Bizonyos állatok értik a halált, gyászolnak és temetnek is

–

Miután egy holland állatkertben Moni, a fiatal csimpánz világra hozta élettelen kicsinyét, napokig a karjaiban tartotta a tetemet. Elvonult a többiektől, fejét lógatva ringatta kölykét, és féktelen dühben tört ki, amikor egy másik nőstény csimpánz, Tushi, aki évekkel korábban szintén halott magzatnak adott életet, elvette tőle az élettelen testet.

A gondozókat meglepte az állatok gyászreakciója, hiszen mindkét nősténynél megmutatkozott az emberekre jellemző anyai kötődés, szinte érezni lehetett a fel nem dolgozott fájdalmukat.

Később egymást támogatták a csimpánzok, a két „gyászoló anya” közel került egymáshoz, a közösség több puszival és törődéssel halmozta el őket, mint a többieket.

De azt egyelőre nem tudni, valóban értették-e, hogy a kölyök meghalt, vagy éppen az szította a bonyodalmakat, hogy nem fogták fel az elmúlás végességét, és abban reménykedtek: a kiscsimpánz előbb-utóbb magához tér.

Viselkedésük nem példa nélküli eset, az állatok halálhoz fűződő viszonyát már Arisztotelész is vizsgálta Kr. e. 350-ben, amikor az Égei-tengerben olyan delfinpárt figyelt meg, ami egy elpusztult borjút támogatott és tartott a víz felszínén, miközben megpróbálta megakadályozni, hogy a vízi ragadozók felfalják. 

Jobban hasonlítanak az állatok az emberre, mint azt eddig gondoltuk

Az állatok halálélményének vizsgálatára komplett tudományág épül: ez az összehasonlító tanatológia, aminek – noha kevés kutatója van, és nagyrészt a fentiekhez hasonló anekdotákból áll –, megfigyelései nagyon is fontosak. A terület szakemberei azt próbálják megérteni, hogy milyen érzelmek szabadulnak fel az állatokban, amikor elveszítik hozzátartozóikat – például gyötrődnek-e a veszteségtől, igyekeznek-e tompítani a megéléseiken.

Egyelőre úgy tűnik, a hosszú élettartamú, nagyobb közösségben élő fajok az emberhez hasonlóan reagálnak az elmúlásra. És ez azt bizonyíthatja, hogy több a közös bennünk, mint azt eddig gondoltuk volna.

Az emberszabású majmok, a bálnák és az elefántok például, amelyek a hosszú élettartam miatt ritkán veszítik el tagjaikat, a tragédia bekövetkeztekor méltóképpen búcsúztatják el a halottjaikat. A tudósok szerint az emberekhez hasonlóan ilyenkor az állatok is stresszt élhetnek át, megfigyelték ugyanis, hogy a páviánok kortizol szintje megugrik egy közeli társuk halálakor, az azonban nem világos, hogy ennek hátterében valóban a gyász áll-e, vagy egyéb stresszhatások okozzák.

Annyit érthetnek a halálból, mint a gyerekek

Az emberi kultúrák szerves részét képezi a halál, annak megértése és a gyász szertartásai mélyen gyökereznek. Hiszen mi, emberek halálközpontú lények vagyunk, gazdag szimbolikus rítusokat dolgoztunk ki, és több mint 10 000 éve temetjük el elveszített szeretteinket. Sőt már a gyerekeink is megértik négy–hét éves koruk között az elmúlás véglegességét, amit abban az életkorban úgy azonosítanak, hogy véglegesen elveszítik a cselekvőképességüket. Ezért aztán mauzóleumokat, piramisokat, sírokat építünk, háromsortüzes tiszteletadással, rezesbandával, gyászénekekkel búcsúzunk, hitrendszerünkhöz mérten gondolkodunk a túlvilágról – legyen szó a mennyekről, a reinkarnációról vagy a végtelen földi körforgásról. 

Susana Monsó spanyol filozófus szerint azonban nemcsak az embernek van konkrét képe a halálról, hanem sok állatnak is, és az emlősök, halak, madarak, hüllők és rovarok vélhetően megértenek valamit az elmúlásból. Ők azok ugyanis, akik az emberhez hasonlóan érzékelik a cselekvőképességet a természetben, így azt is érthetik, amikor mindez megszűnik. Figyelik a környezetüket mozgás után kutatva, és megkülönböztetik az élettelen tárgyakat azoktól, amelyek másznak vagy úsznak. Sőt, talán azt is érhetik, hogy örökre elveszíthetik ezt a cselekvőképességet, ám ezt nehéz vizsgálni: a tudósok jelenleg kizárólag a hormonvizsgálatra, valamint megfigyeléseikre hagyatkozhatnak, hiszen egyelőre csak korlátozottan tudunk kommunikálni az állatokkal. 

A csimpánzok például képesek elbúcsúztatni halottjaikat. Vannak közösségek, amelyeknek tagjai körbeveszik, gyengéden érintik meg az elhunytat, mintha elköszönnének tőle, és általában a közvetlen hozzátartozók maradnak leghosszabb ideig az elhunyt mellett. De Jane Goodall már olyan fiatal csimpánzt is megfigyelt, aki képes volt annyi ideig halott anyja mellett maradni, hogy végül maga is elpusztult. 

Ezek a jelenetek mind az állatok érzékenységéről tanúskodnak, holott az ő világukban a halál gyakran erőszakkal jár. 

A csimpánzok esetében az erőszakos cselekedetek mélyebb haláltudatot sugallnak. Még a gyilkosság is. Mert akárcsak a farkasok, az oroszlánok (vagy az emberek), előfordul, hogy a csimpánzok is összefognak, hogy a rivális csoportok tagjait megöljék. Ezeknek a támadásoknak olykor előre megfontolt jellegük van: ilyenkor két-három hím átlépi egy másik csoport területét, és a támadók gyorsan, lopakodva haladnak, ügyelve arra, hogy ne álljanak meg enni, még akkor sem, ha ígéretes táplálékforrás mellett haladnak el. Magányos áldozatokat keresnek, és úgy koordinálják támadásaikat, hogy ők maguk ne sérüljenek meg. Bizonyos esetekben tovább ütik áldozatukat, még akkor is, ha az már jelezte behódolását, és csak akkor állnak le, ha megbizonyosodtak róla, hogy ellenfelük nem lélegzik többé.

Ez arra utalhat, hogy a csimpánzok értik, mi a halál, még ha nem is fogják fel olyan mélységében, mint az emberek, akik tudják, hogy egyszer mindannyian meghalnak, így ez a tudás hatással van az életükre és a viselkedésükre is.

James Anderson, a Kiotói Egyetem professzora ezt azzal példázza, hogy egy csimpánznak nem jut eszébe öngyilkosságot megkísérelni, mert csak az próbálhatja meg előidézni a saját halálát, aki tudja, hogy az előbb-utóbb bekövetkezne. 

De addig, amíg nincsenek pontos kutatási eredmények az állatok halálhoz való viszonyulásáról, a halandóság egzisztenciális terhe csakis a miénk.

Bereczki Szilvia