biztosan kiderül olvasás közben: ezekre a kérdésekre nincs általános érvényű válasz. Mindenkinek magának kell megfogalmaznia őket – a saját életén keresztül.

Ása egy olyan generációt képvisel, amelynek helyzete különösen összetett: már tudatában van a kommunikáció fontosságának, nyitott is felé (sőt, ő maga ezt választotta hivatásul), mégis súlyos titkokat hordoz. Olyan világban nőtt fel, ahol bizonyos dolgokról „egyszerűen nem beszélünk”.

Bár az író a történet kibontakozása során nem foglal nyíltan állást – a végén talán igen, de azt sem szájbarágósan –, mégis empátiát ébreszt az említett nemzedék iránt. Azok iránt, akik egészen más társadalmi közegben szocializálódtak, de ebben az új, nyitott világban próbálnak helytállni. Fontos azonban, hogy az író ezzel együtt nem menti fel őket hibáik alól.

Ása fia, Andreas már egy másik dimenzióban él: számára magától értetődőbb választás, hogy a krízisben pszichológushoz fordul – még ha szülői biztatásra is. Kiássa a múlt titkait és traumáit, újraírja a saját történetét, és ennek érdekében akár azt is vállalja, hogy egy időre megszakítja a kapcsolatot az anyjával.

Vajon az anyai jelenlét, vagy a barátnő személyisége gyakorol kevésbé jó hatást Andreasra? Ez a két szereplő valóban nem fér meg egymás mellett – mert túlságosan különböznek, vagy épp ellenkezőleg: hasonlítanak egymásra?

Kemény kérdések – és nem kapunk rájuk egyértelmű válaszokat. A könyv szinte minden felvetése kapcsán saját válaszokat kell keresnünk.

Amikor a történet végére érve sincs feloldozás

„Mint egy kirakós, amit megpróbálsz visszafelé kirakni. Melyik darab hova került és mikor? Mikor kezdett kicsírázni a katasztrófa első magja? – fogalmaz Ása a történet elején. Bár kapunk hasonló konkrét felvetéseket és kijelentéseket is a szereplőnktől, nem ezek mondanak a legtöbbet róla: sokkal inkább néhány fel-felbukkanó félinformáció, amit csak úgy mellesleg megjegyez. Mesteri építkezés a dráma és a valósághű ábrázolás szempontjából is, miközben a kötet nemcsak egy lelki tusa leírása. Olyan aktuális kérdéseket vet fel, mint a helikopterszülőség, az egyedülálló szülők nehézségei, a volt házastársak gyerekeken kiélt küzdelmei, a döntésekre képtelen, sodródó generáció hétköznapi csapdái, a szülés utáni depresszió, vagy az elkényeztető szülői magatartás felnőttkori hátulütői. Ezeket nem egytől egyik Ása és fia viszonya példázza: képet kapunk a szűkebb környezetről is. Ása anyjáról, a szeretetteljes szupernagyiról, aki viszont nem tudott érző anya lenni. A legjobb barátokról, akik talán soha nem is voltak azok. Vagy mégis? No meg Andreas társáról, Josephine-ről, akivel nehéz kapcsolatot teremteni, és aki inkább lezárni, mint megoldani kívánja a fennálló problémákat.

Összességében Az anyós azért zseniális könyv, mert sokszor keveri úgy a szálakat, hogy nem tudod, kivel azonosulj.

Bár egy rövid fejezet erejéig a szerző Ásáén kívül még két nézőpontot megismertet velünk egyes szám első személyben, ennek túl nagy jelentősége már nincs. Ha olvastunk a sorok között, ezeknek az embereknek a verzióját már magunk is kikövetkeztettük. Talán az író megerősítést akar adni, hogy melyik irányba gondolkodjunk a válaszaink kapcsán, és végül ő maga finoman le is teszi a voksát egy utolsó, jövőbeli jelenettel. Utóbbi hordoz egy kis reményt is: mindig lesz új esély kézbe venni a múltat. Ezzel együtt nem csitul a bennünk feltámadt vihar. Engem legalábbis még napokkal később is felzaklat az a kérdés, ami a leginkább mellbe vágott, miközben olvastam a könyvet. Vajon, amikor azt hiszem jószándékból döntök és cselekszem, valóban jó ember vagyok? Vagy ez csak a saját, szubjektív értelmezésem?  

Széles-Horváth Anna