Fogadj inkább örök hűséget magadnak! – Megnéztük a Rosa esküvője című filmet

–

Fogalmam sem volt, milyen keresztnév az „Icíar” – férfi- vagy női név-e –, de miután megnéztem a Rosa esküvőjét, amit egy Icíar Bollaín nevű rendező-forgatókönyvíró jegyez, száz százalékig biztos voltam benne, hogy csak nő lehet az illető. Ilyen filmet nem készíthet férfi. És ez nem minőségi megállapítás, egyszerűen csak ez a téma, és ahogyan meg van közelítve, amilyen nüanszokat magában rejt, csak női tapasztalatokból fakadhat. Méghozzá olyan női tapasztalatból, ami sokakat érint és esszenciális. Muszáj beszélni róla – de jó, hogy most van rá apropónk!

Már az első jelenet bizonyítja, hogy jó kezekben vagyunk. Mint kiderül, egy álomba csöppenünk (ami az egyik legnehezebb filmes feladat), amiben főhősünk, Rosa egy városi maratonon vesz részt, és ahogy rója az utcákat csatakosan, elszántan, minden sarkon egy ismerősbe botlik, aki neki szurkol, ám a látszólagos biztatás mögött valami idegesítő hátsó szándékot érezni, valami olyan erőszakosságot, ami egyre jobban terheli Rosát – ahelyett, hogy szárnyakat adna neki. Mire az ötödik szurkoló mellett elhalad, Rosának már olyan elege lesz a sok támogató szeretetből, hogy inkább kiszáll az egész maratonból, csak végre csendhez jusson.

És – ahogy azt sejteni lehet – mindez aztán megismétlődik a nappali életében is, immár nem szimbolikusan, hanem egészen konkrétan. A munkahelyétől kezdve az összes családi kapcsolatán keresztül folyton mindenki akar tőle valamit, amit sűrű érzelmi hálóba göngyöl (mármint rejtett érzelmi zsarolásba), hogy annál nehezebb legyen rá nemet mondani. Rosa élete pedig másból sem áll, mint hogy ezeknek az igényeknek próbál megfelelni. Egy csapzott, hajszolt, nagy munkabírású, végtelenül magányos nőt látunk, aki úgy érkezett a középkorúságba, hogy valószínűleg közben elfelejtett élni. Arra ugyanis már nem volt idő: folyton másoknak kellett megfelelni.

Nem sokkal később azt is megtudjuk, hogy Rosa a legkisebb lánygyerek a családban: van egy bátyja és egy nővére, meg egy nemrég megözvegyült, gyámoltalan apukája. Mindez azért fontos, mert régi tradíció, hogy a család legkisebb gyerekének nem adatik meg az önálló élet: őt arra nevelik, hogy legyen, aki majd gondoskodik a szülőkről, amikor megöregszenek. Rosának valahogy valamikor született ugyan egy gyereke (hogy kitől, mikor, és hová tűnt az életéből a gyermek apja, az kimarad a filmből), de ez nem változtat a dolgon: továbbra is ő az, akitől mindenki önfeláldozást vár. És Rosa egészen az álomig, és az azt követő nap ámokfutásáig nem is lázad ez ellen.

De ahogyan az lenni szokott, akkor egyszer csak eltörik benne valami, és elmenekül, kiszalad a világból, hogy kicsit egyedül legyen a gondolataival. Azok pedig visszavezetik őt a gyökerekhez: a gyerekkori álmokhoz és az örökségéhez, amit az édesanyja hagyott rá.

A film eddig szuper, lendületes és tartalmas, és teljesen életszerű. Rosát a 47 éves Candela Peña alakítja, aki annyira antihősnő, amennyire csak lehet, és éppen ettől tökéletes. Nem szebb az átlagnál, nem néz ki fiatalabbnak, nem igazán karakteres, vagyis mindenki beleképzelheti magát. Épp az a lényeg, hogy a lehető „legátlagemberebb” legyen, a legátlagosabb élettel és problémákkal, amikre soha senki nem figyel oda, amiről nem szólnak a történetek.

És a cél nem az, hogy valami nagy álmot teljesítsen be, hanem pusztán annyi, hogy a negyvenes évei közepére megtalálja önmagát. Régebben a huszonéves, különleges képességű emberek önkiteljesedéséről szóltak a filmek – most már az is érvényes, ha valaki az élete közepén jut el az önmegvalósításig, és az nem valami nagy küldetés, pusztán az önazonosság.

Ennek szimbóluma az esküvő, amit Rosa önmagával kötne (ezt találja ki magának), és nagyjából ugyanazokat a fogadalmakat tenné, mint amit egy férjnek tenne: hogy hű lesz hozzá holtáig, és mellette marad jóban-rosszban, vagyis hogy nem hanyagolja el magát, és a saját boldogságát helyezi fókuszba.

Egyetlen olyan ígéretet kell tennie, ami teljességgel ellentétes a hagyományos esküvői fogadalommal: hogy nem lesz engedelmes.

Erről már mi is írtunk korábban, úgyhogy ezt most csak IDE linkelem.

A sajnálatos dolog az, hogy a Rosa esküvője alkotói valamiért úgy gondolták, hogy ebben a sztoriban még sincs másfél óra, úgyhogy a film közepét Rosa környezetének engedték át. Itt inkább a kisgyerekes lánya, a válófélben lévő bátyja és az alkoholizmusba csúszó nővére gondjaiban merülünk el, amik szintén valóságosak ugyan, csak feleannyira sem érdekesek – főleg így, ebben a kontextusban. Oké, értjük, hogy mindenkinek megvan a maga baja, és minden élet csak látszatélet, amik mögött súlyos krízisek húzódnak meg, de a film akkor is leül ebben a szakaszban, és csak akkor kap újra erőre, amikor ismét Rosa lesz a főszereplője. De az is lehet, hogy csak azért kanyarodtunk el, hogy a történet ne fulladjon melodrámába – fel akarták dobni valahogyan, mintha az akciók és a harsányság adnák meg a latinos temperamentumot neki, de sajnos minél pergőbbek a jelenetek, annál unalmasabbak, mert a lélek viszont hiányzik belőlük.

Úgyhogy ki kell böjtölni a középső fél órát ahhoz, hogy aztán eljussunk a lényegig: Rosa esküjéig, amit saját magának tesz, és ami tényleg felemelő és megható. És még az is szép, hogy az odasereglett idősek nem értik – ez a kis mellékszál is megmutatja, hogy bizony, itt egy régi berögződést, sőt hagyományt kell megtörni, ami konfliktusokkal jár. Mert lesznek, akik nem akarják, hogy önmagad számára az első lehess, akik nem értik, ha egy nő nem egy férfi mellett teljesedik ki, hanem önmagában, és akik nem fognak tapsolni az újonnan felfedezett szabadságodnak. Tudod, hogy miért? Mert az az ő életüket is megkérdőjelezné. Az ő döntéseiket, az ő látszólagos kiegyensúlyozottságukat.

Onnan lehet tudni, hogy valaki jól van, hogy csak biztat abban a folyamatban, amiben önmagadat felszabadítod.

És szerencsére a filmben Rosa legközelebbi hozzátartozói ilyenek.

Én meg közben rájöttem, hogy Icíar Bollaínnak nem is ez az első filmje, amit láttam, és amit ajánlok. Másfél éve (amikor járhattunk moziba, brühühühü) egy hasonlóan érzékeny, fontos alkotást mutattak be tőle, ami a világhírű balett-táncos és koreográfus, Carlos Acosta élettörténetét dolgozta fel. Icíar Bollaín munkáira tehát érdemes odafigyelni: sok-sok élettapasztalat, bölcsesség, emberszeretet és napsütés van bennük. Van mit meríteni belőlük.

Gyárfás Dorka

Képek: Cirko Film