–

Mielőtt ódákat zengenék arról, hogy Yuh-Jung Youn (akinek a nevét sajnos annak ellenére sem merném hangosan kiejteni, hogy az Oscar átvételekor megtanított rá minket) mit tudott nyújtani az utolsó közelijében, és az mennyi mindent rejtett magában, szeretném leszögezni: a Minari: A családom története önmagában is remek film, és egy univerzális történet. Ugyan koreaiakról szól Amerika egyik kietlen államában (Arkansasban), de egy olyan témát dolgoz fel, ami a világon mindenütt jelen van, és mindenki, aki érintett benne, hasonló módon megy át rajta. Ez pedig a bevándorlás kérdése.

Igen, úgynevezett migránsokról szól a Minari, akik egy jobb élet reményében választanak új hazát maguknak, mert az a céljuk, hogy a gyerekeiknek már könnyebb legyen. De, aki végighallgatott már néhány bevándorlás-történetet (legyen az bármely korból való), az tudja: ez korántsem tündérmese.

Aki erre adja a fejét, az arra mond igent, hogy egy még sokkal küzdelmesebb élet veszi kezdetét, ahol mindent a nulláról kell kezdeni, iszonyatos energiákkal felépíteni valamit a semmiből, közben egy új nyelvvel, kulturális szokásokkal és a helyiek bizalmatlanságával kell megküzdeni, és egy olyan összezártságra utalja a családot, ami óhatatlanul megtépázza a kapcsolatokat.

A gyerekeket arra kényszeríti, hogy két világ között egyensúlyozzanak, mert (nyilván) a származásuknak megfelelő kultúrát is hordozni fogják, ugyanakkor a beilleszkedés számukra csak úgy lehetséges, ha magukévá teszik az új otthon szokásait, gondolkodásmódját – ami eltávolítja őket a szüleiktől. Ők lesznek az elsők, akik már akcentus nélkül beszélik a nyelvet, de egy kis idegenségérzésük mindig marad, mert otthon más ünnepeket ülnek (vagy másképp, mint a helyiek), más (titkos) nyelven beszélnek, esetleg másképp is néznek ki. Szóval igazán csak a harmadik generációnak van esélye arra, hogy valóban otthon érezze magát az új országban.

A Minari rendezője-írója, Lee Isaac Chung a saját gyerekkorát idézi fel ebben a filmben, ami a ’80-as évekre esett, és felnőttfejjel próbálja meg összerakni, a szülei min mehettek keresztül. A történet tehát gyerekszemszögből (a szívbeteg) David megélésén keresztül bontakozik ki, de a fókuszában mégis a két házastárs, Monica és Jacob harca áll, akik különböző módokon állnak a beilleszkedés és az otthonteremtés kérdéséhez.

A különbözőségük pedig részben a nemi meghatározottságukból fakad – legalábbis elég gyakorinak tűnik, hogy míg a férfi nagy álmokat dédelget, és minden energiájával azok megvalósításának áll neki (követeljen ez bármilyen áldozatot mindenkitől), addig a nő megelégedne egy tisztes középosztálybeli élettel, de főként: a biztonsággal.

A Minari esetében ez úgy néz ki, hogy Jacob minden pénzüket egy darab földbe fekteti, amibe virágzó mezőgazdasági ültetvényt lát bele, míg a családot egy lakókocsiba kényszeríti, ami még a helyi viharok ellen sem véd. Elvárja Monicától, hogy támogassa, és teremtse meg a hátországot, Monica azonban nem tud hinni az ő álmaiban, és félti a gyerekeket, akik a két dolgozó szülő mellett gyakran magukra maradnak. A szülőknek ugyanis van egy kenyérkereső állása is: egy csirkefarmon válogatják szét a hím és nőstény csirkéket. Valóban nem a legszebb perspektíva egy jobb élethez…

A gyerekek számára azonban mindez kaland, amit egyedül a szülők veszekedése keserít meg, ebben azonban tehetetlenek. Így kapják maguk mellé a nagyanyjukat, aki egyenesen Dél-Koreából érkezik támasznak és bébiszitternek, ám hamarosan kiderül (ezen a családosok nem fognak meglepődni), hogy legalább akkora teher, mint amekkora segítség. A családi perpatvar így teljesedik ki, és robog megállíthatatlanul a forrpont felé.

A Minariban azonban az a szép, hogy nem csupán egy családi dráma. A megálmodott farm miatt legalább annyira az ember harca a természettel, illetve időnként az ember harmóniája a természettel. Már ahogy hőseink megérkeznek erre az új lakóhelyre, és a kisfiú, David szemszögéből pásztázzuk a tájat a kocsi ablakán keresztül, azt érezzük, hogy valami nagyobb távlatnak a részei vagyunk.

Van fölöttünk egy magasabb rendű erő, ami néha hívogat, máskor simogat, vagy éppen odacsap, de valahogy mindig érezteti a jelenlétét.

Mi, emberek csak piciny játékszerei vagyunk, és bárhogy erőlködünk is a sorsunk jobbra fordításán, vagy a nagy erő megszelídítésén, végső soron nem mi irányítunk. A film tetőpontján ez aztán bizonyossággá válik.

Na, és ott, ezután történik a csoda: Yuh-Jung Youn arca, amint próbálja felfogni és elfogadni a maga részét ebben a folyamatban. És abban az arcban ott a bűntudat, az önvád, a méltatlankodás, az összetört büszkeség, az eltévelyedettség, és még annyi minden… ki mit olvas ki belőle. Nem tudom, hogy lehetett azt a kifejezést előállítani, mert a valóságban ez úgy történik, hogy csak egy színész áll a kamera előtt, és elhangzik a bűvös szó: „action”, és abban a pillanatban kell az egész addigi történetet mögé képzelni. Ez művészet.

De a házaspárt alakító Yeri Han (Monica) és Steven Yeun (Jacob) is majdnem annyira díjat érdemelne a szülők küszködésének ábrázolásáért. (Steven Yeunt – akit a nézők már ismerhetnek a Walking Deadből vagy a remek Gyújtogatók című filmből – kapott is Oscar-jelölést, szintén első ázsiaiként ebben a kategóriában.) Könnyű lenne legyinteni erre, és azt mondani: ez megint csak az ázsiaiakkal szembeni szolidaritás kifejeződése, mert az elmúlt évben fellángoltak az indulatok ellenük (ITT írtunk erről), és Hollywood már másról sem szól, mint a politikai korrektségről. Nem. A Minari nem ezért kapta meg a Sundance fődíját, és nem ezért jelölték a legfontosabb Oscar-díjakra. Hanem mert egy magával ragadó, varázslatos, mégis valósághű, igaz történet, és kiváló film. Mindannyian magunkra ismerhetünk benne – mindenki, akinek valaha az életben kellett már a nulláról építkezni.             

Gyárfás Dorka

Képek: Vertigo Média