Moa Herngren zseniálisan helyez bele minket annak a nőnek a fejébe, akinek tettei és motivációi elsőre teljesen egyértelműnek tűnnek, akinek gondolatai tisztán érthetőek. Aztán, ahogy egyre több részlet kiderül, elkezd kicsúszni a talaj a lábunk alól. Most akkor mégis kinek van igaza?
Mindegy, hogy évekkel ezelőtt történt a válás, vagy az egyik fél helye még ki sem hűlt igazán a közös ágyban, a mozaikcsaládba érkező gyerek születésének híre nem feltétlenül színtiszta öröm minden érintett számára.
Ebben a filmben úgy keveredik össze a szívet tépő fájdalom, a szépség és az őrület, hogy fogadjunk, végül te sem bírod ki könnyek nélkül.
„Belecsöppenünk a budapesti középosztály hétköznapi életébe, ahol látszólag értelmes, tájékozott emberek vívják napi csatáikat egymással – mert valamiért csak csatázni tudnak. Nem egymásra figyelni, egymásra hangolódni, egymáshoz kapcsolódni és közös akaratot szülni, hanem mindig és újra meg újra csak megerőszakolni a másikat.”
A bevándorlás nehézségeit talán sohasem mutatták meg ilyen érzékletesen és érzékenyen…
Az önszeretet nem egyenlő a narcizmussal – épp ellenkezőleg. A narcisztikus ember valójában nem szereti saját magát. Aki önmagát szereti, az tud csak igazán szeretni mást is – erről szól egy új spanyol film, ami nagyon fontos női tapasztalatokat tartogat.
„Az egyik legfontosabb dolog, hogy az ember az otthonával biztonságot hoz létre magának, és megerősíti a saját értékességét. Az otthon visszajelzi számára, hogy ki ő, és hogy értékes személy, vagy tagja egy értékes családnak a világban – ily módon az otthon visszajelzi az identitásunkat.” Ezt jelenti az otthonunk röviden egy pszichológus szemével, de még sok más dolgot is ki tud olvasni belőle, íme:
Tehetetlenség, düh, önsajnálat – időnként ezek az érzések tombolnak abban, aki évtizedeken át egy depressziós hozzátartozóval él együtt, miközben folyamatos lelki támaszt nyújt, és pótolja a helyét annak, aki épp összeomlásban van.
Ilyen az, amikor valaki halálos ítéletet kap egy családban.
Létezik az időnek egy olyan síkja, amin keresztül kiszökhetünk életünk végességéből. Minél több ilyen pillanat van egy ember életében, annál magabiztosabban tud felelni a végső kérdésre: hogy készen áll-e a halálra.